Frank Herbert - A Dűne

— Cignoro hroboza szukaresz hin mandzse la phagavasz doj me kamavasz na beslasz lele pal hrodas!

A jobb oldali férfi kiáltott át a medence túloldalára.

Paul füle számára csak zagyvaság volt, Jessica Bene Gesserit-tanulmányaiból azonban fölismerte a szavakat. Csakobsza nyelv volt, az egyik ősi vadásznyelv, és a fölöttük levő férfi azt mondta, hogy talán ezek azok az idegenek, akiket keresnek.

A kiáltást követő hirtelen csöndben a második hold kerek képe kékes elefántcsontszínében felbukkant a szemben levő sziklák fölött, és besandított a medencébe.

Mászó, szökkenő, csusszanó lábak nesze hallatszott a sziklákról, fentről, mindkét oldalról… sötét rebbenések a holdfényben. Árnyalakok tömege zúdult le köréjük.

Egy egész csapat! gondolta Paul hirtelen ijedelemmel.

Egy magas férfi lépett Jessica elé, foltos burnuszban. Szájmaszkját félretolta, hogy ne zavarja a beszédben, a hold oldalfénye megvilágította bozontos szakállát, az arcát és a szemét azonban eltakarta a rábukó csuklya.

— Hát ki van itt, dzsinn vagy ember? — kérdezte fennhangon.

Ahogy Jessica most meghallotta a hangjában a fesztelen évődést, egy aprócska reménysugár villant meg benne. Ez parancsoláshoz szokott hang volt, az a hang, amelyik először megdöbbentette őket, amikor rájuk szólt az éjszaka mélyéből.

— Ember, annyi biztos — mondta a férfi.

Jessica nem látta, inkább csak megérezte a férfi köpenyének redőjében rejtező kést. Megengedett magának annyit, hogy egy pillanatig keserűen bánja, hogy egyiküknél sincsen pajzs.

— Beszélni is szoktál? — érdeklődött a férfi.

Jessica a modorába és a hangjába belevitte minden uralkodói pökhendiségét, amit össze tudott szedni. Sürgősen válaszolnia kellett, de még nem hallotta eleget ezt az embert ahhoz, hogy megbízhatóan felmérje a színvonalát és a gyengéit.

— Ki az, aki rablóként ránk tör az éjszaka mélyén? — förmedt rá a férfira.

A csuklyás fej hirtelen rezzenése árulkodó volt, de az utána következő lassú ellazulás még többet elmondott. A másik ura volt magának.

Paul elhúzódott az anyjától, hogy megoszoljék a fremenek figyelme, és mindkettőjüknek nagyobb mozgástere legyen.

A csuklyás fej követte a mozdulatát, keskeny csíkban megvilágította a holdfény. Jessica hegyes orrot látott, egy megvillanó szemet — sötét, milyen sötét ez a csupakék szem! —, fölfelé kunkorodó, dús barna bajuszt.

— Szépreményű kölyök — jegyezte meg a férfi. — Ha a Harkonnenek elől menekültök, lehet, hogy szívesen látunk magunk között. Mi az igazság, fiú?

Paul agyán átvillantak a lehetőségek: Trükk? Tény? Azonnal kellett dönteni.

— Miért látnátok szívesen menekülőket? — kérdezte éles hangon.

— Gyermek, de férfimód gondolkodik, férfimód beszél — mondta a magas alak. — Hogy válaszoljak a kérdésedre, ifjú tali, én nem szoktam megfizetni a fait, a vízadót a Harkonneneknek. Ezért fordulhat elő, hogy befogadok egy-egy menekültet.

Tudja, kik vagyunk, gondolta Paul. Érzik a hangján, hogy titkol valamit.

— Stilgar vagyok, a fremen — mondta a másik. — Ez megoldja a nyelved, fiú?

Ugyanaz a hang, gondolta Paul.

Visszaemlékezett a tanácsülésre, erre a fremenre, aki a Harkonnenek áldozatául esett barátja testét kereste rajtuk.

— Ismerlek, Stilgar — mondta Paul. — Ott voltam az apámmal a tanácsban, amikor odamentél a barátod vizéért. Magaddal vitted az apám emberét, Duncan Idahót — barátot barátért.

— Idaho pedig elhagyott minket, és visszatért a herceghez — jegyezte meg Stilgar.

Jessica hallotta az árnyalatnyi viszolygást a hangjában, készen állt a támadásra.

Fentről, a szikláról leszólt egy hang:

— Csak az időt pocsékoljuk itt, Stil!

— Ez a herceg fia! — csattant fel Stilgar. — Ő az, akit Liet kerestetett velünk!

— De hát… gyerek, Stil.

— A herceg férfi volt, és ez a kölyök dobolót mert használni — mondta Stilgar. — Bátor tett volt, ahogy átjött a shai-hulud útján.

Jessica hallotta a hangján, hogy ő meg sem fordul a fejében. Őrá talán már kimondták az ítéletet?

— Nincsen időnk a próbatételre — tiltakozott fentről a hang.

— De lehet, hogy ő a Lisan al-Gaib — mondta Stilgar.

Valami ómenre vár! gondolta Jessica.

— És a nő…? — kérdezte a fenti hang.

Jessica ismét ugrásra készen állt. Halál kongott abban a hangban.

— Igen… — mondta Stilgar. — A nő. És a vize.

— Ismered a törvényt — erősködött a hang. — Aki nem tud megélni a sivatagban…

— Hallgass — mondta Stilgar. — Változnak az idők.

— Ez Liet parancsa? — érdeklődött a másik.

— Te is hallottad a cielago hangját, Jamis — mondta Stilgar. — Miért akadékoskodol?

Cielago! gondolta Jessica. A nyelvi útbaigazítás révén hirtelen sok minden megvilágosodott előtte: ez az Ilm és a Fiqh nyelve volt, a cielago ezen a nyelven denevért jelentett, kicsiny, repülő emlősállatot. A cielago hangját: ezek disztransz üzenetet kaptak, hogy keressék meg Pault és őt!

— Én csak emlékeztetlek a kötelességeidre, Stilgar barátom — szólt fentről a hang.

— Az én kötelességem, hogy erős legyen a törzs — mondta Stilgar. — Ez az egyetlen kötelességem. Nem kell senkinek sem emlékeztetnie rá. Ez a gyerekember érdekel engem. Telt húsú. Bő vízen élt. Nap apánktól védetten élt. Nincsen ibadszeme. Mégsem úgy beszél és mégsem úgy cselekszik, mint a teknők puhány népe. Ilyen volt az apja is. Hogy lehet ez?

— Nem vitatkozhatunk itt egész éjszaka — mondta a hang. — Ha egy őrjárat…

— Még egyszer szólok, Jamis, hogy maradj csöndben — mondta Stilgar.

A másik elhallgatott, de Jessica hallotta, hogy megmozdul, átugrik egy hasadékon, elkezd lefelé mászni a balra levő sziklafalon.

— A cielago hangja arra célzott, hogy megérné nekünk, ha megkímélnénk benneteket — mondta Stilgar. — Ebben az erős férfigyerekben látom is a lehetőséget: fiatal még, könnyen tanul. No de te, asszony? — Ránézett Jessicára.

Most már regisztráltam a hangját és a felépítését, gondolta Jessica. Egyetlen szóval a hatalmamba keríthetem, de erős, határozott férfi… sokkal többet ér nekünk csorbítatlanul, cselekvési szabadsága teljében. Majd meglátjuk.

— Az anyja vagyok ennek a fiúnak — mondta Jessica. — Az ereje, melyet csodálsz, részben az én nevelésem gyümölcse.

— Határtalan lehet egy asszony ereje — mondta Stilgar. — Egy Tisztelendő Anyáé biztosan: Te Tisztelendő Anya vagy?

Jessica egyelőre nem gondolta végig, mi mindent rejt magában ez a kérdés, csak megmondta az igazat:

— Nem.

— Járatos vagy a sivatag fortélyaiban?

— Nem. De sokan vannak, akik értékesnek tartják a képzettségemet.

— Mi magunk döntjük el, hogy mit tartunk értékesnek — mondta Stilgar.

— Mindenkinek joga, hogy maga ítéljen — mondta Jessica.

— Jó, hogy belátod — mondta Stilgar. — Nem vesztegethetjük itt az időt, hogy próbára tegyünk, asszony. Érted? Nem szeretnénk, ha az árnyékod követne minket. Magammal viszem a férfigyereket, a fiadat, pártfogásomba veszem, menedéket kap a törzsemben. Ami viszont téged illet, asszony… megérted, ugye, hogy ebben nincsen rosszindulat? Ez a törvény; az Istisla, a köz érdekében. Nem elég ez?

Paul egy fél lépést tett előre.