Frank Herbert - A Dűne

Mormogás hallatszott körülöttük:

— Jó választás… erős név… szerencsét hoz. — És Jessica megérezte, hogy elfogadták, befogadták őket, tudta, hogy ő is része annak, amit a bajnoka elnyert: most már Sayyadina volt.

— És te milyen férfinevet választasz magadnak, hogyan szólítsunk mások előtt? — kérdezte Stilgar.

Paul az anyjára pillantott, aztán Stilgarra. Ennek a pillanatnak a töredékei ott voltak ugyan jövőlátó emlékezetében, de úgy érezte, mintha a különbségek fizikai erőként nyomnák, szorítanák át a jelen szűk kapuján.

— Hogy nevezitek ti azt a kis egeret, azt az ugráló egeret? — kérdezte Paul, ahogy az eszébe jutott a Tuono-medencében látott hipp-hopp, tipi-topp mozgás.

Kuncogás hallatszott körülöttük.

— Muad-Dibnek mondjuk — felelte Stilgar.

Jessicának elakadt a lélegzete. Ezt a nevet hallotta Paultól, amikor megmondta, hogy a fremenek majd befogadják őket, és így hívják őt. Hirtelen félni kezdett a fiától, és félteni kezdte.

Paul nyelt egyet. Úgy érezte, mintha olyan szerepet játszana, amelyet már számtalanszor eljátszott gondolatban… de mégis… voltak különbségek. Látta magát, ahogy szédítő magasságban van, sok tapasztalat és az ismeretek hatalmas tárházának birtokában, körös-körül azonban feneketlen mélység tátongott.

És megint fölrémlett előtte a látomás, amelyben fanatikus légiók vonultak a zöld-fekete Atreides-zászló alatt, végigpusztítva, fölperzselve a világmindenséget a prófétájuk, Muad-Dib nevében.

Annak nem szabad megtörténnie, mondta magában.

— Ezt a nevet akarod, hogy Mund-Dib? — kérdezte Stilgar.

— Én Atreides vagyok — suttogta Paul, aztán hangosan azt mondta: — Nem helyes, hogy egészen lemondjak arról a névről, amelyet az apámtól kaptam. Lehetne-e a nevem közöttetek Paul Muad-Dib?

— Paul Muad-Dib vagy — mondta Stilgar.

Ez nem volt benne egyetlen látomásomban sem, gondolta Paul. Mást csináltam.

De úgy érezte, továbbra is ott tátong körülötte az a mélység.

Megint mormogás futott át a csapaton, ahogy az egyik a másikhoz fordult:

— Bölcsesség és erő együtt… Mi kell még?… Szakasztott, mint a legenda… Lisan al-Gaib… Lisan al-Gaib…

— Mondok valamit az új nevedről — szólt Stilgar. — Kedvünkre való a választásod. Muad-Dib járatos a sivatag fortélyaiban. Muad-Dib megteremti magának a vizet. Muad-Dib elrejtőzik a nap elől, és az éjszaka hűvösében indul útnak. Muad-Dib termékeny, és benépesíti a vidéket. Muad-Dibet úgy emlegetjük, hogy „a fiúk tanítómestere”. Erős alap ez, amelyre fölépítheted az életedet, Paul Muad-Dib, aki Usul vagy miközöttünk. Szívesen fogadunk magunk között.

Stilgar a tenyerével megérintette Paul homlokát, aztán elvette a kezét, átölelte Pault, és azt mormogta:

— Usul.

Ahogy Stilgar ellépett tőle, a csapat következő tagja lépett oda, átölelte Pault, megismételte új nevét. Ölelésből ölelésbe adta Pault a csapai, fülében zsongtak a hangok, a különféle hangszínek:

— Usul… Usul… Usul… — Máris név szerint ismerte egyiket-másikat. És ott volt Csani is, aki odaszorította az arcát az övéhez, ahogy átölelte és kimondta a nevét.

Aztán Paul megint ott állt Stilgar előtt, aki azt mondta:

— Most már az Ihuan Bedvin tagja vagy, a testvérünk. — Megkeményedett az arckifejezése, parancsoló lett a hangja: — És most, Paul Muad-Dib, igazítsd meg magadon a cirkoruhát! — Csanira pillantott. — Csani! Nézd meg, hogy áll Paul Muad-Dib orrában az a dugó! Úgy emlékszem, téged bíztalak meg vele, hogy a gondját viseld!

— Nem volt miből újat csinálnom, Stil — mondta a lány. — Ott van persze Jamisé, de hát…

— Elég ebből!

— Akkor odaadom az én egyik dugómat — mondta Csani. — Kibírom eggyel is, amíg…

— Még csak az kéne — mondta Stilgar. — Tudom, hogy vannak tartalékok. Hol vannak a tartalékok, mi? Egy csapat vagyunk, vagy csak összeverődött vademberek?

Kezek nyúltak feléjük, kemény, szálas tárgyak voltak bennük. Stilgar kiválasztott négyet, odaadta Csaninak.

— Csináld meg ezeket Usulnak és a Sayyadinának!

Egy hang szólalt meg a többiek háta mögül.

— És a víz, Stil? Mi lesz a csomagjukban levő literkannákkal?

— Tudom, hogy meg vagy szorulva, Forak — mondta Stilgar. Jessicára nézett. Jessica bólintott.

— Bontsatok föl egyet azoknak; akiknek szükségük van rá — mondta Stilgar. — Vízmester… hol egy vízmester? Á, Simum, gondod legyen, hogy annyit mérjenek ki, amennyire szükség van! Csak annyit, nem többet. Ez a víz a Sayyadina hozománya, és a sziecsben vissza kell fizetni neki a rendes terepi kamattal, levonva a csomagolást.

— Mekkora terepi kamattal kell visszafizetni? — kérdezte Jessica.

— Tíz az egyhez — mondta Stilgar.

— De hát ez…

— Bölcs szabály, majd meglátod — mondta Stilgar.

Köpenyek suhogása hallatszott a csapat hátsó soraiból, ahogy az emberek a víz köré gyűltek.

Stilgar föltartotta a kezét. Csönd lett.

— Ami Jamist illeti — mondta —, elrendelem a teljes szertartást. Jamis a társunk volt, testvérünk az Ihuan Bedvinben. Nem fordulunk el tőle anélkül, hogy megadnánk az illő tiszteletet annak, aki próbára tette a sorsunkat ezzel a tahaddi-kihívással. Történjék meg a szertartás… napnyugtakor, amikor majd a sötétség borulhat rá Jamisra.

Paul ezeknek a szavaknak a hallatán rádöbbent, hogy már megint belekerült abba a mélységbe… az idő vakfoltjába. Nem volt olyan múlt, amely kitölthette volna a jövőt a gondolataiban… illetve… illetve… még mindig ott lobogott valahol a zöld-fekete Atreides-zászló… valahol elöl… még mindig látszottak a dzsihad véres szablyái és fanatikus légiói.

Nem lesz, mondta magában. Nem hagyhatom.

A barlang némaságában Jessica hallotta a homok csikordulását a sziklán, ahogy az emberek járkáltak, a fülébe hatoltak a távoli madárrikoltások, amelyekről Stilgar azt mondta, hogy az őrszemek jelei.

A nagy műanyag szigetelőlepleket már levették a barlang nyílásáról. Jessica látta, ahogy az alkonyati árnyékok rávetődnek a nyílás előtti sziklaperemre és a mögötte elterülő medencére. Érezte, hogy búcsúzik tőlük a napvilág, érezte a száraz hőségből is, nemcsak az árnyékokból. Tudta, hogy a Bene Gesserit iskoláiban szerzett kifinomult észlelése nemsokára képes lesz arra, amire ezek a fremenek szemlátomást képesek voltak: hogy megérezzék a legcsekélyebb változást is a levegő páratartalmában.

Hogy kapkodtak, hogy összecsukják magukon a cirkoruháikat, amikor kinyílt a barlang szája!

A barlang mélyében valaki kántálni kezdte:

Jessica magában lefordította: Ezek hamvak! És ezek gyökerek!

Lassan kezdetét vette Jamis temetési szertartása.

Jessica kibámult az arrakisi naplementére; az égbolton egymásra tornyosuló színrétegekre. Az éjszaka kinyújtotta árnyékujjait a távoli sziklák között.

A hőség azonban nem enyhült.

Jessica gondolatait a hőség a vízre terelte, és arra a megfigyelésre, hogy ezt az egész népet rá lehetett szoktatni, hogy csak adott időpontokban érezzen szomjúságot.

Szomjúságot…

Látta maga előtt, milyenek voltak a holdsütötte hullámok a Caladanon, ahogy fehér köpenyt terítettek a parti sziklákra… és párától nehéz szél járt fölöttük. Most a köpenyét birizgáló szellő szinte perzselte a szabad bőrfelületet az orcáján, a homlokán. Az új orrdugók idegesítették, és azon kapta magát, hogy nem hagyja nyugodni a cső, amely lenyúlik az arcától a cirkoruhába, visszaviszi a lehelete páratartalmát.