Frank Herbert - A Dűne

Stilgar megköszörülte a torkát, és amikor megszólalt, Jessica rájött, hogy megértette néhány kimondatlan kérdését.

— A vezérnek az a fontos — mondta a férfi —, ami vezérré teszi: a népe szükségletei. Ha megtanítasz a tudományodra, lehet, hogy eljön egy nap, amikor valamelyikünknek párharcra kell kihívnia a másikat. Szívesebben vennék valami más lehetőséget.

— Több lehetőség is van? — kérdezte nyugodtan Jessica.

— A Sayyadina — mondta a férfi. — A Tisztelendő Anyánk már öreg.

A Tisztelendő Anyánk!

Mielőtt azonban Jessica rákérdezhetett volna, Stilgar folytatta:

— Nem feltétlenül ajánlkozom társadnak. Nem személyes okból, hiszen szép vagy és kívánatos. De ha asszonyommá lennél, ebből egyik-másik ifjú emberem arra következtethetne, hogy a kelleténél jobban foglalkoztatnak a test gyönyörei, és a kelleténél kevésbé a törzs szükségletei. Ebben a pillanatban is lesnek, fülelnek.

Ez az ember megfontolja a döntéseit, és számol a következményekkel, gondolta Jessica.

— Vannak néhányan az ifjak között, akik mostanában érték el a szertelen indulatok korát — mondta Stilgar. — Segíteni kell nekik, hogy átvészeljék. Nem szabad komoly okot adnom rá, hogy kihívjanak. Akkor ugyanis meg kellene ölnöm néhányukat, márpedig a vezérnek ezt el kell kerülnie, ha becsülettel elkerülheti. Tudod, hogy a népet a csürhétől a vezér is megkülönbözteti. Ő tartja, fenn az egyéniségek színvonalát. Ha túl kevés az egyéniség, a nép visszavedlik csürhévé.

A szavai, a megfontoltsága, az, hogy egyaránt szólt hozzá és azokhoz, akik lopva füleltek, arra kényszerítették Jessicát, hogy átértékelje magában Stilgart.

Tartása van, gondolta. Hol tanulta meg ezt a belső egyensúlyérzéket?

— A törvény, amely meghatározza, milyen módon választjuk ki a vezérünket, igazságos törvény — folytatta Stilgar. — De nem feltétlenül mindig arra van szüksége a népnek, hogy igazság tétessék. Valójában most időre van szükségünk, hogy gyarapodhassunk, hogy nagyobb területre terjeszthessük ki a hatalmunkat.

Kik lehettek az ősei? tűnődött Jessica. Honnan ez a neveltetés? Hangosan annyit mondott:

— Stilgar, én alábecsültelek téged.

— Én is ezt gyanítottam.

— Úgy látszik, mindketten alábecsültük a másikat — mondta Jessica.

— Szeretnék véget vetni ennek — mondta a férfi. — Szeretném, ha barátság lenne közöttünk… és bizalom. Szeretném, ha azt a megbecsülést éreznénk egymás iránt, amelyik fölébred az emberben az ölelkezés segítsége nélkül is.

— Értelek — mondta Jessica.

— Megbízol bennem?

— Hallom, hogy őszintén beszélsz.

— A Sayyadinákat — mondta Stilgar —, ha nem is ők a vezérek, különös tisztelet illeti meg nálunk. Ők azok, akik tanítanak minket. Ők tartják fenn Isten erejét idebenn. — Megérintette a mellét.

Most kell a végére járnom ennek a Tisztelendő Anya-rejtélynek, gondolta Jessica. Azt mondta:

— Az előbb a Tisztelendő Anyátokat említetted… és én is hallottam már legendákról, próféciákról.

— Azt mondják, hogy két ember, egy Bene Gesserit és a fia kezében van a jövőnk kulcsa — mondta Stilgar.

— Gondolod, hogy én vagyok az?

Jessica a férfi arcát figyelte, és közben azt gondolta: A fiatal hajtás olyan könnyen elpusztul! A kezdet mindig veszéllyel terhes.

— Nem tudjuk — felelte Stilgar.

Jessica bólintott. Becsületes ember, gondolta. Jelet vár tőlem, de nem fogja befolyásolni a végzetet azzal, hogy megmondja, milyen jelet.

Elfordította a fejét, lepillantott az odalent aranyló, vöröslő árnyakra, nézte, hogy vibrál a poros levegő a barlang szája előtt. Valami macskaóvatosság lett úrrá rajta. Ismerte a Missionaria Protectiva frazeológiáját, tudta, hogyan kell felhasználnia szükség esetén a saját céljaira a legendák, félelmek, remények előre elültetett szövevényét, de elképesztő változásokat érzett itt… mintha valaki már eljött volna ezek közé fremenek közé, és tőkét kovácsolt volna a Missionaria Protectiva hagyatékából.

Stilgar megköszörülte a torkát.

Jessica érezte, hogy a férfi türelmetlen, tudta, hogy az idő halad, hogy az emberek alig várják, hogy lezárhassák ezt a barlangnyílást. Most már a vakmerőség ideje jött el. Ráébredt, mire van szüksége: valami dar al-hikmanra, valamelyik fordítóiskolára, ahonnan megtudhatja…

— Adab — suttogta.

Olyan érzés fogta el, mintha bukfencet vetett volna az agya. Megdobbanó szívvel ismerte föl az érzést. Az egész Bene Gesserit-képzésben nem volt még egy mozzanat, amelynek ilyen felhívó ereje lett volna. Csak az adab volt ilyen, az uralkodó emlékezet, amely alárendeli magának az embert. Jessica átengedte magát neki, hagyta, hogy az ajkára toluljanak a szavak.

— Ibn quirtaba — szólalt meg —, egészen addig, ahol véget ér a por. — Előrenyújtotta a karját a köpeny alól, látta, hogy Stilgar szeme tágra nyílik. Burnuszok suhogását hallotta maga mögül. — Látok magam előtt egy… frement, nála a példázatok könyve — mondta éneklő hangon. — Abból olvas al-Latnak, a napnak, akivel szembeszállt és akit leigázott. Abból olvas az Ítélő Sadusoknak, és ezt olvassa nekik:

Remegés futott végig rajta. Leeresztette a karját.

Mögüle, a barlang mélyének sötétjéből suttogó kórus felelt rá:

— „Kezük műve semmivé lesz…”

— Isten tüze égjen szíved fölött — mondta Jessica. És azt gondolta: Most már sínen vagyunk.

— Isten tüze lángoljon — jött a válasz.

Jessica bólintott.

— Ellenségeid pusztuljanak — mondta.

— Bi-la kaifa — felelték rá.

A hirtelen csöndben Stilgar meghajolt előtte.

— Sayyadina — mondta. — Ha Shai-hulud is úgy akarja, akkor még elvégezheted a belső átváltoztatást, hogy Tisztelendő Anya legyen belőled.

Belső átváltoztatás, ismételte meg gondolatban Jessica. Különös megfogalmazás. De a többi elég jól beleillik a sémába. Keserű cinizmussal gondolt rá, hogy mit csinált. A Missionaria Protectiva ritkán hagy cserben bennünket. Ebben a pusztaságban is előkészítették számunkra a helyet. Most… most pedig el kell játszanom Auliya, Isten Szolgálólánya szerepét… csak éppen Sayyadinának hívják az efféle harciasabb népek, akikbe olyan alaposan bele kellett plántálni a Bene Gesserit áhítatos halandzsáját, hogy még a főpapnőiket is Tisztelendő Anyának hívják!

Paul Csani mellett állt a belső barlang félhomályában. Még mindig érezte a szájában a falat ízét, amelyet a lánytól kapott — madárhús volt benne és magvak, összegyúrva fűszermézzel, levélbe göngyölve. Amikor néhány perccel korábban megkóstolta, rájött, hogy még soha életében nem evett ilyen tömény fűszereszenciát, és egy pillanatra félelem fogta el. Tudta, mit tehet vele ez az eszencia — előidézheti a változást , amely fölébreszti benne a jövőlátó tudatot.

— Bi-la kaifa — suttogta Csani.

Paul ránézett, látta rajta az áhítatot, amellyel a fremenek szemlátomást elfogadták az anyja szavait. Csak a Jamis nevezetű férfi látszott elkülönülni, mintha összefont karjaival távol akarta volna tartani magától a szertartást.