Frank Herbert - A Dűne

Odalépett Paul mellé, fölemelte a látcsövét, beállította az olajlencséket, szemügyre vette a szemközti sziklavonulatot. Igen, saguaro látszott a hasadékokban, és más bogáncsszerűségek… És mintha alacsony növésű, sárgászöld fű is derengett volna az árnyékban.

— Tábort bontunk — mondta Paul.

Jessica bólintott. Odament a hasadék szájához, ahonnan végig tudott tekinteni a sivatagon, és balra fordította a látcsövet. Egy sóteknő fehérlett ott szemkápráztatón, a szélén piszkossárga szegéllyel — fehér folt idekint a pusztaságban, ahol a fehérség a halált jelentette. Az a teknő azonban másvalamiről árulkodott: vízről! Egyszer, valamikor régen víz folyt annak a kápráztató fehérségnek a helyén! Leeresztette a látcsövet, megigazgatta magán a burnuszt, hallgatta egy pillanatig Paul motoszkálását.

Egyre lejjebb süllyedt a nap. Árnyékok nyúltak át a sóteknőn. Lángoló színorgia tört ki a lemenő nap körül a látóhatáron. Aztán a színek összehúzódtak, elszürkültek, mintha az este végigtapogatta volna a homokot. Szénfekete árnyékok terjengtek mindenütt, aztán rászakadt a sűrű éj a sivatagra.

Csillagok!

Jessica fölnézett a csillagokra, megérezte maga mellett Pault, ahogy odalépett. Mintha az egész sivatagi éjszaka Fölfelé mozdult volna, mintha a csillagok felé emelkedett volna. Eltűnt a nappal nyomasztó súlya. Könnyű szellő cirógatta meg Jessica arcát.

— Nemsokára feljön az első hold — mondta Paul. — Összecsomagoltam, és elhelyeztem a dobolót is.

Örökre elveszhetünk ebben a pokolpusztában, gondolta Jessica. És senki sem tudja meg, mi lett a sorsunk.

Az esti szél homokpermetet sodort magával; érdesen súrolta Jessica arcát, fahéjszagot hozott — illatok permete a sötétben.

— Érzed? — kérdezte Paul.

— Még a szűrőn át is — mondta Jessica. — Egy vagyon. De kaphatsz-e érte vizet? — Átmutatott a medence túloldalára. — Nem látni odaát fényeket…

— Ha vannak ott fremenek, akkor a sziklák mögötti védett helyen lehet a sziecsük — mondta a fia.

Ezüst tócsa jelent meg a látóhatáron jobbra: az első hold. Lassan kiemelkedett, tisztán látszott rajta a tenyérmintázat. Jessica a fényben ezüstfehéren elterülő homoktengert fürkészte.

— A hasadék legmélyebb részére állítottam be a dobolót — mondta Paul. — Miután meggyújtom a kanócát, körülbelül harminc percünk lesz.

— Harminc percünk?

— Mielőtt elkezdi hívni a… férget.

— Értem. Éntőlem indulhatunk.

Paul ellépett mellőle, Jessica hallotta, hogy visszamegy a sziklák közé.

Alagút ez az éjszaka, gondolta , a holnapba vezető sötét lyuk… Ha ugyan van nekünk holnapunk. Megrázta a fejét. Most minek ez a beteges borúlátás? Ennél jobb kiképzést kaptam!

Paul visszajött, fölvette a csomagot, elindult lefelé, lement az első nagy, lapos dűnéig, ott bevárta az anyját, fülelt a lépteire, ahogy leereszkedett mögötte. Hallgatta a hűvös, szemerkélő kis neszeket, ahogy a sivatag a maga rejtjeleivel betűzte, hogy egyelőre nincs mitől félni.

— Ritmus nélkül kell járnunk — mondta Paul, és felidézte emlékezetében a képet, ahogy az emberalakok haladnak a homoktengeren… a jövőlátó emlékképét és a valóságosat is.

— Figyelj, megmutatom — mondta. — Így járnak a fremenek a sivatagban.

Kilépett a dűne szél felőli oldalára, követte a hajlatát, vontatottan haladt előre.

Jessica tíz lépésen át figyelte, aztán utánaindult. Fölfogta az értelmét: a lépéseiknek úgy kell hangzaniuk, mint a homok természetes moccanásainak, csuszamlásainak… mint a szélnek. Az izmai azonban tiltakoztak ez ellen a természetellenes, szaggatott ütem ellen: lép… húz… csusszan… lép… lép… vár… húz… lép…

Az idő lelassult körülöttük. Szemben a sziklavonulat nem került közelebb. A mögöttük levő ugyanúgy tornyosult.

— Dömm! Dömm! Dömm! Dömm!

Dobolás hallatszott mögülük, a sziklák közül.

— Beindult! — sziszegte Paul.

A dobolás folytatódott, erőlködniük kellett, hogy a járásuk ne vegye át a ritmusát.

Mintha holdsütötte tálban lépkedtek volna, amelybe egyenletes távolságokban lyukakat ütött a doboló. Föl-le az egymás után sorjázó dűnéken: lép… húz… vár… lép… Át a kavicsokon, melyek elgörögtek a lábuk alatt: húz… vár… lép…

És közben minden idegszálukkal egy összetéveszthetetlen sziszegésre füleltek.

Amikor megjött a hang, olyan halkan indult, hogy elnyomta saját csoszogásuk nesze. De erősödött… egyre hangosodott… nyugat felől.

Dömm… dömm… dömm… dömm… — szólt a doboló.

A közeledő sziszegés belehasított mögöttük az éjszakába. Menet közben hátranéztek, meglátták a sziklák felé tartó féreg hatalmas hullámdombját.

— Ne állj meg — suttogta Paul. — Ne nézz hátra!

Recsegő-ropogó-dörgő hangorkán hallatszott a sziklamenedék felől, amelyet maguk mögött hagytak. Lavinaként zúdult utánuk a dübörgés.

— Ne állj meg! — ismételte meg Paul.

Látta, hogy elérték azt a jeltelen pontot a két sziklafal között — az egyik előttük, a másik mögöttük —, ahonnan mind a kettő egyformán távolinak látszott.

És mögöttük még mindig uralta az éjszakát az a sziklaszaggató, eszeveszett hangzavar.

Mentek tovább, tovább, tovább… Az izmaik már egyenletesen sajogtak, úgy érezték, ez mindig így lesz, de Paul látta, hogy előttük az a hívogató sziklavonulat lassan-lassan magasodni kezd.

Jessica se látott, se hallott, úgy haladt előre, tisztában volt vele, hogy csak az akaratereje viszi tovább. Fájt a szája a szárazságtól, de a háta mögül hallatszó hangok megértették vele, hogy most nem állhat meg egyet kortyolni a cirkoruha gyűjtőzsebéből.

Dömm… dömm…

A hátuk mögött újult erővel tört ki a tombolás, elnyomta a doboló hangját.

Aztán — csend lett!

— Gyorsabban — suttogta Paul.

Jessica bólintott. Tudta, hogy a fia nem látja a mozdulatot, neki magának volt szüksége rá, így közölte magával, hogy többet kell követelnie a máris a végsőkig kifacsart izmoktól. Ez a természetellenes mozgás…

A biztonságot ígérő sziklafal előttük már felmagasodott a csillagokig. Paul látta, hogy sima homokmező nyúlik az aljáig. Rálépett, fáradt lába megbotlott, önkéntelenül megtámasztotta magát előrenyújtott másik lábával…

Visszhangzó döndülés rázta meg körülöttük a homokot.

Paul megingott, kettőt lépett oldalvást.

Bumm! Bumm!

— Dobhomok! — sziszegte Jessica.

Paul visszanyerte az egyensúlyát. Körültekintett; egyetlen pillantással végignézett a környező homokon, a kétszáz méternyire emelkedő sziklavonulaton…

Sziszegő, surrogó hangot hallott a hátuk mögött mintha szél támadt volna fel, mintha szökőár közeledett volna egy láthatatlan tengeren.

— Fussunk! — sikoltotta Jessica. — Paul, fussunk!

Futásnak eredtek.

Lábuk alatt döngött a dobhomok. Aztán kiértek belőle, nagy szemű kavicson rohantak. A futás először megkönnyebbülés volt az izmaiknak, felszabadulás a szokatlan, ritmustalan kínlódásból. Ez már érthető mozgás volt. Ebben már volt ritmus. A homok, a kavics azonban visszafogta a lábukat. És a féreg sziszegő közeledésének hangja már viharként tombolt körülöttük.

Jessica megbotlott, térdre esett. Most már nem érzett mást, csak a fáradtságot, a hangot, a félelmet.