Frank Herbert - A Dűne

Bakka, ismételte meg magában Jessica. Emlékezett erre a vallási fogalomra: bakka — a sirató. Érezte, hogy a kendők olyasvalamit jelképeznek, ami egyesíti ezt a csapatot. Miért egyesítené őket a sírás? tűnődött magában.

Stilgar odalépett a fiatal lányhoz, aki az előbb zavarba hozta Pault, és azt mondta:

— Csani, vedd a szárnyaid alá ezt a gyerekembert! Ne hagyd, hogy bajba keveredjen.

Csani megérintette Paul karját.

— Gyere velem, gyerekember!

Paul palástolni igyekezett a haragját, ahogy rászólt:

— A nevem Paul. Nem bánnám, ha…

— Majd kapsz nevet, emberke — szólt oda Stilgar —, ha elérkezik a mihna ideje, az aql próbája.

A gondolkodás próbatétele, fordította le Jessica. Hirtelen minden más meggondolást a háttérbe szorított Paul státusának kérdése, és Jessica fölcsattant:

— Az én fiamat a gom-dzsabbarral tették próbára!

A beálló csöndben tudta, hogy szíven ütötte őket.

— Sok mindent nem tudunk még egymásról — mondta néhány pillanat múlva Stilgar. — De az idő múlik, és nem szabad a napvilágnak odakint találnia minket. — Odament ahhoz a társához, akit Paul leterített. — Tudsz járni, Jamis? — kérdezte.

Dörmögés volt a válasz.

— Meglepett a kölyök. Véletlen volt. Tudok járni.

— Nem volt az véletlen — mondta Stilgar. — Csanival együtt felelsz a fiú biztonságáért, Jamis. Ezek az emberek a védelmem alatt állnak.

Jessica fürkésző tekintettel nézte Jamist. Az övé volt az a hang, amelyik korábban a szikla magasából vitatkozott Stilgarral. Az a hang, amelyikből a halál szólt. És Stilgar tanácsosnak látta külön megismételni a parancsát Jamisnak…

Stilgar vizsla pillantást vetett a csapatra, intett két embernek, hogy lépjenek ki.

— Larus és Farrukh, ti tüntessétek el a nyomainkat! Semmi jele ne maradjon, hogy itt jártunk. Legyetek különösen gondosak — ketten vannak velünk, akik járatlanok még. — Megfordult, fölemelte a kezét, előremutatott, túl a medencén. — Rajvonalba, oldalvéddel! Indulás! Hajnal előtt oda kell érnünk a Gerincbarlanghoz!

Jessica elindult Stilgar mellett, megszámolta a fejeket. Negyvenen voltak a fremenek, velük együtt negyvenketten. Jessica arra gondolt: Katonai rendben haladnak — még az a lány, Csani is!

Paul beállt a sorba, Csani mögé. Már legyűrte magában a mélységes szégyenérzetet, hogy túljárt az eszén a lány. A gondolatait most kitöltötte az emlék, amelyet anyja idézett föl az előbb: „Az én fiamat a gom-dzsabbarral tették próbára!” Azon vette észre magát, hogy bizsereg a keze a fájdalom emlékétől.

— Figyelj, hogy mégy! — sziszegte Csani. — Ne súrold a bokrokat, mert szövetszálak maradnak utánad!

Paul nyelt egyet, bólintott.

Jessica a csapat vonulására fülelt, de csak a maga és Paul lépéseinek a hangját tudta kivenni. Ámulattal figyelte, hogy mozognak a fremenek. Negyven ember haladt át a medencén úgy, hogy csak a környezet természetes neszei hallatszottak. Mintha lebegő leplű kísértetek suhantak volna az árnyékok között. Eszerint Tabr sziecs felé tartanak, gondolta Jessica, Stilgar sziecsébe.

Ízlelgette magában a szót: sziecs . Csakobsza szó volt, változatlanul maradt fenn az ősi vadásznyelv örökségeként, számtalan évszázadon át. Sziecs: gyülekezőhely veszély idején. Mindazt a burkolt, mély jelentőséget, ami a szó és a nyelv használatában rejtőzött, csak most kezdte fölfogni, hogy elmúlt az összetalálkozás feszültsége.

— Jól haladunk — mondta Stilgar. — Ha Shai-hulud is úgy akarja, hajnal előtt elérjük a Gerincbarlangot.

Jessica csak bólintott, takarékoskodott az erejével, érezte, milyen rettenetes fáradtságot gyűr le benne az akaraterő… no meg a diadalérzet, vallotta be magának. Betöltötte a gondolatait, hogy milyen értéket képvisel ez a csapat, mi minden derült ki most a fremen kultúráról.

Egytől egyig, gondolta, egy egész kultúra, amely katonai rendben él! Micsoda fölbecsülhetetlen érték ez egy száműzött hercegnek!

Pitymallatkor érkeztek a Gerincbarlang közelébe. A medence falának keskeny hasadékán kellett áthaladniuk, olyan keskenyen, hogy csak oldalt fordulva fértek el benne. Jessica látta, hogy Stilgar őröket küld ki, egy pillanatig még ki tudta venni őket a pirkadat derengésében, ahogy kézzel-lábbal kapaszkodtak fölfelé a sziklafalon.

Paul menet közben fölfelé fordította a tekintetét, végignézett a bolygó kőzetének keresztmetszetén, a szürkéskék ég felé meredő falakon.

Csani megrángatta a köpenyét, hogy szedje a lábát, és rászólt:

— Siess! Már világos van!

— Hová mennek azok, akik fölmásztak? — suttogta Paul.

— Az első nappali őrség, de most siess!

Őrséget állítanak odakint, gondolta Paul. Okos dolog. De még okosabb lett volna külön kis csoportokban megközelíteni ezt a helyet, akkor kisebb a veszélye, hogy elvész az egész csapat. Megállt a gondolataiban egy pillanatra, ráébredt, hogy gerilla módon gondolkodik, eszébe jutott, hogy félt az apja attól, hogy az Atreides-házból gerillák lesznek…

— Gyorsabban! — suttogta Csani.

Paul meggyorsította a lépéseit, hallatta maga mögött a burnuszok suhogását, megszólaltak benne a Sirat szavai, amelyeket Yueh parányi O. K. Bibliájában olvasott.

„Jobbomon a paradicsom, a pokol a balomon, s mögöttem a Halál Angyala.” Ízlelgette magában az idézetet.

Befordultak egy kiszögellésnél, kiszélesedett a hasadék.

Stilgar félreállt, intett, hogy bújjanak be egy kis lyukba, amely oldalt nyílt a sziklafalon.

— Gyorsan! — sziszegte. — Itt olyanok vagyunk, mint a ketrecbe zárt nyulak, ha rajtunk üt egy őrjárat!

Paul átbújt a nyíláson, követte Csanit a barlangba, amelyet valahonnan elölről szürkés derengés világított meg.

— Fölegyenesedhetsz — mondta a lány.

Paul kihúzta magát, körülnézett. Mély, széles barlangban voltak, ívelt mennyezete karnyújtásnyira magasodott fölötte. A csapat szétszóródott, elnyelték őket az árnyékok. Paul látta, hogy Jessica közeledik oldalról, érdeklődve nézi társaikat. Paulnak feltűnt, mennyire kirí az anyja a fremenek közül, még ha ugyanazt az öltözéket viselte is. Ahogy mozgott annyi erő sugárzott belőle, annyi báj!

— Keress egy helyet, ahol lepihenhetsz; és ne lábatlankodj, gyerekember — mondta Csani. — Itt van ennivaló. — Két levélbe burkolt falatkát nyomott Paul kezébe. Átható fűszerszaguk volt.

Stilgar bukkant fel Jessica mögött, odaszólt a bal oldali csoportnak:

— Rakjátok föl az ajakzárat a bejáratra, és helyezzétek el a vízcsapdákat! — Karon fogta Jessicát. — Mutatni akarok neked valamit, bűverejű asszony. — Távolabb vezette, ahol elkanyarodott a barlang. Onnan jött a halvány fény.

Jessica néhány lépést tett, és feltárult előtte a barlang másik, széles, lapos nyílása. Magasan tátongott a sziklafalban, lenézett egy újabb, tíz-tizenkét kilométer átmérőjű medencére. A medencét magas sziklafalak oltalmazták körös-körül. A sziklák közelében ritkás növénycsoportok látszottak.

Ahogy Jessica lenézett a hajnali fényben szürkéllő, medencébe, a nap éppen fölbukkant a távoli sziklavonulat mögött, és éles fénybe borította a homokos-sziklás, sárga árnyalatokban játszó tájat. Jessicának feltűnt, hogy az Arrakis napja mintha nem egyszerűen fölkelne, hanem előszökkenne a szemhatár mögül.