Frank Herbert - A Dűne

— És?

— És én… ööö… az egyik beszélgetésünk során, ha jól emlékszem, mondtam valamit arról, hogy esetleg börtönbolygót csinálnék az Arrakisból. Fenring…

— Pontosan mit mondtál? — kérdezte Hawat.

— Pontosan? Jó ideje már, nem…

— Báró uram, ha optimálisan akarod felhasználni a lehetőségeimet, megfelelően kell tájékoztatnod. Nem készült felvétel arról a beszélgetésről?

A báró arca elsötétült a haragtól.

— Mintha csak Pitert hallanám! Nem szeretem az efféle…

— Piter már nincs a szolgálatodban, uram — mondta Hawat. — Ami azt illeti, voltaképpen mi is történt Piterrel?

— Túl bizalmaskodó lett, túl nagy igényei voltak mondta a báró.

— Mindig biztosítani szoktál róla, hogy te nem pocsékolod el a hasznos embereket — mondta Hawat. — Most fenyegetőzéssel és huzakodással vesztegeted a tehetségemet? Arról beszéltünk, hogy mit mondtál annak idején Fenring grófnak.

A báró lassan nyugalmat erőltetett a vonásaira. Amikor elérkezik majd az idő, gondolta, emlékezni fogok rá, hogyan beszélt velem. Igen. Emlékezni fogok rá.

— Egy pillanat — mondta a báró, és fölidézte magában a nagytermet, a csendkúpot, amelyben Fenring gróffal beszélgetett. — Valami ilyesmit mondtam: „A Császár tudja, hogy több-kevesebb mészárlás mindig hozzátartozott az üzlethez.” Arra céloztam, hogy fogytán voltak a munkásaink. Aztán mondtam valamit arról, hogy az arrakisi kérdés másféle megoldását fontolgatom, és hogy a Császár börtönbolygóját követésre érdemes példának tartom.

— A boszorkányok vérét! — fakadt ki Hawat. — Mit mondott erre Fenring?

— Akkor kezdett felőled kérdezősködni.

Hawat hátradőlt, lehunyt szemmel töprengett.

— Tehát ezért kezdte el őket érdekelni annyira az Arrakis! — mondta. — Ami történt, megtörtént. — Kinyitotta a szemét. — Most már az egész bolygó tele lehet a kémjeikkel. Két év!

— No de az az ártatlan ötletem, hogy…

— Semmi sem ártatlan a Császár szemében! Milyen útmutatásokkal láttad el Rabbant?

— Csak annyival, hogy tanítsa móresre az arrakisiakat.

Hawat megrázta a fejét.

— Most csak két lehetőségünk van, báró. Az egyik az, hogy kiirtod a bennszülötteket, teljesen megsemmisíted őket, máskülönben…

— Elpocsékoljak annyi munkaerőt?

— Szívesebben látnád, ha a Császár és azok a Nagy Házak, amelyeket még mindig maga mellé tud állítani, idejönnének végrehajtani egy küretet, hogy kikaparják a Giedi Prime-ot, mint egy sárgadinnyét?

A báró eltűnődve nézte a Mentátját, mielőtt válaszolt:

— Nem merné megtenni!

— Nem-e?

A báró szája megvonaglott.

— Mi az a másik lehetőség?

— A sorsára hagyni Rabban unokaöcsédet.

— A sorsára… — A báró elhallgatott; rámeredt Hawatra.

— Ne küldj neki több csapaterősítést, semmiféle támogatást! Akármilyen üzenetet kapsz tőle, csak annyi legyen a válaszod, hogy a füledbe jutott, milyen rettenetesen viselkedik az Arrakison, és mihelyt módod lesz rá, meg fogod tenni a megfelelő lépéseket. Majd gondoskodom róla, hogy néhány üzeneted a császári kémek kezébe kerüljön.

— De mi lesz a fűszerrel, a bevétellel, a…

— Követeld meg a bárói profitodat, de vigyázz a megfogalmazással! Meghatározott összegeket kérj Rabbantól. Akkor majd mi…

A báró széttárta a kezét.

— De honnét tudhatom, hogy a minden hájjal megkent unokaöcsém nem…

— Egyelőre nekünk is ott vannak a kémeink az Arrakison. Közöld Rabbannal, hogy ha nem szállítja az a: általad megadott kvótákat, leváltod!

— Ismerem Rabbant — mondta a báró. — Ettől csak még keményebb kézzel esik neki a bennszülötteknek.

— Hát persze! — csattant föl Hawat. — Most nem is az a célod, hogy annak végét vesd! Csák az a célod, hogy a te kezed tiszta legyen. Csinálja csak meg Rabban a második Salusa Secundust! Még foglyokat sem kell küldeni neki, bőven van honnan válogatnia. Ha Rabban tűzzel-vassal hajtja az otthoniakat, hogy kitermelje azt a fűszermennyiséget, amelyet követelsz tőle, akkor a Császárnak nem kell más indítékra gyanakodnia. Ez már elég ok rá, hogy kizsigereljenek egy bolygót. Te pedig, báró, sem szóval, sem tettel nem fogod jelét adni, hogy bármi más oka is lenne…

A báró hangjában, hiába akarta leplezni, érzett az alamuszi csodálat.

— Hallod-e, Hawat, ravasz róka vagy te! Nomármost, hogyan vesszük aztán mi kézbe az Arrakist, hogyan hasznosítjuk, amit Rabban előkészít?

— Az a legegyszerűbb, báró. Ha minden évben valamivel magasabbra teszed a fűszerkvótát, előbb-utóbb válságosra fordul ott a helyzet. A kitermelés csökkenni fog. Akkor majd elmozdítod a helyéről Rabbant, és személyesen veszed át az irányítást… hogy rendet teremts.

— Szép — mondta a báró. — De már szinte érzem, hogy ráunok én majd erre az egészre. Másvalakit készítek föl, hogy átvegye a hatalmat az Arrakison a nevemben.

Hawat fürkészően nézte a kövér, kerek arcot. Aztán az öreg katona-kém lassan bólogatni kezdett.

— Feyd-Rautha — mondta. — Tehát ez az oka a mostani rémuralomnak… Te is ravasz vagy, báró! Talán összehozhatnánk ezt a két elképzelést. Igen. A te Feyd-Rauthád az arrakisiak megmentőjeként mehetne a bolygóra. Maga mellé állíthatja a lakosságot. Igen…

A báró elmosolyodott. A mosolya. mögött pedig azt kérdezte magában: És hogyan illik bele mindez Hawat személyes cselszövényébe?

Hawat, látván, hogy nincs rá tovább szükség, fölállt és kiment a vörös falú szobából. Közben azon tépelődött; hogy nem tudott megbirkózni a zavaró ismeretlen tényezőkkel, amelyek felbukkantak minden Arrakisszal kapcsolatos számításában. Ez az új vallási vezető, akire Gurney Halleck tett néhány célzást a csempészek közötti rejtekhelyéről küldött üzeneteiben, ez a Muad-Dib…

Talán nem kellett volna azt tanácsolnom a bárónak, hogy hagyja nyugodtan virágozni ezt a vallást, ahol virágzik, még a teknők és a grabenek népe között is, mondta magában. De hát köztudott, hogy az elnyomás csak még inkább tápot ad minden vallásnak.

Eszébe jutottak Halleck beszámolói a fremenek harci taktikájáról. A taktikán érzett magának Hallecknek a keze nyoma… és Idahóé… sőt még Hawaté is.

Életben maradt volna Idaho? kérdezte magától.

De ez értelmetlen kérdés volt. Még azt sem kérdezte meg magától, hogy esetleg életben maradhatott-e Paul. Tudta, hogy a bárónak szilárd meggyőződése; hogy minden Atreides elpusztult. A báró azt is bevallotta, hogy a Bene Gesserit-boszorka volt a titkos fegyvere. És ez csak azt jelenthette, hogy vége lett mindenkinek — még a nő tulajdon fiának is.

Micsoda emésztő gyűlöletet érezhetett az a nő az Atreidesek iránt! gondolta Hawat. Valami olyasfélét, mint amit én érzek a báró iránt. Vajon az én bosszúm, amikor lesújt, ugyanolyan végső és tel és lesz, mint az övé?