Frank Herbert - A Dűne

Az egész ruha egy izzasztókamra volt.

„Kényelmesebben érzed majd magad a ruhádban, amikor a tested beállt az alacsonyabb víztartalomra” — mondta valamivel előbb Stilgar.

Jessica tudta, hogy így igaz, de ettől a tudástól most nem érezte jobban magát. Nyomasztotta, hogy itt az ember agyában öntudatlanul, de állandóan ott van a víz kérdése. Nem, helyesbítette magát, nem a vízé: a nedvességé.

Ez pedig már kényesebb és mélyebb kérdés volt. Közeledő lépteket hallott, megfordult, látta, hogy Paul jön elő a barlang mélyéről, nyomában a pajkos képű Csani.

És még valami, gondolta Jessica. Figyelmeztetni kell Pault, hogy vigyázzon az asszonyaikkal! Az ilyen sivatagi nők nem lennének alkalmasak hercegi feleségnek. Ágyasnak igen, de feleségnek nem.

Mihelyt végiggondolta, el is képedt saját magán. Megfertőződtem Leto látásmódjával? Most értette meg, milyen alaposan megnevelte a herceg. Úgy tudom átgondolni a hercegi sarj házassági igényeit, hogy közben egy pillanatra sem fontolgatom tulajdon ágyasi voltomat. Pedig… több voltam én, mint ágyas.

— Anyám!

Paul megállt előtte, Csani mellette, egy fél lépéssel hátrább.

— Anyám, tudod, mit csinálnak ott hátul?

Jessica fölnézett a csuklya alól kivillanó két sötét foltba.

— Azt hiszem, igen.

— Csani megmutatta… mert azt mondják, nekem látnom kell, és… engedélyt kell adnom rá, hogy lemérjék a vizet.

Jessica Csanira nézett.

— Visszanyerik Jamis vizét — mondta Csani. Vékonyka hangja nazális színt kapott az orrdugóktól. — Ez a törvény. A hús az emberé, de a víz a törzsé… kivéve a párviadalt.

— Azt mondják, az enyém a víz — mondta Paul.

Jessica nem értette, hogy ettől miért lett hirtelen óvatos és feszült.

— A párviadalból való víz a győztest illeti — mondta Csani. — Azért, mert a szabadban, cirkoruha nélkül kell küzdeni. A győztesnek vissza kell kapnia a vizét, amit elveszített a harc közben.

— Nem kell Jamis vize — mormogta Paul. Úgy érezte, egyszerre lett része sok képnek, amelyek egyszerre kavarogtak, részekre tördelődve és újra összeállva, hogy szinte szédült tőle. Nem tudta biztosan, hogy mit fog tenni, egyvalamiben azonban biztos volt: nem akarta a Jamis húsából kipárolt vizet!

— De hát… víz — mondta Csani.

Jessica elámult azon, ahogy kiejtette a száján: „Víz”. Annyi tartalom egy ilyen egyszerű szóban! Egy Bene Gesserit-mondás jutott az eszébe: „Fennmaradni annyi, mint úszni tudni ismeretlen vízben.” És azt gondolta: Paulnak és nekem meg kell keresnünk az áramlásokat és az örvényeket ezekben az ismeretlen vizekben… ha fenn akarunk maradni.

— Elfogadod a vizet — mondta a fiának.

Ismerős volt a hang, amelyen mondta. Ugyanezen a hangon beszélt egyszer Letóval, amikor azt mondta szegény hercegének, hogy el kell fogadnia egy jókora összeget, amelyet azért kínáltak fel, mert támogatott egy kétes vállalkozást — el kellett fogadnia, mert a pénz fenntartotta az Atreides-uralmat.

Az Arrakison a víz volta pénz: Ezt Jessica tisztán látta.

Paul nem szólt. Tudta, hogy engedelmeskedni fog az anyjának — nem azért, mert ráparancsolt, hanem mert a hangnem rákényszerítette, hogy átértékelje az egészet. Ha visszautasítaná a vizet, megbolygatná a bevett fremen szokásokat.

Hirtelen megszólaltak benne a Kalima négyszázhatvanhetes versének szavai, ahogy Yueh O. K. Bibliájában olvasta, és hangosan kimondta:

— A víz minden élet kezdete.

Jessica rámeredt. Honnan szedte ezt az idézetet? kérdezte magában. Hiszen nem tanulta a misztériumokat!

— Ahogy írva vagyon — mondta Csani. — Dzsudihar manténe: benne áll a Sah-Namában, hogy mindének közül először az életadó víz teremtetett a világra.

Jessica nem tudta megmagyarázni, miért (és ez jobban aggasztotta, mint az érzés), de hirtelen megborzongott. Elfordult, hogy ne vegyék észre a zavarát, éppen időben ahhoz, hogy lássa lebukni a napot. Lenyűgöző színorgia villant föl az égbolton, ahogy a nap eltűnt a szemhatár mögött.

— Itt az idő!

Stilgar hangja zendült meg a barlangban:

— Jamis fegyvere elpusztult. Jamist magához szólította Ő, Shai-hulud, akinek parancsára napról napra fogynak a holdak is, amíg végül már olyanok lesznek csak, mint a kiszáradt, vékonyka ág. — Leeresztette a hangját. — Így van ez Jamisszal is.

Súlyos csend ereszkedett a barlangra.

Jessica látta, ahogy Stilgar alakja szürkés árnyként, mint valami szellem mozog a sötétbe borult belső barlangrészben. Még egyszer kipillantott a medencére, érezte; hogy enyhül a hőség.

— Jöjjenek elő Jamis barátai! — szólt Stilgar.

Emberek mozogtak Jessica közelében, függönyt húztak a nyílás elé. Távol, a barlang mélyén földerengett egyetlen parázsgömb. Sárga fénye megvilágította az arra tóduló emberalakokat. Köpenyek suhogása csapta meg a fülét.

Csani egy lépést tett hátrafelé, mintha magához húzta volna a fény.

Jessica odahajolt Paul füléhez, belesúgta a titkos családi nyelven:

— Csináld azt, amit ők! Egyszerű szertartás lesz, hogy kiengeszteljék Jamis árnyát.

Több lesz annál, gondolta Paul. Valami görcsös rángásfélét érzett a tudata mélyén, mintha meg akarna ragadni valamit, ami mozgásban van.

Csani visszasurrant Jessica mellé, kézen fogta.

— Gyere, Sayyadina! Külön kell ülnünk.

Paul utánuk nézett, ahogy eltűntek az árnyékban, ott hagyták egyedül. Úgy érezte, elhagyták.

Akik fölrakták a függönyt, most megálltak mellette.

— Gyere, Usul!

Hagyta, hogy magukkal vezessék, betuszkolják a Stilgar körül álló körbe. Stilgar a parázsgömb alatt várakozott, mellette a földön egy szabálytalanalakú, itt-ott kidudorodó, helyenként szögletes halom, amelyet köpeny takart.

Stilgar intésére a csapat leguggolt, köpenyeiket megsuhogtatta a mozdulat. Paul velük együtt helyet foglalt, közben Stilgart nézte. A feje fölötti parázsgömb sötét üreggé mélyítette a szemét, megélénkítette a nyakánál kilátszó zöld szövet színét. Paul most a Stilgar lába melletti; köpeny fedte halomra fordította a tekintetét; észrevette, hogy egy baliset nyaka ált ki a köpeny alól.

— A lélek elhagyja a test vizét, mikor az első hold fölkel — mondta éneklő hangon Stilgar. — Így mondják a szent szavak. Amikor ma éjjel fölkelni látjuk az első holdat, kit szólít magához?

— Jamist — felelte rá a csapat.

Stilgar lassan kárbefordult a sarkán, tekintete végigpásztázta az arcok kőrét.

— Én Jamis barátja voltam — mondta. — Amikor a sólyomgép lecsapott ránk a Sziklalyuknál, Jamis volt az, aki fedezékbe rántott.

A mellette levő kupac fölé hajolt, levette róla a köpenyt.

— Mint Jamis barátja, elveszem ezt a köpenyt — vezéri jog. — A vállára vetette a köpenyt, fölegyenesedett.

Most már látni lehetett a kupac tartalmát: egy cirkoruha csillámló, halvány szürkeségét, egy ütött-kopott literkannát, egy kendőt, a közepén egy kis könyvet, egy kriszkés pengétlen nyelét, az üres hüvelyt, egy összehajtogatott csomagot, egy paratájolót, egy disztranszot, egy dobolót, mellette egy kis halom arasznyi fémhorgot, aztán egy összehajtogatott szövetdarabban mintha különböző méretű kövek lettek volna, egy csokornyi összefogott madártoll… és a baliset az összehajtogatott csomag mellett.

Jamis tehát balisetezett, gondolta Paul. A hangszer az eszébe juttatta Gurney Hallecket és mindazt, ami elveszett egyszer és mindenkorra. Paul múltba ágyazódó jövőlátásának emlékeiből tudta ugyan, hogy egyik-másik véletlenvonal mentén esetleg összetalálkozhat még Halleckkel, de kevés ilyen találkozás volt, és ködösen látszottak csak. Nem tudta, mit gondoljon róluk. Zavarba hozta az a bizonytalansági tényező. Talán azt jelenti, hogy valami, amit teszek… amit esetleg teszek, elpusztíthatja Gurneyt… vagy éppen visszahozhatja az életbe… vagy…