Frank Herbert - A Dűne

A féreg csak úgy száguldott feléjük, mint valami óriási homoki hal, hasította maga előtt a felszínt, gyűrűszelvényei vonaglottak. Egy pillanat múlva magaslati megfigyelőhelyéről Gurney megláthatta, hogyan zabolázzák meg a férget — az első horgos merész szökkenését, a féreg megfordítását a tengelye körül, azt, ahogy az egész kis csapat fölmászott a féreg oldalának pikkelyes, csillámló domborulatán.

— Ez például olyasmi, amit nem lett volna szabad látnotok — mondta Paul.

— Mindenféle szóbeszédek járják — mondta Gurney. — De nem könnyű elhinni, amíg a saját szemével nem látja az ember. — Megrázta a fejét. — Azt a lényt, amelytől mindenki retteg az Arrakison, ti úgy kezelitek, mint valami hátasállatot!

— Hallottad, amikor az apám a sivatagi erőről beszélt — mondta Paul. — Hát itt van! Ennek a bolygónak a felszíne a miénk! Sem vihar, sem állat, sem terep nem állhatja az utunkat.

A miénk, ismételte meg magában Gurney. A miénk, fremeneké. Úgy beszél magáról, mint fremenről! Megint belenézett Paul csupakék szemébe. Tudta, hogy az ő szemét is megfestette már valamennyire a fűszer, de a csempészek hozzájutottak a bolygón kívüli forrásokból származó élelemhez is, és a szem árnyalata finom kasztkülönbségeket is jelentett közöttük. Azt mondták valakiről, hogy „fűszer folyik az ereiben”, ha arra akartak célozni, hogy túlzottan elarrakisiasodott. És ebben mindig volt valami kis bizalmatlanság is.

— Volt olyan idő, amikor ezen a szélességi fokon soha nem hajtottuk a mestert nappal — mondta Paul. — De Rabbannak most már nem maradt akkora légiereje, hogy összevissza kutathatna vele a sivatagban néhány apró pont után. — Fürkészően nézett Gurneyra. — Egészen megdöbbentett minket a megjelenésetek itt.

Minket… minket…

Gurney megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket a gondolatokat.

— Mi nem döbbentettünk meg titeket annyira, mint ti bennünket — jegyezte meg.

— Mit hallani Rabbanról a medencékben és a falvakban? — kérdezte Paul.

— Azt mondják, most már annyira megerősítették a grabenfalvakat, hogy nem tehettek kárt bennük. Azt mondják, nyugodtan elüldögélhetnek a védőrendszereik mögött, amíg ti kimerítitek az erőiteket az eredménytelen támadásokban.

— Más szóval — mondta Paul — mozdulatlanságra vannak kárhoztatva.

— Miközben ti tetszésetek szerint mozoghattok.

— Tőled tanultam ezt a taktikát — mondta Paul. — Kicsúszott a kezükből a kezdeményezés, ami azt jelenti, hogy elvesztették a háborút.

Gurney lassan, sokatmondóan elmosolyodott.

— Az ellenség pontosan ott van, ahol akarom — mondta Paul. Megint Gurneyra pillantott. — Nos, Gurney, beállsz hozzám a hadjárat végéig?

— Hogy beállok-e? — Gurney rámeredt. — Uram, én nem hagytalak el téged! Te voltál az, aki elhagyott engem… abban a hitben, hogy meghaltál. Én pedig, magamra hagyatva, éltem, ahogy tudtam, és vártam a pillanatot, amikor az életemet adhatom azért, amiért érdemes — Rabban haláláért.

Zavart csend telepedett rájuk.

Egy női alak mászott fel hozzájuk a sziklák között, a csuklya és a szűrőmaszk közül kivillanó szeme hol Paulra, hol a másik férfira ugrott. Megállt Paul előtt. Gurney figyelmét nem kerülte el, hogy milyen közel állt hozzá, mint aki hozzá tartozik.

— Csani — mondta Paul —, ez itt Gurney Halleck. Már beszéltem róla.

A nő Halleckre nézett.

— Emlékszem.

— Hová mentek a többiek a mesteren? — kérdezte Paul.

— Csak elterelték, hogy legyen időnk biztonságba helyezni a fölszerelést.

— Hát akkor… — Paul elhallgatott, beleszimatolt a levegőbe.

— Szél jön — mondta Csani.

Fentről a gerincről kurjantás hallatszott:

— Hé! A szél!

Gurney figyelő szeme előtt hirtelen felgyorsult a fremenek mozgása, nagy lett a sürgés-forgás, érzett rajta a sietség. Amit nem tudott kiváltani a féreg, azt kiváltotta a széltől való félelem. A fűszeres a hernyótalpain odacammogott alájuk, a gerinc tövébe, a fremenek utat nyitottak neki a sziklák között… aztán olyan pontosan a helyükre kerültek a sziklák, hogy Gurney nem tudta volna megmondani, hol volt a bejárat:

— Sok ilyen rejtekhelyetek van? — kérdezte Paultól.

— Még annál is több — Paul Csanira nézett. — Keresd meg Korbát! Mondd meg neki, hogy Gurney figyelmeztetett, hogy vannak a csempészek között olyanok, akikben nem lehet megbízni.

Csani egy pillantást vetett Gurneyra, aztán Paulra, bólintott, és már ott sem volt, gazellaként szökellt le a sziklákon.

— Hozzád tartozik — mondta Gurney.

— Az elsőszülöttem anyja — mondta Paul. — Újra van egy Leto az Atreidesek között.

Gurney nem válaszolt, csak a szeme nyílt nagyra.

Paul figyelmes szemmel nézte a lent folyó nyüzsgést. A déli égbolton most már sötét mustárszínű fal magasodott, egyre gyakoribb szélrohamok korbácsolták föl a port körülöttük.

— Öltözz fel — mondta Paul. Ő is feltette a csuklyáját, a maszkját.

Gurney engedelmeskedett, örömmel tette az arca elé a szűrőt.

Paul hangja tompán szűrődött ki a maszk alól:

— Kik azok, akikben nem bízol, Gurney?

— Van néhány újonc — mondta Gurney. — Kintiek… — Elhallgatott, hirtelen elcsodálkozott magán, hogy milyen könnyen jött a szájára ez a szó, a nem arrakisiak enyhén megvető jelzője. Kintiek.

— És? — ösztökélte Paul.

— Nem olyanok, mint a megszokott szerencsevadászok — folytatta Gurney. — Valami keményebb fajzat.

— Harkonnen-kémek?

— Azt hiszem, uram, hogy ezek nem Harkonnen-bérencek. Arra gyanakszom, hogy császári szolgálatban állnak. Mintha a Salusa Secundus szaga érződne rajtuk.

Paul éles pillantást vetett rá.

— Sardaukarok?

Gurney megvonta a vállát.

— Lehet, de jól álcázzák.

Paul bólintott, miközben arra gondolt, milyen könnyen illeszkedett bele Gurney a régi szerepbe, a hűséges Atreides-szolga szerepébe… de finom fenntartásokkal… különbségekkel. Az Arrakis megváltoztatta őt is.

Két csuklyás fremen bukkant elő lent a sziklák közül, megindultak feléjük. Az egyik nagy, fekete batyut hozott a vállán.

— Hová lettek az embereim? — érdeklődött Gurney.

— Biztos helyre vitték őket, a sziklák közé — mondta Paul. — Van itt egy barlangunk, a Madárbarlang. A vihar után majd eldöntjük, mi legyen velük.

Egy hang kiáltott le fentről:

— Muad-Dib!

Paul odafordult, látta, hogy egy fremen őrszem int, hogy ideje lemenni a barlangba. Intett, hogy tudomásul vette.

Gurney arcán új kifejezés jelent meg, ahogy most ránézett.

— Te vagy Muad-Dib? — kérdezte. — A sivatagi lidérc?

— Ez a fremen nevem — mondta Paul.

Gurney elfordult, nyomasztó, baljós előérzet fogta el. Az embereinek a fele holtan feküdt a homokon, a másik fele fogságban. Az újoncok, azok a gyanús alakok nem érdekelték, de a többiek között remek emberek voltak, jó cimborák, akikért felelősnek érezte magát. „A vihar után majd eldöntjük, mi legyen velük.” Ezt mondta az előbb Paul, ezt mondta Muad-Dib. És Gurneyban fölidéződtek a Muad-Dibről, a Lisan al-Gaibról terjengő történetek: hogy megnyúzott egy Harkonnen-tisztet, hogy dobot csináljon a bőréből, hogy halálra szánt önkéntesek, fedaykinok vették körül, akik az ajkukon halotti dallal rohantak a csatába…

Muad-Dib!

A fölfelé kapaszkodó fremenek odaértek eléjük, könnyedén fölugrottak egy kiszögellésre. A sötétebb képű megszólalt: