Frank Herbert - A Dűne

Jessica nézte a fiát, ahogy vizsgálgatta azt a félelmes tájat, fürkészte a homokfolyókat, kanyonokat.

— Ott növények vannak — szólalt meg Paul.

Jessica előszedte a tartalék látcsövet a sátor mellett heverő csomagból, odalépett a fia mellé.

— Ott — mondta Paul, fél kezével elengedte a látcsövet, és odamutatott.

Jessica is megszemlélte.

— Saguaro — mondta. — Száraz kóró.

— Lehet, hogy emberek vannak a közelben — mondta Paul.

— Esetleg valami botanikai kísérleti állomás maradványa lehet — jegyezte meg Jessica.

— Nagyon délen vagyunk már ahhoz — mondta Paul. Leeresztette a távcsövet, benyúlt a szűrő alá; megdörzsölte az arcát, érezte, milyen száraz, cserepes az ajka, érezte a szomjúság poros ízét a szájában. Valahogy olyan benyomást tesz, mintha frementanya lenne.

— És biztosak vagyunk benne, hogy a fremenek barátságosak lesznek? — kérdezte Jessica.

— Kynes megígérte, hogy segítenek majd.

De ennek a sivatagnak a lakói mindenre elszánt emberek, gondolta Jessica. Aki itt tud élni, annak mindenre elszántnak kell lennie. Ezt egy kicsit magamban is megéreztem ma. Könnyen előfordulhat, hogy megölnek a vizünkért.

Behunyta a szemét, hogy ne lássa ezt a pusztaságot, és felidézett maga előtt egy caladani képet. Egyszer vakációzni mentek a Caladanon a herceggel; még Paul születése előtt. Elrepültek a déli dzsungelek fölött, a burjánzó, harsogó levéltömeg, a deltavidékek rizsföldjei fölött. Látták a hangyaösvényeket a dzsungel mélyén — ahol a karavánok vitték a terhüket szuszpenzorokkal megkönnyített rudakon. A tengeren pedig a háromtörzsű vitorlások fehér szirmai lebegtek…

Soha többé.

Jessica kinyitotta a szemét, rányitotta a sivatag mozdulatlanságára, a fokozódó nappali hőségre. Kint, a nyílt homokon nyugtalan kis porörvények szökkentek föl a levegőbe. A hőségtől reszkető levegőben a szemközti sziklafal olyan volt, mintha silány üvegen át látták volna.

Néhány pillanatra homokfüggöny takarta el a hasadék száját. A homokot, melyet már föllazított a reggeli szellő, most a sólymok lökték meg, ahogy sorban föllebbentek a sziklatetőről. Sziszegve ömlött alá a homok. Amikor elállt, még mindig hallották a sziszegést. Egyre hangosabb lett, egyre érdesebb. Aki egyszer hallotta ezt a hangot, többé nem felejtette el.

— Féreg — suttogta Paul.

Jobb felől bukkant fel nemtörődöm méltósággal, amely mágnesként vonta magára a figyelmet. Ide-oda kanyargó homoktúrás vágott át a dűnéken a szemük előtt. Az eleje magasan fölemelkedett, aztán hátrasimult, mint a hajóorr keltette hullám a vízen. Kisvártatva eltűnt a szemük elől, eltakarta a bal oldali szikla.

A hangja is elhalkult, elhalt.

— Láttam ennél kisebb űrfregattokat is — suttogta Paul.

Jessica bólintott, tovább bámulta a sivatagot. Ahol elhaladt a féreg, ugyanúgy várakozott az a csábító, szívfájdító négy kilométeres szakasz, végtelennek látszott, ahogy elterült előttük, hívogatóan a sziklakeret mögött.

— Amikor kipihentük magunkat — mondta Jessica —, folytatnunk kell a képzésedet.

Paul elfojtotta feltörő indulatát.

— Anyám, nem gondolod, hogy most fontosabb dolgunk is…

— Ma pánikba estél — mondta Jessica. — Lehet, hogy még nálam is jobban ismered az agyadat és a bindu-nervatúrádat, viszont sokat kell még tanulnod a tested prána-izomzatáról. A test olykor magától megtesz ezt-azt, Paul, és erről még nem tudsz eleget. Meg kell tanulnod uralkodni a tested minden egyes izma, minden izomrostja fölött. Most át kell tekintenünk a kezedet. Először az ujjizmokkal, az inakkal és az ujjbegyek érzékenységével foglalkozunk. — Elfordult. — Gyere, menjünk be a sátorba!

Paul behajlította-kinyújtotta a bal keze ujjait, nézte, ahogy az anyja bemászik az ajakzáron át, tudta, hogy nem tántoríthatja el ettől az elhatározásától… hogy egyet kell értenie vele.

Akármi történjék is velem, részes vagyok benne, gondolta.

Át kell tekinteniük a kezét!

A kezére nézett. Milyen haszontalan játékszernek látszott az olyan lényekhez mérve, mint az a féreg!

— Szóval te vagy a nagy Gurney Halleck.

Halleck ott állt a kerek barlangban, nézte a fém íróasztal mögött ülő csempészt. A férfin fremen ruha volt, és halványkék szeme arról árulkodott, hogy nemcsak arrakisi ételekkel táplálkozik. Az iroda szinte pontos mása volt egy űrfregatt fő vezérlőtermének — harmincfoknyi falív mentén a távközlő berendezések és a képernyők, mellette a távtöltő- és tüzelőállások, az íróasztal pedig a fal nyúlványa volt — a fennmaradó ív részeként.

Felmérték egymást.

— Staban Tuek vagyok, Esmar Tuek fia — mondta a csempész.

— Akkor te vagy az, akinek hálával tartozom a kapott segítségért — mondta Halleck.

— Ó, a hála… — mondta a csempész. — Ülj le.

Űrhajós típusú kagylóülés emelkedett ki a falból a képernyők mellett, és Halleck belerogyott. Mélyet sóhajtott, minden ízében fáradtságot érzett. Ültéből látta az arcát a csempész melletti sötét felületen tükröződni, és ahogy megnézte elcsigázott ábrázatát, elfintorodott. A fintorral megvonaglott a tintalián-sebhely is a nyakán, állán.

Halleck elfordította a tekintetét a tükörképről, szemügyre vette Tueket. Most már látta rajta a családi hasonlatosságot — az apja sűrű, bozontos szemöldökét, a kőkemény, éles vonalú arcot, orrot.

— Az embereid azt mondják, az apád meghalt, megölték a Harkonnenek — mondta Halleck.

— Vagy a Harkonnenek, vagy közöttetek volt áruló — jegyezte meg Tuek.

A harag részben legyűrte Halleck kimerültségét. Kihúzta magát.

— Meg tudod nevezni az árulót? — kérdezte.

— Nem vagyunk biztosak benne, hogy ki volt az.

— Thufir Hawat Lady Jessicát gyanúsította.

— Ohó, a Bene Gesserit-boszorkányt? Lehet. De Hawat most a Harkonnenek foglya.

— Hallottam róla. — Halleck mélyet sóhajtott. — Úgy látszik, még sok öldöklés áll előttünk.

— Nem teszünk semmit, amivel magunkra vonnánk a figyelmet — mondta Tuek.

Halleck megdermedt.

— De hát…

— Szívesen adunk menedéket neked és az életben maradt embereidnek — mondta Tuek. — Hálát említettél az előbb. Jól van: törlesszétek munkával az adósságotokat! Mindig hasznát tudjuk venni a kemény legényeknek. De habozás nélkül végzünk veletek, ha a legcsekélyebb nyílt akciót indítjátok a Harkonnenek ellen.

— De hát megölték az apádat, ember!

— Lehetséges. És ha ők ölték meg, akkor az apám szavaival válaszolok azoknak, akik gondolkodás nélkül cselekszenek: „Nehéz a kő és súlyos a homok, de mindkettőnél nehezebb az ostobák haragja.”

— Semmit sem akarsz tehát tenni, hogy megbosszuld? — kérdezte megvetően Halleck.

— Félreértettél, nem ezt mondtam. Csak azt mondom, hogy tiszteletben fogom tartani a Ligával kötött megállapodásunkat. A Ligának az a kívánsága, hogy legyünk körültekintőek ebben a játszmában. Másképp is lehet végezni az ellenféllel…