Frank Herbert - A Dűne

— Kirándulgató nagymamák csapatai hozzájuk képest! — csattant föl Hawat. — Azt hiszed, én nem tudom, miért fordult a Császár az Atreides-ház ellen?

— Ezen a téren mellőzd a spekulációt — figyelmeztette a báró.

Lehetséges, hogy még ő sem tudja, mi volt a Császár indítéka ebben az egészben? kérdezte magában Hawat.

— Semmilyen téren sem mellőzöm a spekulációt, ha meghozza azt az eredményt, amiért tartasz — mondta Hawat. — Mentát vagyok. Az ember ne tartson vissza információt és ne zárjon el kombinációs utakat a Mentát elől.

A báró egy hosszú percig némán meredt rá, aztán szólalt csak meg:

— Mondd hát, amit mondanod kell, Mentát!

— Padisah Császár azért fordult az Atreides-ház ellen, mert a herceg két hadmestere, Gurney Halleck és Duncan Idaho sikeresen kiképzett egy haderőt egy kicsiny haderőt —, amely hajszál híján elérte a sardaukarok szintjét! Egy része meg is haladta. És a herceg abba a helyzetbe került, hogy gyarapíthatta a haderejét, ugyanolyan erőssé tehette, mint a császári haderő volt…

A báró mérlegelte egy darabig ezt a közlést, aztán azt kérdezte:

— Mi köze ehhez az Arrakisnak?

— Az Arrakis szolgáltathatja az utánpótlást olyan újoncokból, akik már sikeresen átvészelték az elképzelhető legkeservesebb kiképzést.

A báró megrázta a fejét.

— Csak nem a fremenekre gondolsz?

— De bizony a fremenekre.

— Ha! Akkor miért kellett figyelmeztetni Rabbant? Hiszen legföljebb egy maroknyi fremen maradhatott életben a sardaukarok irtóhadjárata és Rabban terrorja után!

A báró elhallgatott.

Hawat nem szólt, csak merően nézett rá.

— Nem több, legfeljebb egy maroknyi! — ismételte meg a báró. — Rabban csak tavaly hatezret irtott ki!

Hawat még mindig csak nézte.

— Tavalyelőtt pedig kilencezret — mondta a báró. — És mielőtt elhagyták az Arrakist, a sardaukarok elejtettek még legalább húszezret!

— Mekkorák voltak Rabban élőerő-veszteségei az elmúlt két évben? — kérdezte Hawat.

A báró megdörgölte a tokáját.

— Hát ami igaz, az igaz, elég intenzíven újoncozott. Az ügynökei fűt-fát ígérgetnek, és…

— Mondjunk kereken harmincezret? — kérdezte Hawat.

— Az azért sok egy kicsit.

— Épp ellenkezőleg — mondta Hawat. — Én ugyanúgy tudok olvasni Rabban jelentéseinek a sorai között, mint te. És bizonyos vagyok benne, hogy megértetted az én ügynökeimtől származó jelentéseket is. Igazán érthetőek voltak.

— Az Arrakison mostohák a viszonyok — mondta a báró. — A viharok során…

— Mind a ketten tudjuk, mekkora veszteséghányaddal kell számolni a viharok miatt — mondta Hawat.

— Na és ha elveszített harmincezret?! — csattant fel a báró.

— A tulajdon számításaid szerint — mondta Hawat — Rabban két év alatt megölt tizenötezer frement, miközben kétszer akkora volt a saját embervesztesége. Azt mondod, a sardaukarok megöltek másik húszezret, talán valamivel többet is. Én pedig láttam az Arrakisról való visszaútjuk teherjegyzékét, amelyet a Ligának kellett leadniuk. Ha húszezret öltek meg, akkor majdnem öt emberükbe került egy fremen halála. Miért nem nézel szembe ezekkel a számokkal, báró, miért nem érted meg, mit jelentenek?

A báró kimérten, hűvösen válaszolt:

— Ez a te dolgod, Mentát. Mit jelentenek?

— A rendelkezésedre bocsátottam Duncan Idaho létszámjelentését arról a sziecsről, amelyben járt mondta Hawat. — Minden egybevág. Ha csak kétszázötven olyan sziecsközösségük volna a fremeneknek, a számuk körülbelül ötmillió volna. Az én legjobb becslésem szerint a közösségeik száma legalább kétszer akkora. Egy olyan bolygón szét kell szóródnia a lakosságnak.

— Tízmillió?

A báró tokái megremegtek az elképedéstől.

— Legalább.

A báró összecsücsörítette az ajkát. Apró gombszeme rezzenéstelenül meredt Hawatra. Ez most valódi Mentát-számítás? tűnődött. Hogy lehetséges, hogy senki sem gyanította?

— Még csak nem is vágtunk rendet a népességükben — mondta Hawat. — Csak kigyomláltunk néhányat a kevésbé életképes egyedeik közül, hogy az életképesebbek tovább erősödhessenek — ugyanúgy, mint a Salusa Secunduson.

— Salusa Secundus, Salusa Secundus! Mi köze van ennek a Császár börtönbolygójához?

— Az, aki életben marad a Salusa Secunduson, már eleve keményebb legény szinte akárki másnál — mondta Hawat. — Ha ehhez hozzájön a létező legjobb katonai kiképzés…

— Ostobaság! A te logikád szerint akár én is újoncozhatnék a fremenek közül az után, ahogy elnyomja őket az unokaöcsém!

Hawat nyájas hangon válaszolt:

— A saját embereidet, a saját csapataidat nem nyomod el?

— Hogy… de hát az…

— Az elnyomás viszonylagos — mondta Hawat. — A harcosaid sokkal jobban élnek, mint a többiek, akiket maguk körül látnak, igaz? Azt látják, hogy vannak sokkal rosszabb lehetőségek is, mint a báró katonájának lenni, igaz?

A báró elhallgatott, a tekintete elrévedt a távolba. Micsoda lehetőségek… lehet, hogy Rabban akaratlanul is csodafegyvert adott a Harkonnen-ház kezébe?

Rövid hallgatás után azt kérdezte:

— Hogyan állíthatja maga mellé az ember az ilyen újoncokat?

— Ha rajtam állna, én kis csoportokban foglalkoznék velük, legfeljebb szakasznyiban — mondta Hawat. — Kiemelném őket a nyomasztó viszonyok közül, elszigetelném őket olyan kiképzők társaságában, akik jól ismerik a hátterüket, vagy a legjobb, ha magukfajták, akik korábban ugyanonnét jöttek. Aztán beléjük súlykolnám azt a mítoszt, hogy a bolygójuk valójában nem volt más, mint titkos kiképzőterep, amelynek az a célja, hogy őhozzájuk hasonló felsőbbrendű lények alakuljanak ki. És közben szüntelenül lehetőséget adnék rá, hogy lássák, mi mindent megkaphatnak az ilyen felsőbbrendű lények: jó módot, szép nőket, elegáns házakat… ami csak a szívük vágya.

A báró lassan bólogatni kezdett.

— Ahogy a sardaukarok élnek odahaza.

— Az újoncok idővel elhiszik, hogy indokolt az olyan hely létezése, mint a Salusa Secundus, hiszen onnan jönnek ők — az elit! Az legközönségesebb sardaukar harcos is sok tekintetben ugyanolyan előkelő életet él, mint akármelyik Nagy Dinasztia tagjai.

— Micsoda ötlet! — suttogta a báró.

— Látom, osztozol a gyanúmban — mondta Hawat.

— Hol kezdődhetett el mindez? — kérdezte a báró.

— No igen: honnan eredt a Corrino-ház? Voltak már emberek a Salusa Secunduson, mielőtt a Császár odaküldte az első fogolyszállítmányt? Ezt még Leto herceg, aki pedig anyai ágon a Császár unokatestvére volt, még ő sem tudta soha kideríteni. Az efféle kérdéseket rosszallással szokták fogadni.

A báró tekintete elködösült, ahogy törte a fejét.

Elmerengett.

— Igen, féltve őrzött titok. Minden létező eszközzel meg kell…

— Egyébként is, mit kellene titkolni rajta? — kérdezte Hawat. — Hogy a Padisah Császárnak van egy börtönbolygója? Ezt mindenki tudja. Hogy…

— Fenring gróf! — kiáltott föl a báró.

Hawat elhallgatott, összeráncolta a homlokát, értetlenül meredt a báróra.

— Mi van Fenring gróffal?

— Évekkel ezelőtt, az unokaöcsém születésnapján — mondta a báró —, ez az udvari pojáca, ez a Fenring gróf hivatalos megfigyelőként meglátogatott, és egyúttal… ööö… közvetített egy üzleti ügyben a Császár és énközöttem.