Frank Herbert - A Dűne

— Szubak ul kuhar, Harah? Jól vagy ma éjszaka, Harah?

A nő ugyanolyan szertartásosan válaszolt:

— Szubak un nar. Jól vagyok. — Színtelen volt a hangja. Megint mélyet sóhajtott.

Jessica valami vidámságot érzett Aliából.

— A bátyám ganimája mérges rám — mondta Alia a maga félselypítésével.

Jessicának nem kerülte el a figyelmét, milyen kifejezéssel illette Alia a másik nőt: ganima. A finom árnyalatokat kifejező fremen nyelvben ez a szó „harci szerzeményt” jelentett, de azzal a mellékízzel, hogy a szerzeményt már nem használták az eredeti rendeltetésére. A harcból hozott dárdahegy, amelyből otthon függönynehezék lett.

Harah bosszúsan ránézett a gyermekre.

— Ne próbálj sértegetni, Alia! Tudom, hol a helyem.

— Már megint mit csináltál, Alia? — kérdezte Jessica.

Harah válaszolt:

— Nemcsak hogy nem volt hajlandó ma a többiekkel játszani, hanem beleütötte az orrát olyanba is, amihez…

— Elbújtam a függönyök mögött, és megnéztem, hogyan jött a világra Subiaj gyereke — mondta Alia. — Fiú. Egyre csak sírt. Micsoda tüdeje van annak a fiúnak! Aztán, amikor már eleget sírt…

— Előbújt és megfogta — mondta Harah —, a kicsi meg abbahagyta a sírást. Pedig mindenki tudja, hogy a fremen gyereknek a születésekor kell kibőgnie magát, ha a sziecsben van, mert aztán többet nem sírhat, nehogy eláruljon minket a hardzs során.

— Sírt már eleget — mondta Alia. — Csak érezni akartam a szikrát benne, az életet. Nem akartam mást. És amikor megérezte, hogy ott vagyok, már nem akart többet sírni.

— És megint volt miről beszélniük az embereknek! mondta Harah.

— Subiaj fia egészséges? — kérdezte Jessica. Látta, hogy valami mélységesen fölkavarta Harahot, és azon tűnődött, micsoda.

— Egészségesebbet nem is lehetne kívánni — mondta Harah. — Tudják, hogy Alia nem bántotta. Nem is azzal volt bajuk, hogy megfogta. A gyerek rögtön megnyugodott, és látszott rajta, hogy jól érzi magát. Hanem…

— Arról van szó, hogy a lányom más, mint a többi? — kérdezte Jessica. — Hogy úgy beszél és olyasmikről beszél, amiről más ekkora gyermeknek fogalma sem lehetne… múltbéli dolgokról?

— Honnét tudhatná, hogy nézett ki egy gyerek a Bela Tegeusén?! — fakadt ki Harah.

— De pont olyan! — szólt közbe Alia. — Subiaj fia pont olyan, mint akit Mitha szült, még a kettéválás előtt!

— Alia! — szólt rá Jessica. — Figyelmeztettelek!

— De anya, én láttam, és igaz volt, és…

Jessica megrázta a fejét, látta Harah arcán a feldúltság jeleit. Mit hoztam a világra? kérdezte magától Jessica. Egy lányt, aki a születésekor tudott mindent, amit én tudtam… sőt többet: mindent, amit föltártak előtte a múlt folyosóiból bennem előbukkanó Tisztelendő Anyák.

— Nemcsak arról van szó, hogy miket mond — mondta Harah. — Hanem azok a gyakorlatok is! Ahogy csak ül és bámul egy követ, és csak egy kis izmot mozgat az orra mellett vagy az ujja tetején, vagy…

— Az a Bene Gesserit-kiképzés része — mondta Jessica. — Te is tudod, Harah. Megtagadnád a lányomtól, ami a jussa?

— Tisztelendő Anya, tudod jól, hogy az ilyesmi engem nem zavar — mondta Harah. — Csak az emberek morgolódnak. Veszélyt érzek. Azt mondogatják, hogy a lányod egy démon, hogy a többi gyerek nem hajlandó játszani vele, hogy Alia…

— Olyan kevés van benne, ami közös a többivel mondta Jessica. — Egyáltalán nem démon. Csak a…

— Persze hogy nem az!

Jessicát meglepte a Harah hangjában csengő indulat. Lepillantott Aliára. A gyermek mintha a gondolataiba merült volna, az egész lényéből valami… várakozás érzett. Jessica visszafordult Harahhoz.

— Méltányolom, hogy a fiam háztartásának tagja vagy — mondta Jessica. (Alia keze megmozdult az övében.) — Nyíltan elmondhatod nekem, akármi nyomja a szívedet.

— Nem sokáig leszek a fiad háztartásának tagja — mondta Harah. — A fiaim kedvéért vártam idáig, hogy megkapják azt a külön kiképzést, amelyet Usul fiaiként megkapnak. Elég kevés, amit én adhatnék nekik, mert mindenki tudja, hogy a fiad nem osztja meg velem az ágyát.

Alia megint megmoccant Jessica mellett, szendergőn, melegen.

— Pedig jó társa lehettél volna a fiamnak — mondta Jessica.

És magában hozzátette, hiszen mindig ott voltak benne az ilyen gondolatok: Társa… nem felesége. Jessica gondolatai most egyenesen a középpontba sűrűsödtek, a fájdalom köré, amely abból a sziecsbeli szóbeszédből fakadt, hogy a fia és Csani kapcsolata állandósult, házasság lett belőle.

Szeretem Csanit, gondolta Jessica, de figyelmeztette magát, hogy az érzelmeknek esetleg meg kell hátrálniuk az uralkodói szempontok előtt. Az uralkodói házasságokat nem a szerelem hozta össze.

— Azt hiszed, nem tudom, mi a terved a fiaddal? — kérdezte Harah.

— Miről beszélsz? — csattant föl Jessica.

— Arról a tervedről, hogy egyesítsd a törzseket az Ő vezetésével.

— És az rossz?

— Úgy érzem, veszély fenyegeti a fiadat… és Alia része annak a veszélynek.

Alia közelebb fészkelődött az anyjához, most már nyitott szemmel, fürkészően nézte Harahot.

— Figyelni szoktalak benneteket, amikor együtt vagytok — folytatta Harah —, ahogy egymáshoz értek. És Alia olyan, mint a tulajdon vérem, mert a húga annak, aki olyan, mint a testvérem. Vigyáztam rá, őrködtem fölötte azóta, hogy a világra jött, az óta a portya óta, amikor ide menekültünk. Sok mindent észrevettem ám rajta…

Jessica bólintott, érezte, hogy mellette Aliában valami nyugtalanság kezd egyre jobban fokozódni.

— Tudod, mire gondolok — mondta Harah. — Ahogy már az elején megértette, amit mondtunk neki. Mikor volt még egy baba, aki ilyen kis korában ismerte a vízfegyelmet? Melyik másik babának volt az az első szava a dajkájához, hogy „Szeretlek, Harah”?

Harah villogó tekintete Aliára szegeződött.

— Mit gondolsz, miért nyelem le a sértéseit? Mert tudom, hogy nincs bennük rossz szándék.

Alia fölnézett az anyjára.

— Igen, Tisztelendő Anya, vannak szellemi képességeim — mondta Harah. — Lehettem volna Sayyadina én is. És látom, amit látok.

— Harah… — Jessica megvonta a vállát. — Nem tudom, mit mondjak. — És meglepődött magán, mert ez szó szerint igaz volt.

Alia fölegyenesedett, kihúzta magát. Jessica érezte, hogy megszűnt a várakozás érzete, most elhatározás és szomorúság elegye sugárzott a leányából.

— Hibát követtünk el — szólalt meg Alia. — Most már szükségünk van Harahra.

— A magszertartáson — mondta Harah —, amikor átváltoztattad az Élet Vizét, Tisztelendő Anyám, amikor még Alia a méhedben volt…

Szükségünk van Harahra? kérdezte magában Jessica.

— Ki más szólhat az emberekhez, ki más értethet meg egy kicsit velük engem? — kérdezte Alia.

— Mit akarsz tőle, mit tegyen? — kérdezte Jessica.

— Már tudja, mit kell tennie — mondta Alia.

— Elmondom nekik az igazságot — mondta Harah. Az arca most mintha hirtelen megöregedett volna, mintha szomorúság telepedett volna a szigorú ráncokba húzódó, kreol vonásokra, az éles boszorkányarcra. — Elmondom nekik, hogy Alia csak úgy tesz, mintha kisgyerek lenne, hogy soha nem volt gyerek.

Alia megrázta a fejét. Könnyek csorogtak az arcán, és Jessicát megcsapta a lányából áradó szomorúság, mintha ő maga élte volna át az érzést.