Frank Herbert - A Dűne

A magasabbik azonban a bal szeme előtt tartotta a kezét. Miközben a Császár nézte, valaki meglökte a férfi karját, és egy pillanatra előbukkant a szeme. Időközben elveszítette az egyik szürke kontaktlencséjét: a kivillanó szem olyan sötét csupakék volt, hogy szinte feketének rémlett.

Az alacsonyabbik egy lépéssel közelebb furakodott a Császárhoz, és azt mondta:

— Nem tudhatjuk, mi lesz. — A társa, immár megint eltakart szemmel, fagyosan hozzátette:

— De ez a Muad-Dib sem tudhatja!

A szavak magához térítették a Császárt. Szemmel látható erőfeszítéssel lenyelte a nyelvére toluló gorombaságot. Igazán nem volt szükség egy Liga-navigátor koncentrált jövőelemzésére ahhoz, hogy előre lássa az ember a közvetlen jövőt ott, a síkságon. Annyira ráhagyatkoztak volna ezek ketten a képességükre , hogy már sem a szemüket, sem a józan eszüket nem tudják használni? — tűnődött.

— Tisztelendő Anya — mondta —, ki kell találnunk valamit!

Az öregasszony hátravetette a csuklyát az arca elől, rezzenéstelen tekintettel farkasszemet nézett a Császárral. Szavak nélkül is teljesen értették egymást. Most már csak egy fegyverük maradt, tudták mind a ketten: az árulás.

— Hívasd ide Fenring grófot — mondta.

A Padisah Császár bólintott, intett az egyik emberének, hogy engedelmeskedjék.

Győzelmének estéjén az arrakeeni helytartói palotába, az Atreidesek egykori első arrakisi rezidenciájába kísérték Paul Muad-Dibet. Az épület úgy állt, ahogy Rabban helyreállítatta, jószerivel semmi kárt nem tett benne a harc, csak a városi fosztogatók. A nagyteremben néhány bútort felborítottak, összetörtek.

Paul határozott léptekkel bement a főbejáraton, a nyomában Gurney Halleckkel és Stilgarral. A kíséretük széthúzódott a nagyteremben, gyorsan rendet teremtettek, helyet csináltak Muad-Dibnek, és egy szakasz nekilátott gondosan átvizsgálni, nem hagytak-e ott valami ravasz kelepcét.

— Emlékszem arra a napra, amikor először jöttünk ide az apáddal — mondta Gurney. Tekintete végigpásztázta a gerendákat, a magas, keskeny ablakokat. — Akkor sem tetszett ez a hely, most még kevésbé tetszik. Bármelyik barlangunk biztonságosabb volna.

— Így beszél egy igazi fremen — mondta Stilgar, és nem kerülte el a figyelmét a hideg mosoly, amely a szavai hallatán megjelent Muad-Dib ajkán. — Nem gondolod meg magad, Muad-Dib?

— Ez a hely jelkép — mondta Paul. — Rabban itt élt. Azzal, hogy elfoglalom a helyét, mindenki számára érthetően megpecsételem a győzelmemet. Fésültessétek át az épületet! Ne nyúljatok semmihez, csak győződjetek meg róla, hogy a Harkonneneknek egyetlen embere és egyetlen játékszere sem maradt itt!

— Ahogy parancsolod — mondta Stilgar, és csak úgy sugárzott róla a neheztelés, ahogy elfordult, hogy engedelmeskedjék.

Híradósok siettek be a terembe a felszerelésükkel, nekiláttak fölállítani a jókora kandalló közelében. A fremen őrök, akiket beállítottak az elesett fedaykinok helyébe, elfoglalták a helyeiket a teremben. Súgtak-búgtak egymás között, gyanakvó pillantások lövelltek a szemükből. Hosszabb ideje volt ez a hely az ellenség főhadiszállása annál, hogysem magától értetődő legyen az ő ittlétük.

— Gurney, kísértesd ide az anyámat és Csanit! — mondta Paul. — Tudja már Csani, mi történt a fiunkkal?

— Elküldték az üzenetet, uram.

— A shai-huludok már úton vannak kifelé a medencéből?

— Igen, uram. A viharnak már majdnem vége.

— Mekkora kárt okozott? — kérdezte Paul.

— Ami közvetlenül az útjába esett — a leszállópályán és a síkságon levő fűszerraktárak területén —, az nagyon megszenvedte — mondta Gurney. — A vihar is tett akkora kárt, mint a csata.

— Gondolom, nincs olyan kár, amit pénzzel ne lehetne helyrehozni — mondta Paul.

— Az emberéleteket kivéve, uram — jegyezte meg Gurney, enyhe nehezteléssel a hangjában, mintha azt mondta volna: Mikor törődött egy Atreides először az élettelen dolgokkal, amikor emberek élete forgott kockán?

Paulnak azonban még mindig minden figyelmét lekötötte az, amit belső látásával látott, a tátongó rések az idő falán, amely még mindig előtte magasodott. Mindegyik résen át a dzsihadot látta végigviharzani a jövőbe nyúló időfolyosókon.

Paul fölsóhajtott, átment a termen, észrevett egy széket a falnál. Az a szék egykor az ebédlőben állt, lehet, hogy annak idején éppen az apja ült rajta. Ebben a pillanatban azonban Paul szemében csak tárgy volt, amelyen kipihenheti fáradtságát, elrejtheti az emberei elől. Leült, szorosabbra húzta a lába körül a köpenyét, lassan meglazította a nyakán a feszes cirkoruhát.

— A Császár még mindig odabenn kushad a hajója roncsában — mondta Gurney.

— Egyelőre tartsátok is ott — mondta Paul. — Megtalálták már a Harkonneneket?

— Még nem fejezték be a halottak átvizsgálását.

— Jött válasz a fenti hajókról? — Paul a fejével a mennyezet felé bökött.

— Egyelőre nem, uram.

Paul mélyet sóhajtott, nekivetette a hátát a szék támlájának. Rövid hallgatás után azt mondta:

— Hozzatok ide egy fogoly sardaukart! Üzenetet kell küldenünk a Császárunknak. Ideje tárgyalni a feltételekről.

— Igenis, uram.

Gurney intett az egyik fedaykinnak, hogy vegye át az őrködést Paul mellett.

— Gurney — suttogta Paul —, amióta újra együtt vagyunk, még nem hallottam tőled az alkalomnak megfelelő idézetet. — Odafordult a férfi felé, látta, hogy Gurney nagyot nyel, elborul az arca, megfeszülnek az álla körül az izmok.

— Kívánságodra, uram — mondta Gurney. Megköszörülte a torkát, rekedt hangon folytatta: — „És ama napon a győzelemből gyász lett minden ember lelkében: mert a fülükbe jutott, miként gyászolja fiát a király.”

Paul lehunyta a szemét, kirekesztette a fájdalmat a gondolataiból, hogy várjon, amíg eljön az ideje — ahogy egyszer, régen várt azzal is, hogy meggyászolja az apját. Most átadta magát a nap összegyűlt fölfedezéseinek — a zavaros jövőnek és Alia rejtőzködő jelenlétének a tudatában.

A jövőlátás minden felhasználása közül ez volt a legkülönösebb. „Benyomakodtam a jövőbe, hogy elhelyezzem a szavaimat ott, ahol csak te hallhatod meg — mondta volt Alia. — Ezt még te sem tudod megtenni, bátyám! Érdekes játék, kedvemre való. És mit is akartam mondani… igen, megöltem a nagyapánkat, a tébolyodott vén bárót! Alig szenvedett.”

Ezzel csönd lett. Paul időérzéke még észlelte, ahogy Alia visszahúzódott.

— Muad-Dib…

Paul kinyitotta a szemét, meglátta maga fölött Stilgar fekete szakállas ábrázatát, a sötét szempárban harci tűz égett.