Frank Herbert - A Dűne

— Te magad tanítottál erre — mondta Paul.

De Jessicából aznap csak úgy dőltek a kifogások. Az volt a kis Leto körülmetélési szertartásának a napja. Paul tisztában volt az anyja földúltságának egyik-másik okával. Jessica addig egyáltalán nem fogadta el Paul és Csani kapcsolatát, azt a „gyermekházasságot”. Csani azonban a világra hozott egy Atreides-fiút, és Jessica azon kapta magát, hogy képtelen az anyával együtt a gyermeket is elutasítani.

Ahogy ott ültek, Jessica végül fölemelte a tekintetét, farkasszemet nézett Paullal.

— Szerinted én lelketlen anya vagyok — mondta.

— Ugyan, dehogy!

— Látni szoktam, hogy nézel, amikor a húgoddal vagyok. Nem érted te ezt a dolgot, a húgoddal…

— Tudom, miért más Alia, mint a többi — mondta Paul. — Még nem született meg, a te részed volt, amikor átváltoztattad az Élet Vizét. Alia akkor…

— Nem tudsz róla semmit!

És Paul, aki hirtelen nem tudta kifejezni mindama tudást, amelyre abban az időnkívüliségben szert tett, csak annyit mondott:

— Nem tartalak lelketlennek.

Jessica látta a fián az elkeseredést.

— Van még valami, fiam — mondta.

— Mi?

— Az az igazság, hogy szeretem ezt a te Csanidat. Elfogadtam.

Ez már valóság volt, mondta magában Paul, nem az a tökéletlen látomás, amely még sokszorosan megváltozhat az idő világra jöttének vonaglásaiban.

Ez a biztatás mintha új fogózkodót adott volna a világában. Az álom közegén át a kemény valóság darabkái kezdtek behatolnia tudatába. Hirtelen tudatára ébredt, hogy egy hieregben van, egy sivatagi táborban. Csani liszthomokra állította a cirkosátrukat, hogy jó puha legyen a nyugvóhelyük. Ez csak azt jelenthette, hogy Csani a közelben van — Csani, a lelke, Csani, a Sihaya, aki édes, mint a sivatagi tavasz, Csani visszajött a délvidéki palmáriumokból.

Most a fülébe csengett Csani hangja, ahogy egyszer egy homoki dallal altatgatta.

És Csani elénekelte neki a szerelmespárok sivatagi menetdalát is, melynek ritmusa olyan volt, mint a dűnék homokjában vonszolódó lábaké:

Akkor volt, hogy baliset pengése hallatszott át valamelyik sátorból, és Paulnak akkor jutott eszébe Gurney Halleck. Az ismerős hangszer fölidézte benne Gurneyt, akinek az arcát megpillantotta egyszer egy csempészbanda sorai között, de aki nem látta őt, nem is volt szabad meglátnia vagy megtudnia, hogy él, nehogy akaratlanul a nyomára vezethesse a Harkonneneket a megölt herceg fiának.

De azon az éjszakán a zenész stílusa, a baliset húrjainak határozottan elkülönülő pendülései azt is elárulták Paulnak, hogy ki játszik valójában: Ugrós Cset volt az, a fedaykinok parancsnoka, a Muad-Dibet őrző különítmény vezetője.

A sivatagban vagyunk, tisztult ki végre Paul agyában a gondolat. A központi ergben vagyunk, túl a Harkonnen-őrjáratok hatósugarán. Azért vagyok itt, hogy kimenjek a homokra, magamhoz szólítsak egy mestert, és a saját erőmből megnyergeljem, hogy teljes értékű fremen lehessek.

Megtapogatta az övében a maulapisztolyt, a kriszkést. Érezte maga körül a mélységes csöndet.

Ez már az a különös, hajnal előtti csönd volt, amikor az éjjeli madarak már eltűntek, de a nappali lények még nem adták jelét, hogy meglátták ellenségüket, a napot.

„A nap világánál kell áthajtanod a sivatagon, hogy Shai-hulud lássa, és tudja, hogy nincsen benned félelem — mondta volt Stilgar. — Ezért megfordítjuk a napunkat, és ma éjszaka térünk nyugovóra.”

Paul nesztelenül felült, érezte teste körül a megoldozott cirkoruha lazaságát, körös-körül az árnyékba borult cirkosátrat. Akármilyen halkan mozgott is, Csani meghallotta.

Csani, a másik árnyék a sátor félhomályában, megszólalt:

— Még nem virradt meg, kedvesem.

— Sihaya… — mondta Paul, és nevetés bujkált a hangjában.

— A sivatagi tavaszodnak hívsz — mondta Csani —, de ma a hajcsárod vagyok. Én vagyok a Sayyadina, aki ügyel rá, hogy a rítus előírása szerint történjék minden.

Paul igazgatni kezdte a cirkoruháját.

— Egyszer a Kitab al-Ibar szavait idézted nekem — mondta. — Azt mondtad: „Az asszony a te földed; eredj hát, műveld meg a földedet.”

— Én vagyok az elsőszülötted anyja — mondta egyetértően Csani.

Paul látta a szürkeségben, hogy Csani utánozza minden mozdulatát, becsatolja magán a cirkoruhát, felkészül a nyílt terepre.

— Pihenned kellene, ameddig csak lehet — mondta Csani.

Paul érezte a hangjában a szeretetet, s szelíden korholta:

— A figyelő Sayyadina nem szokta figyelmeztetéssel vagy tanácsaival ellátni a jelöltet!

Csani odacsusszant melléje, megsimogatta az arcát.

— Ma figyelő is vagyok, asszony is.

— Jobb lett volna, ha másra hagyod ezt a feladatot — mondta Paul.

— A várakozás még a legjobb esetben is rossz — mondta Csani. — Inkább vagyok melletted.

Paul megcsókolta a tenyerét, mielőtt felcsatolta a cirkoruha arclapját, aztán megfordult, kinyitotta a sátor ajakzárát. A betóduló levegő hűvös volt és nem egészen száraz, érezni lehetett, hogy hajnali harmat válik majd ki belőle, ha csak nyomokban is. Besurrant vele a fűszerkovász szaga is, a fűszerkovászé, amelyet északkeleten találtak, és amelyből megtudták, hogy valahol a közelben egy mesternek kell lennie.

Paul kimászott az ajakzáron át, megállt a homokon, kinyújtóztatta az álmot az izmaiból. Halovány, zöldes gyöngyházfényű derengés rajzolta ki a keleti szemhatárt. A csapat sátrai apró dűnékként sorjáztak körülötte a félhomályban. Távolabb, balra valami megmoccant — az őrség. Paul tudta, hogy meglátták.

Tudták, miféle veszéllyel kell ma szembenéznie. Minden fremen szembenézett már vele. Meghagyták most neki ezt az utolsó néhány perc magányt, hogy felkészülhessen a lelkében.

Ma meg kell lennie, mondta hangtalanul.

Arra gondolt, mekkora hatalom van a kezében, s milyen sikerrel szállt szembe a sardaukarok irtóhadjáratával; az öregekre gondolt, akik hozzá küldték a fiaikat, hogy tanítsa meg őket a bűvharc fortélyaira, az öregekre, akik most már hallgattak a szavára a tanácskozásokon, akik követték a terveit, aztán visszatértek a legnagyobb elismeréssel, amely fremen szájából elhangozhatott: „Bevált a terved, Muad-Dib!”

De a legsilányabb, legutolsó fremen harcos is képes volt valamire, amit ő még sohasem tett meg. És Paul tudta, hogy a vezérsége sínyli meg a közöttük levő különbségnek ezt a mindent átható tudatát.

Még nem lovagolta meg a mestert!

Természetesen fölhágott rá a többiekkel gyakorlóutakon vagy portyákra menet, de önállóan még soha. És amíg nem tette meg, addig a világát behatárolták mások képességei. Egyetlen igazi fremen sem engedhette meg ezt! Amíg önmaga nem volt képes rá, addig még a hatalmas Délvidék, az ergen túl körülbelül húszdobolónyira elterülő rész is el volt zárva előle, hacsak nem rendel egy hordszéket, nem utazik úgy, mint egy Tisztelendő Anya vagy holmi sebesült.

Most visszaemlékezett rá, hogy küzdött a belső tudatával az éjszaka. Különös párhuzamot látott — ha megzabolázza a mestert, megerősödik a hatalma; ha ura lesz a belső látásának, bizonyos értelemben az is hatalmat jelent. De mindkettőn túl ott húzódott a homályos zóna, a Nagy Forrongás, ahol mintha az egész világmindenség összekuszálódott volna.