Frank Herbert - A Dűne

— Gyere utánam — mondta. — Siess már!

Végigrohantak a folyosón, át a következő légszigetelt nyíláson, át egy újabb folyosón, aztán be abba az üregbe, amely régen a Sayyadina fülkéje volt, még akkor, amikor ez a barlang nappali pihenőhelyül szolgált. Most szőnyegek és párnák borították a földet. A kőfalakat gyapjúszőttesek takarták, rajtuk vörös sólyomalak. Az egyik fal mellett alacsony tábori asztal állt, rajta szétszórva iratok, enyhe fűszerillat érzett felőlük.

A Tisztelendő Anya egyedül ült, pontosan szemben a bejárattal. Fölnézett, azzal a lélekbe hatoló tekintettel, amelytől a beavatatlanokat reszketés szokta elfogni.

Otejm összetette a tenyerét.

— Elhoztam Csanit — mondta, aztán meghajolt és eltűnt a függönyök mögött.

Jessica pedig azt gondolta: Hogy mondjam meg Csaninak?

— Hogy van az unokám? — kérdezte.

Tehát szertartásos üdvözlés lesz, gondolta Csani, és visszatértek a félelmei. Hol van Muad-Dib? Miért nincs itt, hogy üdvözöljön?

— Jól van és egészséges, anyám — mondta Csani. — Harah gondjaira bíztam, Aliával együtt.

Anyám, gondolta Jessica. Igen, joga van így hívni a szertartásos üdvözlésben. Biztosan gyönyörű fiúunokát szült nekem.

— Hallom, egy kelmét küldött ajándékba Koanua sziecs — mondta Jessica.

— Nagyon szép kelme.

— Alia küldött-e üzenetet?

— Nem üzent. De a sziecsben nyugodtabb lett az élet most, hogy az emberek lassan elfogadják Alia lényének csodáját.

Miért húzza el ennyire? tépelődött Csani. Valami olyan sürgős volt, hogy toptert küldtek értem! Most meg a formalitásokkal húzzuk az időt!

— Feltétlenül csinálnunk kell az új kelméből egykét ruhadarabot Kisletónak — mondta Jessica.

— Ahogy jónak látod, anyám — mondta Csani. Lesütötte a szemét. — Van hír a harcokról? — Ügyelt, hogy semmilyen kifejezés ne jelenjék meg az arcán, semmi se árulkodjék róla, hogy ez a kérdés Paul Muad-Dibre vonatkozott.

— Újabb győzelmekről — mondta Jessica. — Rabban óvatos kezdeményezéseket tesz a fegyverszünetre. A követeit visszaküldtük, de a vizük nélkül. Rabban még egyik-másik falu terhein is könnyített. De most már elkésett vele. Az emberek tudják, hogy csak a tőlünk való félelem vezeti.

— Úgy történik tehát, ahogy Muad-Dib mondta — szólt Csani. Merően nézte Jessicát, igyekezett magában tartani a félelmeit. Kimondtam a nevét, de nem reagált rá. Az ember nem láthatja az érzelmeket azon a csiszolt kövön, amelyet az arca helyén visel… de most valahogy a rendesnél is merevebb. Mitől ilyen megkövült? Mi történt az én Usulommal?!

— Bárcsak odalent volnánk délen! — mondta Jessica. — Olyan gyönyörűek voltak az oázisok, amikor eljöttünk… Te nem áhítozol már a nap után, amikor az egész földünk zöldellhet majd?

— Csakugyan gyönyörű a vidék — mondta Csani. — De sok a gyász.

— A gyász a győzelem ára — mondta Jessica.

Fölkészít rá? kérdezte magában Csani. Azt mondta:

— Nagyon sok nő van ott férfi nélkül. Féltékenykedtek, amikor megtudták, hogy engem idehívtak északra.

— Én hívtalak ide — mondta Jessica.

Csani érezte, hogy vadul kalapálni kezd a szíve. A fülére szerette volna szorítani a kezét, félt attól, amit esetleg hallania kell. A hangja azonban nyugodt maradt:

— Az üzenetet Muad-Dib írta alá.

— Én írtam alá a nevét, a hadnagyai jelenlétében mondta Jessica. — Szükséges fortély volt. — Magában azt gondolta: Bátor ez az asszony, az én Paulom asszonya. Ügyel a részletekre még akkor is, amikor már majdnem elemi erővel tör rá a félelem. Igen, lehet, hogy ő az, akire most szükségünk van.

Csani hangjában csak egy árnyalatnyi beletörődé érzett, ahogy megszólalt:

— Most már megmondhatod, amit meg kell mondanod.

— Szükség volt rád itt, hogy segíts föléleszteni Pault — mondta Jessica. Tessék! gondolta. Pontosan úgy mondtam ki, ahogy kellett. Föléleszteni. Ebből tudja, hogy Paul életben van, de tudja azt is, hogy veszély fenyegeti, mindent egyetlen szóból.

Csani egy pillanatig némán állt, amíg erőt vett magán, aztán azt kérdezte:

— Mit tehetek? — Szeretett volna nekiugrani Jessicának, megrázni, sikoltozni: „Vigyél oda hozzá!” De csendben várta a választ.

— Az a gyanúm — mondta Jessica —, hogy a Harkonneneknek sikerült valahogy közénk csempészniük egy ügynöküket, aki megmérgezte Pault. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat, úgy rémlik. Valami egészen rendkívüli méreg lehet! A legérzékenyebb módszerekkel vizsgáltam meg a vérét, de semmit sem tudtam érzékelni benne.

Csani előrebukott a térdére.

— Méreg…? Fájdalmai vannak? Én…

— Eszméletlen — mondta Jessica. — Az életfolyamatai olyan lassúak, hogy csak a legkifinomultabb módszerekkel lehet érzékelni őket. A hideg fut végig rajtam, ha arra gondolok, mi történhetett volna, ha nem én bukkanok rá. A képzetlen szem halottnak vélheti.

— Nemcsak az udvariasság indított rá, hogy idehívj — mondta Csani —, hanem más is. Ismerlek, Tisztelendő Anyám. Mit gondolsz, mi az, amit én megtehetek, de te nem?

Bátor, megnyerő, és ó, milyen érzékenyen okos! gondolta Jessica. Nagyszerű Bene Gesserit lett volna belőle!

— Csani, lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de nem tudom pontosan, hogy miért hívattalak ide. Ösztönös volt… valami mélyről jövő intuíció, spontán gondolat: „Hívjuk ide Csanit!”

Csani most először látta meg Jessica arcán a bánatot, a leplezetlen fájdalmat, amely megváltoztatta a befelé forduló tekintetet.

— Megtettem mindent, amit meg tudok tenni — mondta Jessica. — És az a minden … az annyival több az általában föltételezett mindennél , hogy elképzelni sem tudhatod. Mégis… kudarcot vallottam.

— A régi cimbora, Halleck — mondta Csani —, lehetséges, hogy áruló?

— Gurney nem — mondta Jessica.

A két szóban egy egész párbeszéd benne volt: Csani maga előtt látta a keresést-kutatást, a próbákat… a régi kudarcok emlékeit, amelyekből fölépült ez a kerek nem .

Fölguggolt, talpra állt, lesimította foltos sivatagjáró ruháját.

— Vigyél hozzá! — mondta.

Jessica fölállt, megfordult, bement a bal oldalon lógó függönyök közé.

Csani követte. A helyiség, ahol találta magát, azelőtt raktár volt. Most vastag kárpitok fedték a kőfalakat. Paul egy tábori matracon feküdt a szemközti falnál. Egyetlen parázsgömb függött fölötte, fényt vetett az arcára. Fekete köntös takarta a hónaljáig, a karja szabadon volt, egyenesen feküdt az oldala mellett. Úgy látszott, a köpeny alatt nincs rajta más ruha. A csupasz bőr viaszos, merev benyomást tett. Rezzenéstelenül feküdt.

Csani visszafojtotta magában a vágyat, hogy odarohanjon, magához ölelje a halottmerev testet. Ehelyett azon kapta magát, hogy a gondolataiban a fia bukkant föl — Leto. És ebben a pillanatban rádöbbent, hogy egyszer, korábban Jessicának is hasonlóval kellett szembenéznie — a társát a halál fenyegette, és ő kénytelen volt azon gondolkodni, hogy miképp mentheti meg a kisfiát. Ez a felismerés hirtelen mintha köteléket teremtett volna az idősebb asszonnyal, annyira, hogy Csani odanyúlt és megragadta Jessica kezét. A válaszoló kézszorítás fájdalmasan erős volt.

— Él — mondta Jessica. — Biztosíthatlak, hogy él! De az élete fonala olyan hajszálvékony, hogy alig lehet észrevenni. A vezérek közül néhányan máris azt morogják, hogy az anya beszél belőlem, nem a Tisztelendő Anya, hogy a fiam valójában halott, csak nem akarom átengedni a vizét a törzsnek.