Frank Herbert - A Dűne

Paul fölrántotta.

Továbbrohantak, kéz a kézben.

Vékony pózna meredt ki a homokból előttük. Elrohantak mellette, megláttak még egyet.

Jessica tudatába csak akkor hatolt el a látvány, amikor már maguk mögött hagyták.

Aztán egy újabb pózna — szél marta felülettel állt ki egy sziklahasadékból.

Még egy.

Szikla!

Jessica a talpán érezte meg, megütötte a rugalmatlan felület.

A szilárd talajon új erőre kapott.

Mély hasadék függőleges árnyéka nyúlt fölfelé, befelé az előttük levő sziklába. Arra iramodtak, bepréselődtek a keskeny résbe.

Mögöttük elhallgatott a féreg haladásának sziszegése.

Jessica és Paul megfordult, kikémlelt a sivatag felé.

Ahol a dűnék kezdődtek, körülbelül ötvenméternyire tőlük a sziklaalapzat szélénél ezüstös, szürke ív domborodott ki a sivatagból; homokfolyókat, porfellegeket lökött szét maga körül. Egyre magasabbra emelkedett, aztán óriási, keresgélő szájjá alakult. A kerek, feketén tátongó lyuk szélén megcsillant a holdfény.

A szája keskeny rés felé ingott, ahol Paul és Jessica kucorgott. Fahéjszag tépte az orrukat. A holdfény villogott a kristályként tündöklő fogakon.

Előre-hátra ingott a gigászi száj.

Paul visszafojtotta a lélegzetét.

Jessica dermedten bámult.

Keményen összpontosítania kellett minden Bene Gesserit-tudását, hogy legyűrje magában az elemi rettegést, elfojtsa a mindent elárasztani akaró félelmet, mely mintha az emberfaj közös emlékezetéből táplálkozott volna.

Paul viszont szinte föllelkesült. Valamelyik előző pillanatban átlépett egy időhatáron, újabb ismeretlen területre hatolt be. Sötétséget érzékelt maga előtt, lelki szeme semmit sem tudott kivenni. Mintha valamelyik lépésével egy kútba lépett volna… vagy egy olyan hullámvölgybe, ahonnan a jövőt nem lehetett látni. A tájkép alapjaiban megváltozott.

Ennek az idősötétségnek az érzése azonban nem volt kellemetlen, sőt rendkívüli módon megélesítette többi érzékszervét. Akaratlanul is regisztrálta minden regisztrálható jegyét a homokból kiemelkedő, őrá vadászó lénynek. A szája nagyjából nyolc méter átmérőjű lehetett… a szélén villogtak a kriszkés alakú, ívelt kristályfogak… a mélyéből kitóduló lélegzetben fahéj kavargott, bonyolult aldehidek… savak…

A féreg kioltotta a holdfényt, ahogy végigsöpörte a sziklát fölöttük. Apró kövek; homok zuhogott le szűk búvóhelyükre:

Paul hátrább nyomta az anyját.

Fahéj!

Körülvette, elárasztotta a szaga.

Mi köze a féregnek a fűszerhez, a melanzshoz? kérdezte magában. És eszébe jutott, hogy egyszer Kynes valami szándékolatlan, homályos célzást tett a féreg és a fűszer kapcsolatára.

BUMMMMMM!

Mintha mennydörgés hangja ütötte volna meg a fülüket valahonnan a messzeségből, jobb felől.

És még egyszer: BUMMMMM!

A féreg visszahúzódott a homokra, egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, kristályfogain vibráló hálót szőtt a holdfény.

Dömm! Dömm! Dömm! Dömm!

Egy másik doboló! gondolta Paul.

Jobb felől szólt ez is.

A féreg teste megremegett. Még jobban visszahúzódott a homokba. Most már csak egy kidomborodó ív látszott, mint egy félig eltemetett harang öble, a dűnék fölé emelkedő alagútnyílás.

Surrogott a homok.

A lény még mélyebbre süllyedt, visszahúzódott, megfordult. Aztán csak a homokhullám látszott, amely nagy ívben elgördült két dűne között.

Paul kilépett a sziklahasadékból.

Nézte, ahogy a homokhullám egyre kisebbedik a pusztaságban, ahogy robog az újabb dobolóhívás felé.

Jessica is kijött, hallgatta: Dömm… dömm… dömm… dömm… dömm…

Kisvártatva elhallgatott.

Paul előkotorta a cirkocsövet, kortyolt egyet a recirkuláltatott vízből.

Jessica nézte, mit csinál, de úgy érezte, kiürítette az agyát a fáradtság és a rémület utóhatása.

— Biztosan elment? — suttogta.

— Valaki elhívta — mondta Paul. — A fremenek.

Jessica lassan összeszedte magát.

— Mekkora volt…!

— A másik, amelyik megette a topterünket, még nagyobb volt.

— Biztos vagy benne, hogy a fremenek hívták el?

— Dobolót használtak.

— Miért segítenének nekünk?

— Lehet, hogy nem nekünk segítettek. Lehet, hogy csak hívtak egy férget.

— Miért?

A válasz ott lappangott Paul tudatának mélyén, de nem volt hajlandó előjönni. A lelki szeme előtt megvillant valami, aminek köze van a csomagjukban levő teleszkópos, kampós botokhoz, a „mesterhorgokhoz”.

— Miért hívnának oda egy férget? — kérdezte Jessica.

Paulon egy leheletnyi félelem suhant át. Erőt vett magán, elfordult az anyjától, fölnézett a sziklára.

— Jó volna, ha még napvilág előtt följutnánk oda — mondta, és felmutatott. — Nézd, ugyanolyan póznák, mint amelyek mellett eljöttünk!

Jessica odanézett, meglátta a póznákat, a szél marta jelzőkarókat, és kivette egy keskeny párkány vonalát, amely magasan fölöttük belekanyarodott egy hasadékba.

— A sziklára fölvezető utat jelzik — mondta Paul. Megigazította a vállán a csomagot, föllépdelt a párkány kezdetéig, mászni kezdett rajta fölfelé.

Jessica várt még egy pillanatig, pihent, összeszedte az erejét; aztán utánaeredt.

Lassan kapaszkodtak fölfelé, követték a jelzőkarókat, amíg a párkány már csak keskeny peremmé szűkült össze egy sötét hasadék szájában.

Paul előredugta a fejét, bekémlelt a sötétségbe: Érezte, hogy bizonytalan lábon áll a keskeny peremen, de lassú óvatosságot kényszerített magára. Csak a sötétség nézett vissza a hasadékból, amely felnyúlt a magasba, fönt benéztek rajta a csillagok. Paul fülelt, de csak azokat a hangokat hallotta, amelyekre számított: a homok gyönge zizzenését, egy rovar pillanatnyi zümmögését, valami apró állatka iramodó lépteit. Lábával beletaposott a hasadék sötétjébe, a homok érdes felszíne alatt követ érzett. Lassan beóvakodott, intett az anyjának, hogy menjen utána. Megragadta Jessica köpenyének egy laza redőjét, átsegítette a peremen.

Fölnéztek a két sziklafal között fénylő csillagokra. Paul csak ködös, szürke mozgásként érzékelte az anyját maga mellett.

— Kár, hogy kockázatos volna fényt gyújtani — suttogta.

— Nemcsak a szemünkkel érzékelünk — mondta Jessica.

Paul előrecsúsztatta a lábát, ráhelyezte a súlyát, előretapogatózott a másik lábával, akadályt érzett. Fölemelte a lábát, lépcsőfokot talált, föllépett rá. Hátranyúlt, kitapogatta az anyja karját, megrántotta a ruháját, hogy kövesse.

Újabb lépcsőfok.

— Fölvezet, azt hiszem — suttogta Paul.

Alacsony, egyenletes lépcsőfokok, gondolta Jessica. Emberkéz faragta ki, semmi kétség.

Követte Paul előtte mozgó, elmosódott árnyát, a lábával tapogatta ki a lépcsőket. A sziklafalak egyre összébb szorultak, míg végül a válla már szinte súrolta őket. A lépcső egy körülbelül húsz méter hosszú, vízszintes fenekű bevágásba torkollott, az pedig sekély, holdsütötte medencére nyílt.

Paul kilépett a medence peremére.

— Milyen szép hely! — suttogta.

Az egy lépéssel mögötte álló Jessica csak néma egyetértéssel nézett maga elé.

A fáradtsága ellenére, az irritáló csövek, orrdugók, a cirkoruhába zártság ellenére, a félelme és a kínzó kimerültsége ellenére Jessicát lenyűgözte a medence szépsége. Csak állt és bámulta.