Frank Herbert - A Dűne

— Meseország — suttogta Paul.

Jessica bólintott.

Sivatagi növények sokasága terült el előttük, cserjék, kaktuszok, apró bokrok levelei remegtek a holdfényben. A környező sziklafal gyűrűje sötét volt a bal oldalon, holdfénytől ezüstös a jobb oldalon.

— Ez biztosan a fremeneké — mondta Paul.

— Ennyi növényt csak emberek tarthatnak életben — mondta egyetértően az anyja. Levette a cirkoruha gyűjtőzsebének csövéről a kupakot, kiszívott egy kortyot. Langyos, kissé fanyar ízű nedvesség ömlött le a torkán, érezte, hogy fölfrissíti. A kupak alatt homokszemcsék zizzentek meg, ahogy visszatette.

Paul valami mozgást érzékelt jobbra, lent a medence ívelt fenekén. Fürkésző tekintettel szemügyre vette a szömörcebokrok alatti sima homokfelületet, amelyet ék alakú holdfényfolt vágott át, ott látszott az apró mozgások egymásutánja: hip-hopp, topp, tipi-topp, hip, hip-hip-hopp!

— Ugróegerek! — suttogta Paul.

Hip-hopp-hopp! Be az árnyak közé, ki a holdfényre.

Valami hangtalanul elvágódott a szemük előtt, be az egerek közé. Vékonyka sivítás hallatszott, aztán egy kísérteties szürke madáralak lebbent el a medence fölött, a karmaiban sötét kis árny.

Kellett ez a figyelmeztetés, gondolta Jessica.

Paul továbbra is a medencét fürkészte. Mélyet lélegzett, megérezte a zsálya lágyan átható, mély illatát, ahogy feléjük úszott az éjszakai levegőben. Az a ragadozó madár… Paul szemében a sivatag mentalitásának megtestesítője volt. A megjelenése nyomán olyan némaság telepedett a medencére, hogy a tejfehér holdfény szinte hallhatóan áradt szét a saguaro nyúlánk kórói, a castilleja ágai között, szinte zümmögött a fény, alapvetőbb harmónia volt benne, mint Paul univerzumának bármely más zenéjében.

— Keressünk helyet a sátornak — mondta. — Holnap majd megpróbáljuk megkeresni azokat a fremeneket, akik…

— Aki ide betolakodik, az rendszerint megbánja, amikor megtalálja a fremeneket!

Zengő, férfias hang volt, pattogó szavai szétoszlatták a pillanat varázsát. Jobbról, fentről jött.

— Nem érdemes futással próbálkoznotok, betolakodók — mondta a hang, ahogy Paul vissza akart ugrani a hasadékba. — A futással csak elfecsérlitek a testetek vizét.

A testünk, a húsunk víztartalmára fáj a foguk! gondolta Jessica. Izmai kilöktek magukból minden fáradtságot, ugrásra készen, simán megfeszültek, anélkül hogy a külső szemlélő észrevehette volna. Pontosan bemérte a hang forrását, és arra gondolt: Micsoda lopózni tudás! Semmi neszt nem hallottam! Rájött, hogy a hang tulajdonosa csak apró neszeket keltett, természetes sivatagi neszeket…

Egy másik hang szólalt meg a medence túlsó pereméről, bal kéz felől:

— Végezz gyorsan, Stil! Vegyük át a vizüket, és gyerünk tovább! Így is kevés időnk van hajnalig!

Paul, akinek veszélyhelyzetekben még nem voltak olyan fejlett reflexei, mint az anyjának, szégyent érzett, hogy az előbb megdermedt és hátra akart ugrani, hogy a pillanatnyi ijedtség eltompította a képességeit. Most erővel kényszerítette magát, hogy engedelmeskedjék anyja tanításának: elengedte magát, aztán a látszaternyedtségből átsimultak izmai abba az állapotba, amelyből megfeszített rugóként bármely irányba kivágódhattak.

Így is érezte azonban magában a félelem nyomait, és tudta, honnan ered a félelme. Ez itt az idő vakfoltja volt, ezt a jövőt egyszer sem látta még… és vad fremenek vették körül őket, akiket csak egyvalami érdekelt: a két védtelen testben rejlő víz.

A férfi átmászott egy dűne tetején. Porszem volt csak a déli nap perzselő fényözönében. A testét csak egy csappaköpeny szakadt maradványai fedték, a hőség szabadon áradt be a rongyok között. A csuklya hiányzott a köpenyről, szemlátomást letépték, de a férfi egy rongydarabból turbánfélét tekert a feje köré. Seszínű hajtincsek kandikáltak ki alóla, ugyanolyan seszínűek, mint a ritkás szakáll és a bozontos szemöldök. A csupakék szem alatt sötét folt maradványai húzódtak le az arcára. A bajuszán, szakállán lelapult, összetapadt rész mutatta, hol vezetett le a cirkoruha csöve az orrától a gyűjtőzsebekhez.

A férfi mozgása megállt a dűne gerincén, előrenyújtott karja rásimult a lejtőre maga előtt. Alvadt vér látszott a hátán, a karján, a lábán. Sárgásszürke homok tapadt sávokban a sebekbe. Lassan maga alá húzta a kezét, feltápászkodott, imbolyogva megállt a lábán. Még ebben a szinte véletlenszerű aktusban is megmaradta nyoma a pontos mozgásnak.

— Én Liet-Kynes vagyok — szólalt meg, az üres szemhatárhoz intézve szavait. A hangja csak rekedt torzképe volt egykori átható erejének. — Ő Császári Fensége Planetológusa vagyok — suttogta —, az Arrakis ökológusa. Én vagyok a sáfára ennek a földnek!

Megingott, lebukott a szél felőli oldal kérges felszínére. Keze erőtlenül belemarkolt a homokba.

Én vagyok a sáfára ennek a földnek, gondolta.

Tudta, hogy félig delíriumos állapotban van, tudta, hogy be kellene ásnia magát a homokba, megkeresni a viszonylag hűs alsó réteget, és beletemetkeznie. De még mindig jól érezte azt az avas, édeskés észterszagot, amely azt jelezte, hogy valahol ott a homok alatt fűszerkovász lappang. Kynes jobban tudta, milyen veszélyt rejt ez magában, mint akármelyik fremen. Ha már érezni lehetett a fűszerkovász szagát, az azt jelentette, hogy a mélyben a gázok nyomása a robbanás felé közelít. El kellett tűnnie innen!

Keze erőtlenül kotorászott a dűne felszínén.

Gondolat áradt szét az agyában tisztán, világosan: Egy bolygó igazi gazdagsága a természetben rejlik, abban, hogy ki tudjuk venni a részünket a civilizációnak abból az alapforrásából — a mezőgazdaságból.

És az is az eszébe jutott, milyen furcsa, hogy az agy, amely hosszú ideig mindig csak egy vágányon haladt, most nem tud letérni arról a vágányról. A Harkonnen-katonák itt hagyták a sivatag közepén víz és cirkoruha nélkül, hogy majd végezzen vele egy féreg, ha a sivatag nem végez vele. Mulattatta őket, hogy nem ők ölik meg, hanem lassan szorítja ki belőle az életet a bolygó személytelen keze.

A Harkonnenek sohasem ölték meg szívesen a fremeneket, gondolta magában. Nem adjuk könnyen az életünket. Nekem is halottnak kellene már lennem… halott is leszek nemsokára… de az utolsó pillanatig megmaradok ökológusnak.

— Az ökológia legmagasabb rendű feladata az, hogy számolni tudjon a következményekkel.