Frank Herbert - A Dűne

— Van egy is közöttetek, aki ki akarna hívni engem?

Csönd volt a válasz.

Stilgar ránézett a nőre.

— Amíg meg nem tanultam a bűvharca fortélyait, én sem hívnám ki ezt a fiút.

A nő farkasszemet nézett vele.

— De…

— Láttad azt az idegen asszonyt, aki elment Csanival a Tisztelendő Anyához? — kérdezte Stilgar. — Az egy külfrej Sayyadina, ennek a legénynek az anyja. Az anya és a fiú is mestere a bűvharcnak.

— Lisan al-Gaib — suttogta a nő. A tekintetében áhítat volt, ahogy most Paulra emelte.

Megint a legenda, gondolta Paul.

— Lehet — mondta Stilgar. — Egyelőre azonban még nem volt meg a próba. — Ismét Paulra fordította a figyelmét. — Usul, a mi szokásaink szerint most már te vagy felelős Jamis asszonyáért, aki itt áll előtted, és a két fiáért. Jamis yalija… a szállása a tiéd… és tiéd ő is, az asszonya.

Paul szemügyre vette a nőt, és azon tűnődött: Miért nem kesereg a párja halálán? Miért nem érezteti a gyűlöletét? Aztán észrevette, hogy a fremenek várakozón nézik.

Valaki odasúgta:

— Sok a dolgunk! Mondd már meg, minek fogadod el!

Stilgar szólalt meg:

— Minek fogadod el Haraht, asszonynak vagy szolgálónak?

Harah a feje fölé emelte a karját, lassan körbefordult.

— Fiatal vagyok még, Usul! Azt mondják, most is olyan fiatalnak látszom, mint amikor még Geoffal voltam… mielőtt Jamis legyőzte.

Jamis megölt valakit, hogy megkapja ezt a nőt, gondolta Paul.

— Ha szolgálómnak fogadom el — kérdezte —, később még meggondolhatom magam?

— Egy éved lesz rá, hogy megváltoztathasd a döntésedet, ha akarod — mondta Stilgar. — Utána Harah már szabad, azt választja magának, akit akar, de te már előbb is megengedheted neki, hogy szabadon válasszon. De így vagy úgy, egy évig mindenképpen te vagy a felelős érte… és valamennyire mindig osztoznod kell majd a felelősségben Jamis fiai iránt.

— Szolgálónak fogadom el — mondta Paul.

Harah toppantott egyet, haragosan megrándult a válla.

— De én fiatal vagyok!

Stilgar Paulra nézett.

— Az óvatosság értékes tulajdonsága annak, aki majd vezér lesz egyszer.

— De én fiatal vagyok! — ismételte meg Harah.

— Hallgass! — szólt rá Stilgar. — Ami érték, azt nem kell hirdetni. Mutasd meg Usulnak a szállását, gondoskodj róla, hogy legyen tiszta ruhája és kipihenhesse magát!

— Na neee…! — szakadt ki Harahból.

Paul már kellőképpen regisztrálta magában a nőt ahhoz, hogy nagyjából kezelni tudja. Érezte, hogy a csapat már türelmetlen, hogy sok feladat vár rájuk. Azon tűnődött, meg merje-e kérdezni, hová lett az anyja és Csani, de látta Stilgar feszültségről árulkodó testtartásából, hogy nem lenne helyes.

Szembefordult Harahval, olyan hangszínt és hangmagasságot választott, amely fokozta a nő félelmét és megilletődöttségét, és rászólt:

— Vezess a szállásomra, Harah! Majd máskor beszélünk a fiatalságodról!

Harah két lépést hátrált, riadt pillantást vetett Stilgarra.

— Bűvhangon beszél — mondta rekedten.

— Stilgar — szólt Paul. — Csani apjának lekötelezettje vagyok. Ha van valami, amiben…

— Majd a tanácsban eldöntjük — mondta Stilgar. — Ott szólhatsz te is. — Biccentett, hogy végeztek, aztán megfordult és elindult, a többiek utána.

Paul karon fogta Haraht, az asszonynak hűvös volt a bőre, Paul érezte, hogy remeg.

— Nem bántalak, Harah — mondta. — Mutasd meg, hol lesz a helyünk! — Csillapító felhangokat vitt a szavai mögé.

— Nem fogsz kivetni, amikor letelt az egy év? — kérdezte Harah. — Igazában tudom, hogy nem vagyok már olyan fiatal, mint voltam.

— Amíg élek, helyed lesz mellettem — mondta Paul. Elengedte a karját. — Most már gyere szépen, mutasd meg, hol fogok lakni!

A nő megfordult, végigmentek a folyosón, jobbra fordultak, bementek egy széles keresztalagútba, amelyet egyenletes távolságban elhelyezett, sárgás fényű gömbök világítottak meg felülről. A lábuk alatt sima volt a kő, elseperték róla a homokot.

Paul egy pillanatra meggyorsította a lépteit, Harah mellett ment tovább, közben fürkésző tekintettel szemügyre vette a markáns arcélt.

— Te nem gyűlölsz engem, Harah?

— Miért gyűlölnélek?

A nő odabiccentett egy kis gyerekcsoportnak, akik egy oldaljárat magas küszöbéről bámulták őket. Paul felnőttek alakját pillantotta meg mögöttük, de csak homályosan látszottak a függönyökön át.

— Mert Jamist… legyőztem.

— Stilgar azt mondta, annak rendje és módja szerint megtartottátok a szertartást, és te Jamis barátja vagy. — Rásandított. — Stilgar azt mondta, vizet adtál a halottnak. Igaz?

— Igaz.

— Ez több, mint amit én megtennék… meg tudnék tenni.

— Nem gyászolod Jamist?

— Amikor eljön az ideje, meggyászolom.

Elhaladtak egy boltíves nyílás mellett. Paul benézett, látta, hogy férfiak és nők dolgoznak valamiféle állványokon álló berendezések mellett a nagy, világos teremben. Mintha valami különös sietség érzett volna a mozdulataikon.

— Mit csinálnak odabent? — érdeklődött.

Harah egy pillantást vetett hátra, ahogy elhagyták a boltívet.

— A műanyag-feldolgozók iparkodnak, hogy elkészüljenek a szükséges mennyiséggel, mielőtt továbbmegyünk. Sok harmatgyűjtő kell majd az ültetéshez.

— Továbbmegyünk?

— Mindig továbbmegyünk, egészen addig, amíg a hóhérok már nem vadásznak ránk, vagy elkergetjük őket a földünkről.

Paul megtántorodott, úgy érezte, mintha megállt volna egy pillanatra az idő, az emlékezetébe villant egy töredék, egy jövőkép kivetülése — de valahogy nem volt a helyén, mint valami elmozduló montázs. Jövőlátásának emlékdarabkái nem voltak pontosan olyanok, mint ahogy emlékezett rájuk.

— A sardaukarok vadásznak ránk — mondta.

— Nem sokat találnak, legföljebb egy-két elhagyott sziecset — mondta Harah. — És a sivatagban a nekik rendelt halált.

— Erre a helyre is rátalálnak? — kérdezte Paul.

— Alighanem.

— És mi mégis azzal töltjük az időt, hogy olyan… — Paul a fejével intett a már messze maguk mögött hagyott boltív felé — … harmatgyűjtőket csináljunk?

— Az ültetés nem állhat meg.

— Mik azok a harmatgyűjtők? — tette föl a kérdést Paul.

A nő elképedt pillantást vetett rá.

— Hát semmit sem tanítottak meg neked az… ott, ahonnét jöttél?

— A harmatgyűjtőkről semmit.

— Hai! — mondta a nő, és az egyetlen szó egy egész értekezést rejtett magában.

— Tehát mik?

— Minden egyes kis bokor, minden kóró, amit odakint az ergen látsz — mondta Harah —, mit gondolsz, hogy maradhat életben, amikor otthagyjuk? Mindegyiket gondosan elhelyezzük egy-egy külön kis gödör közepén. A gödröket megtöltjük színváltó műanyagból készült sima tojásidomokkal. Ha fény éri őket, kifehérednek. Hajnalban láthatod a csillogásukat, ha valahonnan fentről nézed a sivatagot. A fehér visszaveri a fényt és a hőt. De amikor Nap Apó lenyugszik, a sötétben a színváltó műanyag átlátszó lesz, és nagyon gyorsan lehűl. A felületén kicsapódik a pára a levegőből, a nedvesség pedig leszivárog a növények alá. Az tartja életben őket.

— Harmatgyűjtők — mormogta Paul, akit megragadott az elgondolás egyszerű szépsége.

— Majd meggyászolom Jamist a maga idején — mondta a nő, mintha az előző kérdés még ott motoszkált volna a gondolataiban. — Jamis jó ember volt, csak hirtelen haragú. Jól gondoskodott rólunk, és csudamód értett a gyerekekhez. Nem tett különbséget Geoff fia, az elsőszülöttem, és a saját fia között. Egyformák voltak a szemében. — Kérdő tekintettel fordult Paul felé. — Véled is így lesz, Usul?