Frank Herbert - A Dűne

Feyd-Rautha megfordult, fölnézett rájuk.

Mindenki éljenzett, kivéve a bárót, aki tenyerébe támasztott fejjel, mély töprengésbe merülve ült — és a grófi párt, akik merev tekintettel nézték, arcukon álarcként ült a mosoly.

Fenring gróf odafordult a feleségéhez.

— Ah-ehemmm, mmm, leleményes, hömm, fiatalember, ugye, ühümm, drágám?

— Jó gyorsan működnek a, hmm, szinapszisai — válaszolta Lady Fenring.

A báró rápillantott, aztán a grófra, aztán vissza az arénában álló Feyd-Rauthára, és azt gondolta: Ha valaki ilyen közel tudott férkőzni az utódomhoz… Aztán a félelmét lassan tomboló harag váltotta fel. Ma éjjel lassú tűz fölött fog megdögleni a rabszolgamester… és ha ennek a grófnak és a feleségének is benne volt a keze, hát…

A báró páholyában elhangzott társalgás csak távoli morgás volt Feyd-Rauthának, a szavakat elfojtotta az ütemes lábdobogással kísért követelő ordítás:

— Le a fejét! Le a fejét! Le a fejét!

A báró összevonta a szemöldökét, amikor látta, hogy Feyd-Rautha feléje fordul. Nagy nehezen úrrá lett az indulatán, hanyag mozdulattal intett a rabszolga elnyúlt teste mellett álló fiatalembernek. Kapja meg a fejet a fiú! Kiérdemelte azzal, hogy leleplezte a rabszolgamestert.

Feyd-Rautha látta a jóváhagyó kézmozdulatot, és azt gondolta: Azt hiszik, megtisztelnek vele. Most nézzék meg, mi következik!

Látta, hogy az idomárjai már jönnek a fűrészes élű késsel, hogy eleget tegyenek a megtisztelő feladatnak, intett, hogy lépjenek vissza, aztán amikor tétováztak, megismételte a parancsoló mozdulatot. Azt hiszik, megtisztelnek egyetlen rabszolgafejjel! Lehajolt, összefogta a gladiátor kezét a melléből kiálló kés nyele körül, aztán kihúzta a kést, és beletette a petyhüdt kézbe.

Fölegyenesedett, odaintette az idomárokat.

— Sértetlenül, a késével együtt temessétek el ezt a rabszolgát! — mondta. — Kiérdemelte!

Az aranypáholyban Fenring gróf odahajolt a báróhoz.

— Nagystílű gesztus volt ez — mondta —, nem akárki tette volna meg. Az unokaöcsédnek stílusa is van, nemcsak bátorsága.

— Megbántja a népet azzal, hogy visszautasítja a fejet — dünnyögte a báró.

— Szó sincs róla — jegyezte meg Lady Fenring. Elfordult, fölpillantott a környező lelátókra.

A báró szeme rátapadt a nyaka vonalára, az izmok sima játékára. Bájos volt, mintha csak egy fiúé lett volna…

— Tetszik nekik az unokaöcséd viselkedése — mondta Lady Fenring.

Ahogy Feyd-Rautha gesztusának jelentése eljutott a legtávolabbi nézők soraiba is, ahogy az emberek látták, amint az idomárok elviszik a halott gladiátor sértetlen tetemét, a báró előtt is nyilvánvaló lett, hogy a nő jól értelmezte a tömeg reakcióját. Az emberek szinte megvadultak, hátba veregették egymást, ugráltak, ordibáltak.

— Kénytelen leszek népünnepélyt elrendelni — szólalt meg színtelen hangon a báró. — Nem lehet így hazaküldeni az embereket, anélkül hogy kiadhatnák az indulataikat. — Kezével jelt adott az őreinek, és felettük egy szolga meghajtotta a narancsszínű Harkonnen-lobogót a páholy fölött — egyszer, kétszer, háromszor — a népünnepélyre szóló jeladásként.

Feyd-Rautha átment az arénán, megállt az aranypáholy előtt. A fegyverei már a hüvelyükben voltak, a keze üresen csüngött. A tömeg szűnni nem akaró tombolását túlharsogva odakiáltotta:

— Ünnepély, bácsikám?

— A te tiszteletedre, Feyd! — szólt le a báró. És újabb jeladásra billent a lobogó.

Az aréna túloldalán kikapcsolódtak az őrajtók erőterei, fiatalemberek ugráltak be az arénába, egymást taszigálva rohantak Feyd-Rautha felé.

— Kikapcsoltattad a pajzsokat, báró? — kérdezte a gróf.

— Egy hajszála sem fog meggörbülni a legénynek mondta a báró. — Ő a nap hőse.

Az élen haladók körülvették Feyd-Rauthát, fölkapták a vállukra, elindultak vele körbe az arénában. — Ma este fegyvertelenül, pajzs nélkül bejárhatná Harko legszegényebb negyedeit is — mondta a báró. — Odaadnák neki az utolsó falatjukat csak azért, hogy közelről láthassák.

Föltápászkodott a székéből, elhelyezkedett a szuszpenzoraiban.

— Kérem, bocsássatok meg — mondta —, de haladéktalanul utána kell néznem egy-két dolognak. Az őrség majd visszavisz benneteket a szállásotokra.

A gróf is fölemelkedett, meghajolt.

— Természetesen, báró — mondta. — Nagy érdeklődéssel várjuk az ünnepséget. Én még, ehemm, mmm, sohasem láttam Harkonnen-népünnepélyt.

— Egen — hagyta rá a báró. — Ó igen, az ünnepség… — Megfordult, körülvette az őrség, eltűnt a neki fönntartott kijáraton át.

Az őrség egyik kapitánya meghajolt Fenring gróf előtt. — Mi a parancsa, uram?

— Megvárjuk, amíg elmegy a hmmm, mmm, a tömeg sűrűje — mondta a gróf.

— Értettem, uram. — A férfi meghajolt, háromlépésnyit hátrált.

Fenring gróf odafordult a feleségéhez, ismét kettejük titkos hümmögőnyelvén szólalt meg:

— Persze te is láttad, ugye?

Lady Fenring ugyanazon a hümmögőnyelven válaszolt:

— A fiú tudta, hogy a gladiátor nem lesz elkábítva. Egy pillanatra elfogta ugyan a félelem, de nem lepődött meg.

— Meg volt rendezve — mondta a gróf. — Az egész színjáték.

— Semmi kétség.

— Hawat keze érzik rajta.

— Úgy van.

— Már felszólítottam a bárót, hogy végezzen Hawattal.

— Hiba volt, kedvesem.

— Most már én is tudom.

— Lehet, hogy nemsokára új bárója lesz a Harkonneneknek.

— Ha ez Hawat terve.

— Szó, ami szó, érdemes lesz utánanézni.

— A fiatalurat könnyebben kézben lehet majd tartani.

— Különösen nekünk… a mai éjszaka után — mondta Lady Fenring.

— Mit gondolsz, gond nélkül el tudod majd csábítani, kis kotlóstyúkom?

— Persze, szerelmem. Láttad, hogy nézett rám.

— Igen. És most már azt is értem, miért kell nekünk az a vérvonal!

— Az is nyilvánvaló, hogy kézben kell tudnunk tartani. Beleplántálom majd a lelke legmélyebb rétegeibe a szükséges prána-bindu kulcsszavakat, amelyek aztán megteszik a magukét…

— Mihelyt lehet, menjünk el innen — mihelyt úgy ítéled, hogy megtettél mindent, ami kell — mondta a gróf.

A felesége megborzongott.

— Egy pillanatig sem maradunk tovább — mondta. — Nem akarnék ezen a förtelmes helyen a világra hozni egy gyermeket.

— Mit meg nem teszünk az emberiség érdekében! — jegyezte meg a férfi.

— A tiéd a könnyebbik rész.

— Azért van néhány ősi előítélet, amelyet le kell küzdenem — mondta a gróf.

— Szegény drágaságom — mondta a felesége, és megveregette az arcát. — De hát tudod, hogy csak így lehetünk biztosak benne, hogy megőrizzük azt a vérvonalat.

A gróf színtelen hangon válaszolt:

— Tisztában vagyok vele, mit csinálunk.

— Nem fogunk kudarcot vallani — mondta Lady Fenring.

— A kudarc érzete a bűntudat kezdete — figyelmeztette a férje.

— Nem lesz bűntudat — mondta Lady Fenring. — Beépítem a hipnoblokkokat annak a Feyd-Rauthának a pszichéjébe, megtermékenyíttetem vele magamat, és már itt sem vagyunk!

— És a nagybátyja… — mondta a férfi. — Láttál már ilyen elvetemültséget?

— Elég ocsmány — jegyezte meg Lady Fenring —, de az unokaöcsből még rosszabb is lehet.

— Hála a nagybátyjának. Tudod, ha arra gondol az ember, mi lehetett volna abból a legényből, ha más nevelést kap… ha például az Atreides-légkörben nő fel…