Frank Herbert - A Dűne

— Nagyobb, mint egy Ligahajó! — suttogta Paul. — Mondták, hogy a sivatag mélyén nagyra nőnek a férgek, de nem gondoltam volna… hogy ekkorára.

— Én sem — rebegte Jessica.

A lény ismét elfordult a szikláktól, és most már határozottan megindult a látóhatár felé. Paul és Jessica utánanézett az enyhén görbülő nyomvonalnak, füleltek, amíg a haladásának zaja bele nem olvadt a környező homok halk neszezésébe.

Paul mélyet sóhajtott, fölnézett a holdfényben ezüstlő sziklákra, és a Kitab al-Ibart idézve azt mondta:

— „Haladj éjszaka, nappal pedig pihenj a fekete árnyékban.” — Ránézett az anyjára. — Még hátravan pár óra az éjszakából. Tovább tudsz jönni?

— Mindjárt.

Paul kilépett a sziklapadra, a hátára emelte a csomagot, beállította a hevedereket. A kezébe vette a paratájolót, egy pillanatig mozdulatlanul állt.

— Tőlem mehetünk — mondta.

Jessica ellökte magát a sziklától, érezte, hogy lassan visszatér az ereje.

— Merre?

— Ahová ez a gerinc vezet. — Paul előremutatott.

— A sivatagba — mondta Jessica.

— A fremen sivatagba — tette hozzá suttogva Paul.

És megtorpant. Megrázó tisztasággal, mint valami dombormű, tűnt föl az emlékezetében egy jövőkép, amelyet még a Caladanon látott. Ismerte ezt a sivatagot! De a kép állása nem egészen olyan volt most. Mintha az optikai kép, amely annak idején beleolvadt a tudatába, elnyelődött az emlékezetében, most nem került volna pontosan fedésbe a valóságos tájjal, amikor kivetült rá. Mintha elmozdult volna, más szögből közelített volna hozzá a látomás, míg ő maga egy helyben maradt.

Idaho a látomásban ott volt velünk, jutott hirtelen az eszébe. Most viszont Idaho halott.

— Látod, hogy merre kell mennünk? — kérdezte Jessica, félreértve a megtorpanást.

— Nem — mondta Paul. — De azért menjünk!

Kihúzta magát, nekifeszítette a hátát a csomagnak, elindult fölfelé a homok vájta rés mentén. Följutott egy holdsütötte sziklaplatóra, ahonnan lépcsős vonulatok vezettek dél felé.

Paul megindult, fölevickélt az élő sziklalépcsőre. Jessica követte.

Egy idő múlva Jessicának föltűnt, hogy ahogy mentek, minden leszűkült a közvetlen, konkrét kis részletekre: a sziklák közötti homokfoltokra, amelyek lelassították a lépéseiket, a szél faragta kiszögellésre, amely megvágta a kezüket, az akadályra, ahol dönteniük kellett: átmászni vagy megkerülni? A terep rájuk kényszerítette a saját ritmusát. Csak akkor szólaltak meg, ha muszáj volt, akkor is a kimerültségtől rekedten.

— Vigyázz, ez a párkány homokos, csúszik.

— Be ne verd a fejed itt fönn!

— Maradj a gerinc alatt; hátulról süt a hold, odakintről rögtön észre lehetne venni minket.

Paul megállt egy sziklamélyedésben, megtámasztotta a csomagot egy kis párkányon.

Jessica is megtámaszkodott mellette, hálás volt a pillanatnyi pihenőért. Hallotta, hogy Paul előhúzza a cirkocsövet, ő is kortyolt néhányat a recirkuláltatott vízből. Poshadt íze volt. Jessicának eszébe jutottak a Caladan vizei, egy régen látott magas szökőkút, melynek sugarai mintha keretbe fogták volna az égbolt egy darabkáját, a nedvesség olyan bősége, hogy önmagában senkinek sem tűnt fel… csak a formája.

Megállni, gondolta. Megállni… megpihenni, amúgy igazán.

Felötlött benne, hogy a könyörület nem más, mint az a képesség, hogy megálljon az ember, még ha csak egy pillanatra is. Ahol nincs megállás, ott nincsen könyörület.

Paul ellökte magát a sziklapárkánytól, megfordult, átmászott egy lejtős tömbön. Jessica mély sóhajjal utánaindult.

Lecsúsztak egy széles peremre, amely egy meredek fal körül vezetett. Megint fölvette haladásuk a töredezett ritmust, amelyet megkövetelt ez a töredezett vidék.

Jessica úgy érezte, az egész éjszakában nincs más, csak a különböző méretű anyagdarabok váltakozása a lábuk; kezük alatt: kőtömbök, kavicsok, lemezes kőzetek, durva homok, finom homok, éles szemcséjű homok, szálló homok.

A por eltömte az orrszűrőiket, időnként ki kellett fújni. A finom kavics és a durva homok gördült a kemény felszínen, és kiszaladt az óvatlan láb alól. A lemezes kőzet széle vágott.

A mindenütt jelenlevő homoktócsák süppedősen marasztalták a lábukat.

Egy sziklapárkányon Paul hirtelen megállt, megtámogatta az anyját, aki nekiütközött.

Paul balra mutatott. Jessica arra nézett, s látta, hogy egy orom tetején állnak, és alattuk körülbelül kétszáz méternyire a sivatag terül el, mint valami dermedt óceán. Szinte egymást érték rajta a holdfényben ezüstlő hullámok, a lejtők és emelkedők árnyai, a messzeségben pedig egy újabb sziklafal szürkéllett ködösen.

— Nyílt sivatag — mondta Jessica.

— Jó időbe telik átjutni rajta — mondta Paul. A hangja tompán szólt az arcát takaró szűrő alól.

Jessica jobbra-balra nézett — de mindenütt csak homok terült el odalent.

Paul előrekémlelt, el a dűnék fölött, nézte, hogy moccannak el az árnyékok, ahogy lassan vonult a hold.

— Körülbelül három-négy kilométer — mondta.

— A férgek… — mondta Jessica.

— Itt biztosan lesznek.

Jessica a fáradtságára figyelt, az izomlázra, amely már az érzékelését is eltompította.

— Pihenni kellene és enni.

Paul letette a csomagot, leült és nekitámaszkodott. Jessica a vállába kapaszkodott, ahogy lehuppant melléje a kőre. Amikor már ő is ült, érezte, hogy Paul megfordul, hallotta, hogy kotorászik a csomagban.

— Tessék — mondta Paul.

Az anyja tenyerébe nyomott két energiakapszulát. Jessica érezte; milyen száraz a keze. Lenyelte a két kapszulát, kelletlenül leöblítette egy korty vízzel a cirkocsőből.

— Idd meg minden vizedet — mondta Paul. — Alapelv: a legjobb víztároló hely a tested. Erőt ad, nem merülsz ki olyan könnyen. Bízzál a cirkoruhádban!

Az anyja engedelmeskedett, kiürítette a gyűjtőzsebeit, érezte, hogy visszatér az ereje. Most arra gondolt; milyen békében, nyugalomban ülnek itt fáradtságukban, és visszaemlékezett arra, amit egyszer Gurney Hallecktől, a harcos trubadúrtól hallott: „Jobb egy száraz morzsa és hozzá békesség, mint az áldozattal és viszállyal teli ház.”

Hangosan elismételte Paulnak.

— Igen, ez volt Gurney — mondta Paul.

Jessicának föltűnt a hangsúly: mintha egy halottról lett volna szó. Bizony lehet, hogy szegény Gurney már halott, gondolta. Az Atreides-hívek vagy elpusztultak, vagy fogságba estek, vagy hozzájuk hasonlóan tévelyegtek ebben a víz nélküli pusztaságban.

— Gurney mindenre tudott megfelelő idézetet — mondta Paul. — Szinte most is hallom: „A folyókat kiszárítom, a földet gonosztevők kezére adom. Idegenek keze által pusztítom el a földet, mindazzal együtt, ami benne van.”

Jessica behunyta a szemét, szinte könnyekig meghatotta a fia hangjában csengő szenvedély.

Rövid hallgatás után Paul azt kérdezte:

— Hogy érzed… magad?

Jessica rájött, hogy a kérdés a terhességére irányult.

— A húgod csak hosszú hónapok múlva fog megszületni — felelte. — Egyelőre úgy érzem, nem hátráltat semmiben.

Közben azt gondolta: Milyen tartózkodó merevséggel beszélek a tulajdon fiammal! Aztán, hiszen Bene Gesserit volt, azonnal, kötelességtudóan megkereste önmagában a magyarázatot erre a különös viselkedésre, és meg is találta a kimértség okát: Félek a fiamtól! Félek az idegenségétől. Félek attól, amit előttünk lát, félek attól, amit elmondhat nekem.