Frank Herbert - A Dűne

Feyd-Rautha a magasba emelte a horgokat, majdnem üdvözléssel biccentett.

A gladiátor rárontott.

Feyd-Rautha sok cselt, sok védést, visszaszúrást látott már, de ennél tökéletesebbet nemigen. Egy jól időzített oldalvágás csak egy hajszál híján nem metszette át a ta-báró bal lábán az ínakat.

Feyd-Rautha hátrapattant — de a rabszolga jobb alsókarjában ott maradt egy szakállas fémvessző, melynek horgai mélyen belevájtak a húsba úgy, hogy a másik csak ínt-izmot szaggatva tudta volna kihúzni.

A közönség egy emberként hördült fel.

A hang felajzotta Feyd-Rauthát.

Tudta, mit él át most a nagybátyja, ahogy ott ül odafent a Fenring pár, a Császári Udvar megfigyelői társaságában. Ebbe a viadalba nem lehetett beleavatkozni. Az előírásoknak eleget kellett tenni a tanúk előtt. És a báró csak egyféleképpen értelmezhette az arénában történteket — a személye elleni fenyegetésként.

A rabszolga elhátrált, a foga közé kapta a kést, a horog nyelét a karjához kötözte a rajta libegő szalaggal.

— Nem érzem a tűszúrásodat! — kiáltotta. Ismét előreóvakodott, döfésre kész késsel, a bal oldalát mutatva Feyd-Rautha felé, a testét elhajlítva, hogy a félpajzs a lehető legnagyobb védelmet nyújtsa.

Ez sem kerülte el a lelátókon ülők figyelmét. Éles kiáltások hallatszottak a családi páholyokból, Feyd-Rautha idomárjai pedig harsányan érdeklődtek, közbelépjenek-e.

A fiatalember intett, hogy menjenek vissza az őrajtóhoz.

Olyat mutatok nekik, amilyet még nem láttak, gondolta Feyd-Rautha. Nem megrendezett ölést, ahol nyugodtan hátradőlve élvezhetik a stílus szépségeit! Amit most látnak, az a lágy részeikbe fog taposni! Amikor báró leszek, vissza fognak emlékezni erre a napra, és egy sem lesz köztük, akit ne fogna majd el a félelem e miatt a nap miatt!

Lassan hátrált, ahogy a gladiátor rákszerűen oldalazott feléje. Csikorgott az aréna homokja a lába alatt. Hallotta a gladiátor zihálását, érezte saját verejtékének szagát, és vérszag is terjengett már a levegőben.

A ta-báró egyenletesen hátrált, jobbra fordult, készenlétben tartotta a második horgot. A rabszolga oldalt szökellt. Feyd-Rautha úgy tett, mintha megbotlott volna, sikolyok csapták meg a fülét a lelátókról.

A rabszolga megint támadott.

Istenek, micsoda harcos! gondolta Feyd-Rautha, miközben félreszökkent. Csak a fiatalos fürgesége mentette meg — a második horog pedig ott maradt mélyen beletemetve a rabszolga jobb deltaizmába.

Rikoltó éljenzés hallatszott a nézők soraiból.

Most éljeneznek, gondolta Feyd-Rautha. Vad lelkesedés hallatszott a hangokból, épp úgy, ahogy Hawat megjósolta. Eddig még sohasem szurkoltak így családi viadornak. Feyd-Rautha zordonan gondolt arra, amit Hawat mondott neki korábban: „Jobban lehet félni az olyan ellenségtől, akit csodálsz.”

Gyors léptekkel visszament az aréna közepére, ahol mindenki tisztán láthatta.

Kivonta a hosszú pengét, előrehajolt, úgy várta a közeledő gladiátort.

A másik csak annyi időre torpant meg, amíg szorosan a karjához kötözte a második horgot is, aztán Feyd-Rautha felé iramodott.

Lássa csak a családom, mit fogok most tenni! gondolta Feyd-Rautha. Az ellenségük vagyok; gondoljanak rám majd úgy, ahogy most látnak!

Előhúzta a rövid kést is.

— Nem félek tőled, te szemét Harkonnen! — vetette oda a gladiátor. — Egy halottnak már nem fájhatnak a kínzásaitok! Előbb végez velem a tulajdon késem, mint hogy kezet emelhetne rám valamelyik idomárod! És velem pusztulsz te is!

Feyd-Rautha elvigyorodott, előrenyújtotta a hosszú pengét, a mérgezettet.

— Most ezt kóstold meg! — mondta, és a másik kezében tartott rövid pengével színlelt támadást indított.

A rabszolga kezet váltott, félrecsapta a meglendülő késeket, befordult közéjük, elkapta a ta-báró rövid pengéjét — a fehér kesztyűs kezében levőt, amelynek a hagyomány parancsa szerint a mérgezettnek kellett lennie.

— Most meghalsz, Harkonnen! — lihegte a gladiátor.

Egymásnak feszültek, oldalt bukdácsoltak a homokon. Ahol Feyd-Rautha pajzsa összeért a rabszolga félpajzsával, kékes derengés vibrált. Ózonszag töltötte be körülöttük a levegőt.

— Dögölj meg a saját mérgedtől! — nyögte érdes hangon a rabszolga.

Lassan befelé kezdte feszíteni a fehér kesztyűs kezet, ellenfele teste felé kezdte fordítani a mérgezettnek vélt pengét.

Most figyeljetek! gondolta Feyd-Rautha. Lecsapott a hosszú pengével — és a penge tehetetlenül pendült vissza a rabszolga karjához kötözött szakállas fémvesszőről!

Feyd-Rauthát egy pillanatig kétségbeesés fogta el. Álmában sem jutott volna az eszébe, hogy a horgoknak hasznát vehetné a gladiátor. Márpedig most szinte páncélként védték a karját. És micsoda ereje volt! A rövid penge kérlelhetetlenül közeledett a teste felé, és Feyd-Rautha gondolatait betöltötte az a tény, hogy az emberrel könnyen végezhet a mérgezetlen penge is.

— Mocsok! — nyögte ki.

A kulcsszó hatott: a gladiátor izmai elernyedtek egy pillanatra. Feyd-Rauthának ennyi elég volt. Eltaszította a másikat, annyira, hogy használni tudja a hosszú pengét. Mérgezett hegye megvillant, vörös vonal maradt a nyomában a rabszolga mellén. Azonnal ható méreg volt. A másik elengedte, hátratántorodott.

Most jól nézzen meg mindent a drágalátos családom! gondolta Feyd-Rautha. Gondolkozzanak el ezen a rabszolgán, aki megpróbálta ellenem fordítani a kést, amelyet mérgezettnek vélt! Tűnődjenek el azon, hogy miként kerülhetett be az arénába egy így fölkészített gladiátor! És legyenek mindig tudatában annak, hogy sohasem lehetnek biztosak benne, melyik kezemben van a gyilkos fegyver!

Feyd-Rautha némán állt, nézte a rabszolga lelassult mozdulatait. A másik tétován állt, majdnem tehetetlenül, majdnem eszméletlenül. Olvasni lehetett az arcáról, minden néző láthatta: a halál volt ráírva. A rabszolga tudta, mi történt vele, és azt is tudta, hogyan. A másik penge volt a mérgezett.

— Te…! — nyögött föl.

Feyd-Rautha hátrahúzódott, hogy teret engedjen a halálnak. A méreg bénító hatása még nem teljesedett ki, de a másik lassú mozdulatai már a fokozódó tehetetlenségről árulkodtak.

A rabszolga előretántorgott, mintha kötélen húzta volna valaki — mindig csak egy-egy lomha lépést tett. Minden lépés az egyetlen lépés volt a világában. Még mindig a kezében szorongatta a kést, de a hegye ide-oda imbolygott.

— Egyszer… még… elkapunk — nyögte ki lassan.

Szomorú kis grimasz rántotta görcsbe a száját. Leült, megingott, aztán összerándult, és arccal a homokba rogyott.

A néma csendben Feyd-Rautha odalépett, lábával a gladiátor alá nyúlt, a hátára hemperítette, hogy a nézők tisztán láthassák, amikor a méregtől rángatózni, vonaglani kezdenek majd az izmai. Amikor azonban a gladiátor hanyatt fordult, a melléből a tulajdon kése állt ki.

A csalódottsága ellenére Feyd-Rautha egy pillanatra elámult azon az erőfeszítésen, amellyel ez a rabszolga le tudta gyűrni a bénulását, hogy végezhessen magával. Az ámulattal együtt azonban rádöbbent arra is, hogy itt van valami, amitől igazán kell félni.

Ami az embernek emberfeletti erőt tud adni, az félelmetes!

Ahogy ez járt az eszében, hirtelen tudatára ébredt a lelátókról harsogó üdvrivalgásnak. A nézők önfeledten ünnepelték.