Frank Herbert - A Dűne

Kéretlenül bukkant föl a gondolat Jessicában: Most már bármelyik pillanatban sor kerülhet Paul mesterhajtó próbájára. Titkolni próbálják előlem, pedig a napnál is világosabb.

Csani pedig elment valami rejtélyes útra.

Jessica a pihenőszobájában üldögélt, egy pillanatnyi pihenőt lopva magának az éjszakai tanítás közben. Kellemes helyiség volt, de nem olyan nagy, mint amelyet Tabr sziecsben élvezett, mielőtt menekülniük kellett az üldözők elől. Itt is voltak azonban vastag szőnyegek a lába alatt, puha párnák körülötte, egy alacsony kávézóasztal a közelében, tarka kárpitok a falakon, lágy fényű, sárga parázsgömbök a feje fölött. A helyiséget áthatotta a fremen sziecs jellegzetes, csípős, sűrű szaga, amelyet Jessica magában most már a biztonságérzethez társított.

De tudta, hogy sohasem szűnik meg benne az az érzés, hogy idegenben van. A környezet mostoha nyerseségét hasztalan próbálták leplezni a szőnyegek és kárpitok.

Valami távoli csilingelés-dobolás-csattogás hangja szűrődött be a szobába. Jessica rögtön tudta, hogy szülést ünnepelnek, alighanem Subiaj szült meg. Itt volt már az ideje. Jessica tudta, hogy nemsokára meglátja a babát is: a kék szemű kis kerubot odahozzák majd áldásra a Tisztelendő Anyához. Azt is tudta, hogy a lánya, Alia biztosan ott van az ünneplés forgatagában, és beszámol majd róla.

Még nem érkezett el az éjszakai búcsúima ideje. Nem kezdtek volna ünnepelni, ha közel járt volna már az ideje annak a szertartásnak, amellyel a Poritrinen, a Bela Tegeusén, a Rossakon és a Harmonthepen lezajlott emberrabló hadjáratokat szokták megsiratni.

Jessica fölsóhajtott. Jól tudta, hogy el akarja terelni a gondolatait a fiáról és a veszélyekről, amelyekkel szembe kell néznie: a mélyükben mérgezett karókat rejtő vermekről, a Harkonnenek támadásairól (habár ezek egyre ritkultak, ahogy a fremenek egyre nagyobb pusztítást vittek véghez a támadók és repülőgépeik között az új fegyverekkel, melyeket Paul adott a kezükbe) és a sivatag természetes veszélyeiről — a mesterekről, a szomjúságról, a porvermekről.

Arra gondolt, hogy kér egy kávét, és a gondolattal együtt megint a tudatára ébredt a fremen életmód mindenben megmutatkozó ellentmondásának: milyen jól éltek ezekben a sziecsbarlangokban a grabenek pionjaihoz képest, ugyanakkor mennyivel többet eltűrtek a sivatag mélyében, mint akármelyik Harkonnen-jobbágy!

Mellette, a függönyök között benyúlt egy sötét kéz, letett egy csészét az asztalra, visszahúzódott. Fűszeres kávé illata szállt fel a csészéből.

Az ünneplők adománya, gondolta Jessica.

Fölvette a kávét, belekortyolt, magában elmosolyodott. A világmindenségünk melyik másik társadalmában, kérdezte gondolatban, fogadhatna el az én pozíciómban levő személy italt egy ismeretlen kézből úgy, hogy félelem nélkül fölhajthassa? Most már persze minden mérget átalakíthatnék, mielőtt árthatna nekem, de aki a kávét adta, nem tudja ezt.

Kiürítette a csészét, érezte, hogy a tartalma energiát és felüdülést ad — forró volt és finom.

És eltűnődött azon is, hogy melyik másik társadalomban volna ilyen magától értetődő becse az ő nyugalmának és kényelmének, hogy az ajándékozó csak az ajándékot nyújtja be, de nem erőlteti rá saját magát a megajándékozottra? A tisztelet és szeretet hozta az adományt — csak alig árnyalta félelem.

Még egy mozzanat bukkant felszínre a tudatában: csak rágondolt a kávéra, és már meg is jelent. Nyoma sem volt ebben a telepátiának, ezt tudta jól. Ez a tau volt, a sziecsközösség szinte szerves egysége, kárpótlás a közös fűszerméreg alattomos hatásáért. Az emberek nagy tömege sohasem juthatott el olyan megvilágosodásig, mint amilyet Jessica az Élet Vizétől kapott; nem volt meg hozzá az előképzettségük, nem voltak fölkészülve rá. A gondolkodásuk kivetette magából mindazt, amit nem tudtak megérteni vagy a magukévá tenni. Néha azonban mégis úgy éreztek, úgy reagáltak, mint egyetlen organizmus.

És egy pillanatra sem jutott az eszükbe, hogy ez véletlen lenne.

Átesett vajon már Paul a próbán? kérdezte magában Jessica. A képessége megvan hozzá, de a véletlen akárkivel végezni tud néha.

A várakozás…

A várakozás sivársága, gondolta. Az ember csak egy darabig képes várakozni. Aztán fölébe kerekedik a várakozás, és maga alá gyűri.

Mindenféle várakozást megismertek már az életük során.

Több mint két éve vagyunk itt, gondolta, és legalább kétszer annyit kell még eltöltenünk, mielőtt akár csak gondolni is merhetnénk rá, hogy megpróbáljuk kiragadni az Arrakist a Harkonnen-kormányzó, a Mudir Nahija, a vadállat Rabban kezéből.

— Tisztelendő Anya?

Az ajtón túlról, a függönyök mögül szóló hang Harahé volt, Paul háztartásának másik nőtagjáé.

— Tessék, Harah.

Szétváltak a függönyök, és Harah mintha belebegett volna közöttük. Sziecsbeli saru volt rajta, vörössárga mintás ruha, amely majdnem vállig szabadon hagyta a karját. Fekete haját középen elválasztotta és hátrasimította, olajos fénnyel simult a fejére, mint valami bogárra a szárnya. Az éles, ragadozó vonásokon most szigorú, rosszalló kifejezés ült.

Harah után megjelent Alia, a két év körüli kislány.

Leánya láttán Jessicát most is, mint máskor oly sokszor, megdöbbentette, mennyire emlékeztetett Alia a kétéves Paulra. Ugyanaz a tágra nyílt, komoly, kutató tekintet, ugyanaz a sötét haj, ugyanaz a határozott száj. Voltak azonban finom különbségek is, és a felnőttek legtöbbje éppen ezeket találta Aliában nyugtalanítónak. A gyermek — noha épp csak kinőtt még a csecsemőkorból — korát messze meghaladó önfegyelmet és tájékozottságot tanúsított. A felnőtteket megbotránkoztatta, amikor észrevették, milyen jól mulat az ellenkező neműek finom, sikamlós évődésén. Vagy azon kapták magukat, hogy figyelmesen hallgatják félig selypítő hangját — hiszen még a szájpadlása sem keményedett meg —, és nem tudják hová tenni a csúfondáros megjegyzéseket, amelyek csak olyan tapasztalatokon alapulhattak, amilyenekre még soha egyetlen kétéves sem tehetett szert.

Harah elkeseredett sóhajjal leroskadt egy párnára, rosszalló képpel ránézett a gyermekre.

— Alia. — Jessica odaintette a lányát.

A gyermek odament az anyja melletti párnához, leült rá, megragadta az anyja kezét. A testi érintkezés újra létrehozta azt a tudatközösséget, amelyben már Alia megszületése előtt osztoztak. Nem a gondolataikat osztották meg egymással, habár olykor robbanásszerűen megtörtént az is, ha egymáshoz értek, miközben Jessica éppen átváltoztatta a fűszermérget egyik vagy másik szertartáshoz. Ez valami nagyobb, átfogóbb dolog volt, közvetlen érzékelése egy másik eleven szikrának, átható és megrendítő dolog, idegi közösség, amitől érzelmileg egyek lettek.

Azzal az udvariassággal, amely megillette a fia háztartásának tagját, Jessica föltette a hagyományos üdvözlő kérdést: