Frank Herbert - A Dűne

— Stilgar hallotta, amint hűséget fogadtam neki, amikor fölszenteltük a fedaykinokat — mondta Paul. — Az én fedaykinjaim tudják, hogy nem volt hamisság a szavamban. Stilgar kételkedne benne?

Paul hangjában most őszinte fájdalom csendült. Stilgar is meghallotta. Lesütötte a szemét. Halkan válaszolt.

— Usulban, sziecsbeli társamban sohasem kételkednék — mondta. — De te vagy Paul Muad-Dib, az Atreides herceg, és te vagy a Lisan al-Gaib, a Külvilágból Szóló Hang is. Ezeket az embereket még csak nem is ismerem.

Paul elfordult, nézte, ahogy a Habbanija-gerinc egyre jobban kiemelkedik előttük a sivatagból. A mester alattuk még mindig erősnek és kitartónak látszott. Majdnem kétszer olyan messzire elvihette őket, mint amilyen messzire valaha is elvitt frement akármelyik homokféreg. Paul ezt biztosan tudta. Legfeljebb a gyermekeknek mondott mesékben lehetett hallani olyan példányokról, amelyek fölvehették volna a versenyt ezzel a sivatagi óriással. Egy új legenda anyaga állt itt készenlétben, döbbent rá Paul.

Egy kéz ragadta meg a vállát.

Paul odanézett, a pillantása végigfutott a karon, megállapodott mögötte az arcon — Stilgar sötét szeme nézett rá a szűrőálarc és a cirkoruha csuklyája közül.

— Az, aki Tabr sziecset vezette énelőttem — mondta Stilgar —, a barátom volt. Együtt szálltunk szembe a veszélyekkel. Sokszorosan adósom volt az életével… és én neki az enyémmel.

— Én is a barátod vagyok, Stilgar — mondta Paul.

— Senki sem kételkedik benne — mondta Stilgar. Elvette kezét, vállat vont. — Ez a dolgok rendje.

Paul megértette, hogy Stilgar jobban belenőtt már a dolgok fremen rendjébe, semhogy bármiféle más rend lehetőségét fontolóra tudná venni. Itt a vezér a meghalt előd kezéből vette át a vezetést, vagy rendet vágott a legerősebbek között, ha a törzs vezére elpusztult a sivatagban. Stilgar is így jutott el a naibi posztra.

— Itt kellene hagynunk ezt a mestert a mély homokban — mondta Paul.

— Igen — helyeselt Stilgar. — Innen már gyalogszerrel elmehetünk a barlangig.

— Már annyit hajtottuk szegényt, hogy most beássa magát a homokba, és sértődöttségében elő sem jön egy napig — mondta Paul.

— Te vagy a mesterhajtó mudir — mondta Stilgar. — Szólj, amikor… — Elharapta a szót, fölpillantott az égre, kelet felé.

Paul is odakapta a fejét. Fűszertől kék szaruhártyáján át sötétnek látszott az ég, mélykékre szűrt azúrnak, amelyen jól ki lehetett venni a távoli ritmikus villózást.

Ornitopter!

— Csak egy, az is kicsi — mondta Stilgar.

— Lehet, hogy felderítő — mondta Paul. — Gondolod, hogy észrevettek?

— Ilyen messziről csak egy férget látni a felszínen — mondta Stilgar. Intett a bal kezével. — Lefelé! Szétszóródni a homokon!

A csapat tagjai sorban lemásztak a mester oldalán, leszökkentek róla, köpenyük alá rejtőzve beleolvadtak a homokba. Paul jól megjegyezte, hová ugrott le Csani. Végül már csak ő és Stilgar maradt.

— Elsőnek föl, utolsónak le — mondta Paul.

Stilgar bólintott, a horgaiba kapaszkodva lecsusszant a féreg oldalán, aztán leugrott a homokra. Paul várt, amíg a mester kijutott a többiek közül, majd kiemelte belőle a horgokat.

Ha még jó erőben volt a féreg, ez szokott lenni a kritikus pillanat.

Az ösztökélőktől és a horgoktól megszabadult hatalmas állat elkezdte beásni magát a homokba. Paul könnyű léptekkel hátraszaladt a széles háton, kivárta a megfelelő pillanatot, és leugrott. Ahogy földet ért, már futott is, eldobta magát egy dűne szél elleni oldalán, ahogy tanulta, és meglapult a köpenyére omló homok alatt.

És most a várakozás…

Paul óvatosan megfordult, kikandikált az ég felé a köpenye egy gyűrődése alól. Maga előtt látta, ahogy hátrább a többiek ugyanezt teszik.

Hallotta a topter szárnyainak csattogását, mielőtt meglátta. A hajtóművek susogása közepette átlebbent a gép fölöttük, aztán nagy ívben a gerinc felé fordult.

Jeltelen topter, gondolta Paul.

A gép eltűnt a szeme elől a Habbanija-gerinc mögött.

Madárkiáltás hallatszott a sivatag fölött. Aztán még egy.

Paul fölkelt, lerázta magáról a homokot, fölmászott a dűne tetejére. Sorban álltak mögötte az alakok, a gerinc felé mutató vonalban. Paul fölismerte közöttük Csanit és Stilgart.

Stilgar a gerinc felé intett.

Paul bevárta a többieket, és elindultak homokjáró léptekkel, ritmus nélkül, nehogy fölzavarjanak egy mestert. Stilgar odament Paul mellé egy dűne szél tömörítette oldalán.

— Csempészgép volt — mondta Stilgar.

— Úgy rémlett — mondta Paul. — De mit keresnének a csempészek ilyen mélyen a sivatagban?

— Nekik is sok bajuk van az őrjáratokkal — mondta Stilgar.

— Ha idáig eljöttek, tovább is elmehetnek — jegyezte meg Paul.

— El bizony.

— Nem volna jó, ha meglátnák, amit megláthatnának, ha túl mélyen bemerészkednének délre. A csempészek információt is szoktak árulni.

— Szerinted is fűszert kerestek, ugye? — kérdezte Stilgar.

— Valahol a közelben kell lennie a hozzá tartozó fűszeresnek és a légivagonnak — mondta Paul. — Van fűszerünk. Terítsünk be vele csalinak egy területet, és kapjuk el a csempészeket! Nem árt, ha megtanulják, hogy ez a mi területünk, és az emberekre is ráfér egy kis gyakorlás az új fegyverekkel.

— Most Usult hallom — mondta Stilgar. — Usul fremen módra gondolkodik.

Usulnak azonban vissza kell vonulnia olyan döntések érdekében, amelyek méltóak egy félelmetes célhoz, gondolta Paul.

Vihar volt készülőben.

A csempészek fűszergyárát hordozó légivagon és a kísérő, távirányítású ornitopterek úgy húztak át egy dűnevonulat fölött, mint a királynőjét követő rovarraj. A raj előtt emelkedett ki az egyik alacsony sziklagerinc a sok közül, amelyek mint a Pajzsfal megannyi apró másolatai szöktek föl a sivatagból. A gerinc kopár falait nemrég tisztára söpörte egy erőteljes vihar.

A fűszeres pilótabuborékjában Gurney Halleck előrehajolt, beállította a távcsöve olajlencséjét, szemügyre vette a lenti vidéket. A gerinc mögött sötét sáv látszott, amely esetleg fűszerhomok lehetett. Halleck leadta a jelzést az egyik mellettük lebegő ornitopternek, hogy derítse föl.

A robotgép megbillentette a szárnyát annak jeleként, hogy vette a parancsot. Kivált a többi közül, lesiklott a sötét terület fölé, leírt egy kört, miközben érzékelőit mélyen lelógatta maga alá.

Szinte azonnal összecsapta szárnyát, hullámzó kört írt le, ily módon adva tudtára a várakozó fűszeresnek, hogy megtalálta a fűszert.

Gurney eltette a látcsövet. Tudta, hogy a többiek is látták a jelzést. Tetszett neki ez a hely. A gerinc még valami kis védelmet is nyújthatott. Mélyen bent jártak a sivatagban, nem volt valószínű, hogy támadás érje őket… bár ki tudja… Gurney jelt adott egy másik, emberi személyzettél ellátott gépnek, hogy repüljön a gerinc fölé, nézze végig. A tartalék gépeket kiküldte, hogy foglalják el a helyeiket a terület körül — de ne túl magasan, mert akkor messziről észrevehették volna őket a Harkonnenek érzékelői.