Frank Herbert - A Dűne

Mert vissza akarjuk tartani, gondolta. Az éjszaka biztonságosabb, mint a nappal. Elemi erővel tört rá a vágy, hogy egyszer szivárványt láthasson ezen a helyen, amely nem ismeri és sohasem fogja megismerni az esőt. El kell temetnem az efféle vágyakat, gondolta. Gyöngeségek. Most már nem engedhetek meg magamnak gyöngeségeket.

Stilgar megszorította a karját, kimutatott.

— Nézd!

Jessica követte a mozdulat irányát, mozgást látott: emberek rebbentek szét lent, a medencében a napfény elől a szemközti sziklafalak árnyéka felé. A távolság ellenére a tiszta levegőben jól ki lehetett venni a mozdulataikat. Jessica előhúzta a köpenye alól a látcsövet, az olajlencsékkel élesre állította a távoli alakok képét. Kendők libbentek meg itt-ott, mint sokszínű pillangók raja.

— Oda megyünk, haza — mondta Stilgar. — Ma éjjel odaérünk. — Továbbra is arrafelé nézett, megcibálta a bajuszát. — Az embereim a rendesnél tovább kint maradtak dolgozni. Ez azt jelenti, hogy nem járnak most erre őrjáratok. Később majd jelt adunk nékik, hogy készüljenek föl az érkezésünkre.

— Fegyelmezetten viselkednek az embereid — jegyezte meg Jessica. Leeresztette a látcsövet, észrevette, hogy Stilgar azt nézi.

— A törzs fennmaradását tartják szem előtt — mondta a férfi. — Úgy választjuk ki a vezért is magunk közül. Az a vezér, aki a legerősebb, aki vizet és biztonságot nyújt a többinek. — Fölemelte a tekintetét, Jessica szemébe nézett.

Jessica visszanézett rá, megnézte a csupakék szempárt, a piszokfoltos arcot, a portól szürke szakállt, bajuszt, az orrból a cirkoruhába levezető gyűjtőcső ívelését.

— Csorbát ejtettem a vezéri tekintélyeden azzal, hogy föléd kerekedtem, Stilgar? — kérdezte.

— Nem hívtál ki a harcra — mondta a férfi.

— Fontos, hogy a vezérnek tekintélye legyen az emberei előtt — mondta Jessica.

— Nincs egy se ezek között a homoktetűk között, akivel ne tudnék elbánni — mondta Stilgar. — Amikor fölém kerekedtél, mindannyiunk fölé kerekedtél. Most remélik, hogy tanulhatnak tőled… megtanulhatják a bűvharc fortélyait… és van, aki kíváncsian lesi, kihívsz-e párharcra.

Jessica fontolgatta, mit jelent mindez.

— Hogy szabályos viadalban legyőzzelek?

A férfi bólintott.

— Ezt azonban nem ajánlanám, mert az emberek nem követnének téged. Te nem vagy dűnelakó. Az éjszakai menetelés erről meggyőzte őket.

— Gyakorlatias emberek — mondta Jessica.

— Így igaz. — Stilgar kipillantott a medence felé. — Ismerjük a szükségleteinket. De nem sokan foglalkoznak ilyen bonyolult gondolatokkal most, hogy, mindjárt otthon vagyunk. A vártnál tovább voltunk távol, amíg megszerveztük, hogy leszállítsuk a megállapodott fűszermennyiséget a szabadkereskedőknek, akik aztán továbbítják annak az átkozott Ligának… hogy feketednének meg!

Jessica éppen visszafordult a barlang belseje felé, de most megdermedt a mozdulat közben, visszanézett Stilgarra.

— A Liga? Mi köze van a Ligának a ti fűszeretekhez?

— Liet parancsa — mondta a férfi. — Tudjuk, mi az értelme, de akkor is megkeseredik tőle a szánk. Egy egész vagyont fizetünk a Ligának fűszerben azért, hogy ne engedjen műholdakat és hasonlókat az Arrakis egére, nehogy valaki kikémlelhesse, mit csinálunk idelent.

Jessica jól meggondolta, mit válaszoljon, közben az eszébe jutott, hogy Paul már korábban megmondta, hogy biztosan ezért nincsen egyetlen műhold sem a bolygó fölött.

— És mit csináltok idelent, amit nem szabad meglátni?

— Megváltoztatjuk az Arrakis felszínét… lassan, de biztosan… hogy alkalmassá tegyük az emberi életre. A mi nemzedékünk nem látja meg, sem a gyermekeink, sem az ő gyermekeik, sem az ő gyermekeik unokái… de eljön majd az ideje… — Fátyolos szemmel nézett ki a messzeségbe. — Eljön majd az ideje, hogy szabadon folyik a víz, magasra nőnek a zöld növények, és cirkoruha nélkül járnak az emberek mindenütt.

Ez tehát a nagy álma annak a Liet-Kynesnak, gondolta Jessica. Azt mondta:

— Megvesztegetitek a Ligát? A megvesztegetés veszélyes dolog, hajlamos arra, hogy egyre dagadjon…

— Így igaz — mondta Stilgar —, de a lassú módszer a biztos módszer.

Jessica megfordult, kinézett a medencére, megpróbálta úgy látni maga előtt, mint Stilgar a képzeletében, de csak a távoli sziklák szürkéssárga foltjait látta, és valami hirtelen, bizonytalan mozgást az égen a sziklák fölött.

— Oda nézz! — mondta a férfi.

Jessica először azt hitte, egy őrjárat gépe tűnt fel, aztán rájött, hogy délibábot lát — egy másik táj képe lebegett a sivatag homokja fölött, a távolban zöld növényzet látszott, valamivel közelebb pedig egy jókora féreg haladt a felszínen, és mintha fremen burnuszok lobogtak volna a hátán.

Aztán elhalványult a kép.

— Jobb lenne nem gyalogszerrel menni — jegyezte meg Stilgar —, de nem engedhetünk be mestert ebbe a medencébe. Így hát ma éjjel megint menetelünk.

Mester — ez a szavuk a féregre, gondolta Jessica.

Magában latolgatta a férfi szavainak jelentőségét, hogy azt mondta, nem engedhetnek be férget ebbe a medencébe. Most már tudta, mit látott a délibábban: fremenek lovagoltak egy hatalmas féreg hátán! Minden önuralmára szükség volt, hogy ne mutassa ki mélységes döbbenetét.

— Vissza kell mennünk a többiekhez — szólt Stilgar. — Máskülönben még azt hiszik az embereim, hogy enyelgünk. Néhányan máris féltékenyek rám, hogy a kezem érinthette a bájaidat, amikor az éjszaka birkóztunk a Tuono-medencében.

— Ebből elég! — csattant fel Jessica.

— Ne érts félre — mondta Stilgar. Szelíd volt a hangja. — Nálunk az asszonyokat nem szokás az akaratuk ellenére leteperni… a te esetedben pedig… — megvonta a vállát. — …még ez a szabály is fölösleges.

— Ne feledkezz meg róla, hogy egy herceg asszonya voltam — mondta Jessica, de már nyugodtabb volt a hangja.

— Ahogy akarod. Ideje már lezárni ezt a nyílást is, hogy végre levehessük a cirkoruhákat. Ma kényelemben kell pihenniük az embereimnek, mert holnap a családjaik aligha hagyják pihenni őket.

Csend ereszkedett rájuk.

Jessica kibámult a napfénybe. Megértette jól, amit Stilgar az értésére adott — a ki nem mondott ajánlatot, hogy többre is igényt tarthat, mint a pártfogására. Feleségre lett volna szüksége? Jessica tudta, hogy vállalhatná Stilgar mellett ezt a szerepet. Ily módon megoldódna az a konfliktus is, hogy ki álljon a törzs élén — a férfi és a nő megfelelően kiegészíthetné egymást.

De mi lenne akkor Paullal? Ki tudja, miféle szabályok vonatkoznak itt a szülőkre és gyermekeikre? És mi lenne a leánygyermekkel, akit hetek óta magában hordoz? A halott herceg leányával? Jessica most nem fékezte meg a gondolatait, szembenézett mindazzal, amit ez a benne növekvő másik gyermek képviselt, szembenézett tulajdon indítékaival, amelyek rávitték, hogy teherbe essen. Tudta, mi indította rá. Ő is engedett annak a mélyről jövő késztetésnek, amelyben osztozott minden teremtmény, akit a halál fenyegetett — hogy az utódok révén törekedjék a halhatatlanságra. A faj szaporodási ösztöne fölébük kerekedett.

Jessica Stilgarra pillantott, látta, hogy a férfi figyelmesen, várakozón nézi. Ha egy ilyen férfi felesége leányt hoz itt a világra… mi lenne annak a leánynak a sorsa? kérdezte magában. Megpróbálnák-e korlátozni mindabban, amit egy Bene Gesseritnek szükségszerűen követnie kell?