Frank Herbert - A Dűne

Egy kis idő múlva kinyitotta a szemét, látta, hogy Paul fürkészően nézi fektéből. Még mindig fogta a kezét, de az a szörnyű azonosulás megszűnt már. Jessica összeszedte az erejét, és megfékezte a remegését. Paul eleresztette a kezét. Mintha valami mankót vett volna el. Jessica fölállt, hátratántorodott, elesett volna, ha Csani nem ugrik oda, hogy elkapja.

— Tisztelendő Anya! — mondta Csani. — Mi a baj?

— Fáradt… — suttogta Jessica. — Nagyon fáradt… vagyok…

— Gyere — mondta Csani —, ülj le ide. — Odatámogatta Jessicát a falhoz, egy párnára.

Jessicának nagyon jólesett az erős, fiatal kar érintése. Belekapaszkodott Csaniba.

— Paul igazán meglátta az Élet Vizét? — kérdezte Csani. Kiszabadította magát Jessica szorításából.

— Látta — suttogta Jessica. Az elméje még mindig szédelgett, háborgott attól a kontaktustól. Mintha a szárazföldre lépett volna a hullámzó tengeren töltött hetek után. Megérezte magában az öreg Tisztelendő Anyát… és a többieket is mind, ahogy fölriadtak és lázasan kérdezgették: „Mi volt ez? Mi történt? Hol volt az a hely?”

És az egészet átszőtte a felismerés, hogy a fia a Kwisatz Haderach, az a lény, aki sok helyen lehet egyszerre, a Bene Gesserit valósággá vált álma. És ez a valóság mégsem hozott neki békességet.

— Mi történt? — kérdezte követelőzően Csani. Jessica csak megrázta a fejét.

Paul válaszolt:

— Mindegyikünkben lakozik egy ősi erő, amely elvesz, és egy másik ősi erő, amely ad. A férfinak szinte egyáltalán nem esik nehezére, hogy benézzen önmagába oda, ahol az elvevő erő lakozik, de majdnem lehetetlen, hogy belelásson a másik, az adakozó erőbe anélkül, hogy elveszítené férfi voltát. A nő számára fordított a helyzet.

Jessica fölnézett, látta, hogy Csani tágra nyílt szemmel nézi, miközben Pault hallgatja.

— Értesz engem, anyám? — kérdezte Paul.

Jessica csak bólintani tudott.

— Ezek olyan ősi alkotóelemeink — folytatta Paul —, hogy beleépültek a testünk minden egyes sejtjébe. Ezek az erők formálnak bennünket. Az ember azt mondhatja magának: „Igen, értem, hogy lehetséges ez.” De amikor belenézel önmagadba, és közvetlenül szembekerülsz tulajdon életed nyers erejével, meglátod a veszélyt. Látod, hogy ez fölébed kerekedhet. Az Adó számára a legnagyobb veszély az elvevő erő. Az Elvevő számára a legnagyobb veszély az adakozó erő. Az adakozás ugyanolyan könnyen maga alá gyűrhet, mint az elvétel.

— És te, fiam — kérdezte Jessica —, te melyik vagy: amelyik ad, vagy amelyik elvesz?

— Én azon a ponton vagyok — mondta Paul —, ahol a két erő egyensúlyban van. Én nem adhatok anélkül, hogy elvegyek, és nem vehetek el anélkül… Elhallgatott, jobbra, a fal felé pillantott.

Csani légáramlást érzett az arcán, odafordult, még látta, ahogy összezárul a függöny.

— Otejm volt az — mondta Paul. — Hallgatózott.

Csanit, ahogy tudomásul vette Paul szavait, egy pillanatra mintha a hatalmába kerítette volna a Pault kínzó jövőlátás, és úgy tudott egy eljövendő dolgot, mintha már megtörtént volna. Otejm beszélni fog arról, amit látott-hallott. Mások továbbadják a történetet, és futótűzként söpör végig a bolygón. Paul Muad-Dib nem olyan, mint más emberfia, fogják mondani. Most már semmi kétség. Férfi ő, mégis belelát az Élet Vizébe, ahogy a Tisztelendő Anyák. Bizony, ő hát a Lisan al-Gaib!

— Láttad a jövőt, Paul — mondta Jessica. — Elmondod, mit láttál?

— Nem a jövőt — mondta Paul. — A jelent láttam. — Erőlködve felült, elhessegette a segítségére ugró Csanit. — Az űrben az Arrakis körül tömegével várakoznak a Liga hajói.

Jessicán végigszaladt a hideg, olyan bizonyosság szólt a fia hangjából.

— Maga a Padisah Császár is ott van — mondta Paul. Fölnézett a kis cella sziklamennyezetére. — Kedvenc Igazmondójának és öt légió sardaukarnak a kíséretében. Ott van a vén Vladimir Harkonnen báró, mellette Thufir Hawat, és hét hajó megtömve annyi katonával, amennyit csak be tudott sorozni. Minden Nagy Háznak itt vannak fölöttünk a rablóbandái… és várnak.

Csani megrázta a fejét, nem tudta levenni a szemét Paulról. Az idegenszerűsége, a szenvtelen hangja, az, ahogy keresztülnézett rajta és mindenen, félelemmel vegyes csodálattal töltötte el.

Jessica kiszáradt torokkal nyelt egyet.

— Mire várnak? — kérdezte.

Paul ránézett.

— A Liga engedélyére, hogy leszállhassanak. A Liga soha nem vinne el az Arrakisról egyetlen haderőt sem, amelyik az engedélye nélkül szállt le!

— A Liga védelmez bennünket? — kérdezte Jessica.

— Még hogy védelmez! A Liga indította el az egészet azzal, hogy elterjesztette, mit csinálunk itt, aztán úgy lecsökkentette a csapatszállítás tarifáját, hogy a legszegényebb Háznak sem esett nehezére idejönni és beállni a zsákmányra várakozók közé!

Jessicának feltűnt, hogy nincsen keserűség a hangjában, és elcsodálkozott rajta. Nem kételkedhetett a szavaiban — ugyanaz a mélységes meggyőződés érzett belőlük, mint amelyet Jessica akkor érzett Paulban, amikor egy éjszaka feltárta előtte a jövőnek azt az útját, amely a fremenek közé vezette el őket.

Paul mély lélegzetet vett.

— Anyám — mondta —, át kell változtatnod nagyobb mennyiségű Vizet a számunkra. Szükségünk lesz a katalizátorra. Csani, küldess ki egy felderítő osztagot… keressenek fűszerkovászt! Ha a fűszerkovász fölött elhelyezzük az Élet Vizét, tudjátok, mi fog történni?

Jessica latolgatta a kérdést, aztán hirtelen fölfogta, mire céloz a fia.

— Paul! — szakadt ki belőle.

— A Halál Vize — mondta Paul. — Láncreakció lenne. — Lemutatott a földre. — Végigsöpörne a halál a kismesterek között, elpusztítaná az egyik közvetítőjét annak az életciklusnak, amelynek része a fűszer és a shai-huludok is. Az Arrakisból igazi sivatag lenne — fűszer és homokférgek nélküli sivatag!

Csani a szájához kapta a kezét, némaságba dermesztette a Paul szájából hangzó istenkáromló beszéd.

— Aki el tud pusztítani valamit, az uralkodik fölötte — mondta Paul. — És mi el tudjuk pusztítani a fűszert.

— Mi tartja vissza a Ligát? — suttogta Jessica.

— Engem keresnek — mondta Paul. — Gondold csak el! A Liga legkitűnőbb navigátorai, akik előre tudnak fürkészni az időben, hogy megtalálják a legbiztonságosabb útvonalat a legsebesebb csillagbárkának is, mindannyian tűvé tesznek értem eget-földet… és nem találnak! Hogy reszketnek most! Tudják, hogy itt a titkuk a markomban! — Paul föltartotta az öklét. — A fűszer nélkül olyanok, mint a vakok!

Csaninak végre megjött a hangja.

— Azt mondtad, látod a jelent!

Paul hátradőlt, magában végigpásztázta az előtte elterülő most ot, amelynek határai átnyúltak a jövőbe és a múltba, de ahogy gyengülni kezdett benne a fűszer hozta megvilágosodás, egyre nehezebben tudta a szeme előtt tartani a képet.

— Eredj, és tedd, amit mondtam! — szólt. — A jövő ugyanolyan átláthatatlanná vált a Ligának, mint nekem. A látótér szűkül. Minden ide összpontosul, ahol a fűszer van… ahová eddig nem mertek beavatkozni… mert ha beavatkoznak, elveszítik azt, amire múlhatatlan szükségük van. De most már kétségbeesésükben mindenre elszánták magukat. És minden út sötétségbe vezet.