Frank Herbert - A Dűne

— Nekünk nincs ilyen gondunk.

— De ha…

— Harah!

A nő visszahőkölt a goromba hangtól.

Elhaladtak egy újabb, fényesem kivilágított helyiség mellett.

— Ott mivel foglalkoznak? — kérdezte Paul.

— A szövőgépet javítják — mondta a nő. — De még ma éjszaka szét kell szedni úgyis. — Balra mutatott, ahol egy elágazás nyílt az alagútból. — Arrafelé van az élelemfeldolgozás meg a cirkoruha-karbantartás. — Megnézte Pault. — Ez a ruha újnak látszik. De ha javításra szorul, én értek hozzá. Amikor szükség van rá, a gyárban szoktam dolgozni.

Most már időnként embercsoportok jöttek szembe, egyre sűrűsödtek a nyílások az alagút falában. Néhány férfi és nő haladt el mellettük libasorban, a kezükben csomagok, amelyekben súlyosan meg-megcsobbant valami. Fűszerszag terjengett körülöttük.

— Nem kapják meg a vizünket — mondta Harah. — Sem a fűszerünket. Ebben biztos lehetsz.

Paul az alagút falában tátongó nyílásokra pillantott, vastag szőnyegeket látott a bevezető lépcsőkön, szobákat pillantott meg bent, színes kelméket a falakon, feltornyozott párnákat. A nyílásokban álló emberek elhallgattak, ahogy a közelükbe értek, és átható pillantásokkal követték Pault.

— Az emberek furcsállják, hogy legyőzted Jamist — mondta Harah. — Alighanem bizonyítanod kell majd párszor, ha megtelepedtünk az új sziecsben.

— Nem szeretek ölni — mondta Paul.

— Mondta Stilgar is — jegyezte meg a nő, de a hangja hitetlenségről árulkodott.

Éles hangú kántálás hallatszott valahonnan elölről, egyre hangosabb lett. Egy újabb oldalbejárathoz értek, amely szélesebb volt minden eddiginél. Paul lelassította a lépteit, benézett a terembe: zsúfolásig volt gyermekekkel, törökülésben ültek a rozsdabarna szőnyeggel takart padlón.

A szemközti falnak támasztott tábla előtt egy nő állt, sárga köntösben, a kezében vetítőtoll. A tábla tele volt ábrákkal vagy jelekkel: körök, ékek, görbék, hullámvonalak, négyzetek, párhuzamosokkal átmetszett ívek sorakoztak rajta.

A nő sorra rájuk mutatott, amilyen sebesen csak mozgatni tudta a vetítőtollat, a gyerekek pedig a keze mozgásának ütemében, kórusban harsogták a szavakat:

— Fa — hallatszott a sok gyerekhang. — Fa, fű, dűne, szél, hegy, domb, tűz, villám, szikla, sziklák, por, homok, meleg, menedék, meleg, tele, tél, hideg, üres, erózió, nyár, barlang, nap, feszültség, hold, éjszaka, homokdagály, lejtő, ültet, köt…

Paul csak hallgatta, aztán fokozatosan elhalkult mögötte a kórus, ahogy továbbment a sziecs belseje felé a nővel.

— Ilyenkor is tanítotok? — kérdezte.

Harah arca elkomorodott, és most fájdalom csendült a hangjában:

— Amire Liet megtanított bennünket, azt egy pillanatra sem szabad abbahagynunk. Liet meghalt, de nem szabad elfelejteni.

Átment az alagút bal oldalára, föllépett egy sziklaküszöbre, széthúzta a vékony, narancsszínű függönyt, és félreállt:

— Tessék, ez itt a yalid, Usul.

Paul tétovázott. Most hirtelen nagyon nem akarózott kettesben maradnia ezzel az asszonnyal. Úgy érezte, hogy olyan életmód veszi körül, amelyet csak úgy lehet megérteni, hogy kérdés nélkül tudomásul veszi eszmék és értékek egész szövevényét. Úgy érezte, hogy ez a fremen világ lépre akarja csalni, bele akarja édesgetni az életmódja csapdájába. És Paul tudta, mi lapul abban a csapdában — az ádáz dzsihad, a valláshadjárat, amelyet érzése szerint mindenáron el kellett kerülnie.

— Ez a te yalid — ismételte meg Harah. — Miért habozol?

Paul bólintott, odament a nő mellé. Félrehúzta a feléje eső oldalon a függönyt, érezte, hogy fémszálak vannak beleszőve, követte Haraht a rövid előtéren át egy nagyobb, négyzet alakú, körülbelül hatszor hat méteres helyiségbe. A padlót vastag, kék szőnyegek borították, kék és zöld kárpit rejtette el a sziklafalakat, sárga fényűre állított parázsgömbök himbálóztak fent a középen összefogott, sárga mennyezetfüggöny alatt.

Az összhatás egy ősi sátorra emlékeztetett.

Harah megállt előtte, bal keze a csípőjén nyugodott, a tekintete Paul arcát fürkészte.

— A gyerekek egy barátomnál vannak — mondta. — Később jelentkeznek majd.

Paul, hogy leplezze zavarát, gyorsan körülnézett a helyiségben. Jobb kéz felől a vékony függönyök mögött egy másik, nagyobb szoba nyílt, a falak mentén párnák sora. Enyhe légáramlat csapta meg, észrevette, hogy a szellőzőnyílás ravaszul el van rejtve a szemközti kárpitok közé.

— Segítsek levetni a cirkoruhádat? — kérdezte Harah.

— Nem… köszönöm, nem.

— Hozzak enni?

— Igen.

— A másik helyiségből nyílik egy cirkokamra. — A nő arra mutatott. — Ott intézheted a dolgodat, ha nincs rajtad a cirkoruha.

— Azt mondtad, el kell mennünk ebből a sziecsből. Nem kellene már készülődni, vagy valami…?

— Majd ha eljön az ideje — mondta a nő. — A hóhérok egyelőre még nem hatoltak be a területünkre.

Harah még mindig tétován állt, nem vette le a szemét Paulról.

— Mi az? — förmedt rá Paul.

— Neked nincsen ibadszemed — mondta a nő. — Szokatlan, de van benne valami vonzó.

— Hozd már azt az ételt! — mondta Paul. — Éhes vagyok.

Harah rámosolygott — sokat tudó, asszonyi mosollyal, amely érthetetlen módon nyugtalanította Pault.

— Szolgálatodra — mondta, és egyetlen könnyed mozdulattal kipenderült, eltűnt egy vastag függöny mögött, ahol egy újabb átjáró tűnt Paul szemébe, mielőtt a függöny visszalibbent a helyére.

Paul dühös volt magára. Félrecsapta a vékony függönyt, belépett a jobb oldali helyiségbe. Odabent megállt, egy pillanatra elbizonytalanodott. Eltűnődött, hol lehet most Csani… Csani, aki az imént veszítette el az apját.

Ebben hasonlítunk, gondolta.

Fájdalmas kiáltás hallatszott be a külső folyosóról, letompította a sok függöny. Aztán megismétlődött, most már valamivel távolabbról. Aztán megint. Paul rájött, hogy valaki az időt kiáltja ki. Ahogy visszagondolt, eddig még egyetlen órát sem látott sehol.

Gyönge füstszag csapta meg az orrát, mintha karbolcserjét égettek volna valahol a közelben. A szag elütött a sziecs mindenütt jelenlevő bűzétől. Paul észrevette, hogy máris kirekesztette a tudatából a szaglószerve elleni merényletet.

Megint az anyja jutott az eszébe, azon tűnődött, hogy vajon milyen helyre kerül majd a jövő mozgó montázsában… nemcsak ő, hanem a születendő lánya is. Kavargott benne a változó idő tudata. Hevesen megrázta a fejét, a figyelmét inkább azokra a jelekre összpontosította, amelyek az őket elnyelő fremen kultúra hatalmas mélységeiről és perspektíváiról tanúskodtak.

És alig észrevehető furcsaságairól.

Már korábban feltűnt neki valami a barlangokban és ebben a szobában is, valami, ami sokkal alapvetőbb különbségekre utalt, mint bármi, amivel eddig találkozott.

Semmi jele nem volt itt méregdetektornak, és arra sem mutatott semmi, hogy a barlangrendszerben akárhol használtak volna méregdetektort… pedig Paul mérgek szagát is érezte a sziecs bűzében — erős, közönséges mérgekét.

Függönysuhogást hallott, azt hitte, Harah jön vissza az étellel, megfordult, hogy megnézze. Helyette azonban egy félrevont kárpit mögül két kisfiú bukkant elő — úgy kilenc- és tízévesek lehettek —, és mohó pillantással méregették. Mindkettőnek rövid, kindzsalra hasonlító kriszkés volt az övében, a kezük a markolaton nyugodott.