— Az ember és művei mindig betegségként jelentek meg a bolygók felszínén — mondta az apja. — A természet igyekszik elbánni a betegségekkel, eltávolítani vagy elszigetelni őket, vagy a maga módján beépíteni őket a rendszerébe.
A sólyom leeresztette a fejét, szétnyitotta a szárnyát, megint összecsukta. Most a kinyújtott kézre összpontosult a figyelme.
Kynes rájött, hogy már nincs ereje elriasztani.
— A kölcsönös kifosztás, a rablógazdálkodás történelmi rendszere véget ér itt, az Arrakison — mondta az apja. — Nem lehet a végtelenségig elrabolni azt, amire szükséged van, tekintet nélkül az utánad jövőkre. Minden bolygó anyagi sajátságai beleíródnak gazdasági és politikai történelmébe. Itt van a szemünk előtt a történelem, és egyértelmű, hogy milyen utat kell követnünk.
Sohasem tudta abbahagynia prédikálást, gondolta Kynes. Az örökös prédikálást!
A sólyom közelebb szökkent Kynes kinyújtott kezéhez, először jobbra, aztán balra fordította a fejét, úgy méregette a szabadon levő húst.
— Az Arrakis monokultúrás bolygó — mondta az apja. — Egy terménye van, a fűszer. Ez a termény eltartja az uralkodó osztályt, amely úgy él, ahogy az uralkodó osztályok mindig is éltek, miközben alattuk a félemberek tömege félig rabszolgasorban tengődik a hulladékokon. A tömegekre és a hulladékokra kell fordítanod a figyelmedet. Sokkal értékesebbek, mint valaha is hitték volna!
— Nem érdekelsz, apám — suttogta Kynes. — Eredj innét!
Biztosan itt kell lennie valahol a közelben a fremenjeimnek, gondolta. És nem lehet, hogy ne vegyék észre a madarakat fölöttem. Meg fogják nézni, mi van itt, ha másért nem, azért, hátha nedvesség.
— Az arrakisi tömegek tudni fogják, hogy azon dolgozunk. hogy vízbőséget teremtsünk — mondta az apja. — A legtöbbjüknek persze csak valami többé-kevésbé misztikus elképzelése lesz róla, hogy miképpen akarjuk megvalósítani. Sokan, akik nem fogják föl a tömegarány problémáját, esetleg azt képzelhetik, hogy más, vízben bővelkedő bolygókról szállítjuk majd ide a vizet. Képzeljenek, amit akarnak, csak higgyenek bennünk!
A madár megint eggyel közelebb ugrott Kynes kinyújtott kezéhez. Mögötte két újabb sólyom ereszkedett le a homokra.
— A mi tömegeink között a vallásnak és a törvénynek egynek és ugyanannak kell lennie — folytatta az apja. — Az engedetlenségnek bűnnek kell lennie és vallási büntetést vonnia maga után. Ez kettős előnnyel jár majd: nagyobb engedelmességet és nagyobb bátorságot is eredményez. Mert nekünk, mint tudod, nem annyira az egyének bátorságára, mint az egész népesség bátorságára kell építenünk.
És hol az a népesség most, amikor a legnagyobb szükségem van rá? gondolta Kynes. Összeszedte minden erejét, egy ujjnyival közelebb moccantotta a kezét a legközelebbi sólyom felé. A madár hátraugrott a társai közé, és mindhárman fölrebbenésre készen lesték.
— A tervünk megvalósulása úgy fog festeni, mint egy természeti jelenség — mondta az apja. — Minden bolygón az élet hatalmas, szoros szövevény. A növényzet és az állatvilág változásait először az általunk irányított nyers fizikai erők fogják megszabni. Mihelyt azonban ezek a változások végbemennek, már maguk is meghatározó tényezőkké lesznek — és velük is számolnunk kell majd. De ne feledd el, hogy az energiafelületnek mindössze három százalékát kell megfelelő irányba terelnünk — csak három százalékát! — ahhoz, hogy az egész struktúra átbillenjen, és kialakuljon a mi önfenntartó rendszerünk!
Miért nem segítetek? kérdezte magában Kynes. Mindig ugyanaz: amikor a legnagyobb szükségem van rátok, akkor hagytok cserben! El akarta fordítani a fejét is, hogy farkasszemet nézzen az apjával; de az izmok nem engedelmeskedtek a parancsnak.
Kynes látta, hogy a sólyom megmozdul. Lassan közelített a kezéhez, egy-egy óvatos lépést tett előre, miközben a társai tettetett közönnyel nézték. A sólyom egy ugrásnyira állt meg a kezétől.
Kynes elméje hirtelen vakító fénnyel megvilágosodott. Váratlanul feltárult előtte az Arrakisnak egy olyan lehetősége, amelyet az apja sohasem vett észre. Egész lényét betöltötték annak a másik útnak a távlatai…
— Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet — mondta az apja —, mint ha egy Hős kezébe kerülnének.
Olvas a gondolataimban! méltatlankodott Kynes. Nem baj, olvasson csak!
Az üzeneteket már elküldtem a sziecsfalvaimba, gondolta. Semmi sem állhatja az útjukat. Ha a herceg fia életben van, megkeresik és megvédelmezik, ahogy megparancsoltam. Lehet, hogy végeznek az asszonnyal, az anyjával, de a fút nem fogják bántani.
A sólyom még egy ugrást tett. Most már olyan közel került Kynes kezéhez, hogy a csőrével odavághatott. Félrehajtott fejjel vizsgálgatta az erőtlen húst. Aztán hirtelen megrezzent, fölkapta a fejét, éktelen rikoltással fölrebbent és elszárnyalt, nyomában a másik kettővel.
Jönnek! gondolta Kynes. Megtaláltak a fremenek!
Aztán megütötte a fülét a homokból jövő dübörgés.
Minden fremen ismerte ezt a hangot, azonnal meg tudta különböztetni a férgek hangjaitól, a többi sivatagi nesztől. Valahol Kynes alatt, a mélyben a fűszerkovász már elég vizet és szerves anyagot gyűjtött össze a kismesterektől, és most elérkezett a burjánzás kritikus szakaszába. Gigászi széndioxid-buborék növekedett a homok mélyében, amely majd hatalmas kitörésben robban ki a felszínre, a középpontjában porörvénnyel. A kitörésben kicserélődik a homok mélyében keletkezett anyag azzal, ami a felszínen volt.
A sólymok a magasban keringtek, rikoltoztak tehetetlen haragjukban. Tudták, mi történik odalent. Minden sivatagi lény tudta.
Márpedig én is sivatagi lény vagyok, gondolta Kynes. Látsz most engem, apám? Sivatagi lény vagyok!
Érezte, hogy a buborék fölkapja, érezte, ahogy a gáztömeg kirobban, érezte, hogy magába öleli a porörvény, lerántja a hűvös sötétségbe. Egy pillanatig jóleső megkönnyebbüléssel érezte a hűvösséget, a nyirkosságot. Aztán, ahogy a bolygója végzett vele, Kynesnak még eszébe jutott: apja és a többi tudósok is tévedtek abban, hogy a világmindenség legmaradandóbb alapeleme a véletlen és a hiba.
Ezt még a sólymoknak is be kellett látniuk.
Prófécia és jövőbe látás… Hogyan lehet próbára tenni őket, szembesíteni a megválaszolatlan kérdésekkel? Gondoljuk csak meg: mennyire valóságos jóslat az a „hullámforma” (ahogy Muad-Dib hívta látomását), és mennyire alakítja úgy a jövőt a próféta, hogy megfelel én a próféciának? Mi a helyzet a próféciához szervesen hozzátartozó felhangokkal? A jövőt látja-e a próféta, vagy egy gyönge pontot, törésvonalat, rést, amelyet széthasíthat szavakkal vagy döntésekkel, ahogy a gyémántcsiszoló széthasítja a követ egyetlen kis ütéssel vagy a kés élével?
— Irulan hercegnő: Személyes gondolatok Muad-Dibről
„Vegyük át a vizüket”, ezt mondta az éjszaka mélyéről kiáltó férfihang az előbb. Paul leküzdötte a félelmét, ránézett az anyjára. Gyakorlott szeme látta, hogy harcra készen áll, érzékelte izmainak várakozó feszültségét.
— Igazán sajnálnám, ha kénytelenek lennénk csak úgy elpusztítani benneteket — mondta fölöttük a hang.
Ez az, aki először szólt hozzánk, gondolta Jessica. Legalább ketten vannak — egy jobbra, egy balra.
Читать дальше