Frank Herbert - A Dűne

— A fremenekkel nem érdemes számolni!

— Ne haragudj, uram, de a sardaukarok más véleményen vannak.

A báró egy pillanatra elbizonytalanodott, rámeredt az unokatestvérére.

— Mi az, tudsz valamit?

— Te már visszavonultál a hálószobádba, uram, amikor tegnap éjjel megérkeztem. Én… vettem magamnak a bátorságot, hogy megkeressem néhány régebbi… beosztottamat. Most őket kapták meg kísérőnek a sardaukarok. A beszámolójuk szerint valahol tőlünk délkeletre egy fremen banda megtámadott és megsemmisített egy sardaukar-alakulatot.

— Megsemmisítettek egy sardaukar-alakulatot?!

— Igen, uram.

— Képtelenség!

Rabban vállat vont.

— Még hogy fremenek… a sardaukarokat! — mondta megvető gúnnyal a báró.

— Csak megismételtem, amit nekem jelentettek — mondta Rabban. — Állítólag az a fremen csapat fogta el előzőleg a herceg nagy hírű Thufir Hawatját is.

— Hát hogyne… — A báró mosolyogva bólogatott.

— Én elhiszem — mondta Rabban. — Neked fogalmad sincs róla, mekkora gondot jelentettek annak idején a fremenek.

— Lehet. De akiket a volt beosztottjaid láttak, azok nem fremenek voltak, hanem minden valószínűség szerint fremennek álcázott Atreides-katonák, akiket Hawat képzett ki. Mást nem tudok elképzelni.

Rabban megint vállat vont.

— A sardaukarok mindenesetre úgy vélekednek, hogy fremenek voltak. És máris nagyszabású akciót terveznek minden fremen megsemmisítésére.

— Helyes!

— No de…

— Legalább elfoglalják magukat! És Hawat nemsokára a miénk lesz. Tudom! Érzem! Hah, micsoda nap ez a mai! A sardaukarok összevissza hajkurásznák néhány haszontalan sivatagi bandát, amíg mi a kezünkbe kaparintjuk az igazi kincset!

— Uram… — Rabban tétovázott, összeráncolta a homlokát. — Én mindig is úgy éreztem, hogy alábecsüljük a fremeneket, nemcsak a számukat, hanem a…

— Ne törődj velük; fiú! Csürhe! Minket a népesebb városok, falvak érdekelnek. Ott van ember bőven, igaz?

— Igaz, uram.

— Hát azok aggasztanak engem, Rabban.

— Aggasztanak?

— Nézd… kilencven százalékuk érdektelen. De mindig akad néhány ember… az Alsóbb Házakból, innen-onnan, akikben túlteng az ambíció, és esetleg veszélyes játékokba kezdenek. Ha valamelyikük netán elkerülne az Arrakisról, és kellemetlen meséket kezdene terjeszteni az itt történtekről, rendkívül bosszús lennék. Van fogalmad róla, milyen bosszús lennék, Rabban?

Rabban nyelt egyet.

— Haladéktalanul intézkedned kell, hogy egy-egy túszt szerezzél mindegyik Alsóbb Házból — mondta a báró. — Az Arrakison kívül mindenkinek úgy kell tudnia, hogy ez közönséges, Házak közötti küzdelem volt. A sardaukarok semmiféle szerepet nem játszottak benne, érted? A hercegnek a szokásos módon felajánlottuk a kegyelmet és a száműzetést, de szerencsétlen véletlen folytán meghalt, mielőtt elfogadhatta volna. Pedig el akarta fogadni! Ennyi a történet. És mindenféle szóbeszédet, amely szerint sardaukarok voltak itt, nevetségesnek kell tekinteni.

— Ahogy a Császár óhajtja — mondta Rabban.

— Ahogy a Császár óhajtja.

— No és a csempészek…?

— A csempészek szavára senki sem ad, Rabban. Megtűrik őket, de nem hisznek nekik. De te amúgy is szét fogsz osztani némi kenőpénzt közöttük… és megteszel egyéb lépéseket is, amelyekhez aligha van szükséged a tanácsomra…

— Igenis, uram.

— Két dolgot várok tőled, Rabban: bevételt és erőskezű uralkodást! Csak semmi könyörület! Hiszen te is tudod, ezek csak barmok — rabszolgák, akik irigykednek a gazdáikra, és csak azt lesik, mikor lázadhatnak föl ellenük! A legkisebb jelét sem adhatod a szánalomnak, a könyörületnek!

— Kipusztíthatja az ember egy egész bolygó lakosságát…? — kérdezte Rabban.

— Kipusztíthat… — A báró meglepetten kapta oda a fejét. — Ki beszélt itt kipusztításról?

— Hát, azt hittem, hogy újtörzseket akarsz behozni, és…

— Ide hallgass, fiú, én az előbb kicsikarást mondtam, nem kipusztítást! Ne irtsd ki őket, csak törd meg minden ellenállásukat! Ragadozónak kell lenned, fiam! — Elmosolyodott, a pufók arc most mintha egy csecsemőé lett volna. — A ragadozó sohasem hagyja abba. Ne könyörülj! És ne állj meg! A könyörület illúzió: szétfoszlik, ha megkordul az éhes gyomor, ha szomjúság mardossa a torkot. Mindig éhesnek, mindig szomjasnak kell lenned. — A báró végigsimított a szuszpenzorok alatt dagadó testén. — Mint én.

— Értem, uram.

Rabban tekintete ide-oda ugrált, nem nézett a báró szemébe.

— Minden világos, Rabban?

— Csak egy gondom van, uram: a planetológus, Kynes.

— Ó igen, Kynes…

— Ő a Császár embere, uram. Tetszése szerint járhat-kelhet mindenütt. És nagyon közel áll a fremenekhez… fremen nőt vett feleségül.

— Kynes holnap alkonyatkor már nem lesz az élők sorában.

— Nem kockázatos ez, bácsikám? Megölni egy császári alkalmazottat?

— Mit gondolsz, hogy jutottam ilyen gyorsan oda, ahol most vagyok? — kérdezte a báró. Halk volt a hangja, kimondhatatlan sértések lappangtak mögötte. — De attól amúgy sem kellett volna félned, hogy Kynes itthagyja az Arrakist. Elfelejtetted, hogy rászokott a fűszerre.

— Hát persze!

— Akik tudják, amit tudniuk kell, azok a világért sem tennének semmit, ami veszélyeztetné a fűszerutánpótlásukat — mondta a báró. — Márpedig Kynes biztosan tudja…

— Kiment a fejemből — mondta Rabban.

Néhány pillanatig szó nélkül farkasszemet néztek.

Aztán a báró azt mondta:

— Egyébként az egyik legelső dolgod legyen, hogy gondoskodj az én ellátásomról! Nem mondom, elég nagy készletem van házi használatra, de a herceg embereinek az a múltkori öngyilkos akciója elvitte az eladásra tárolt készlet javát.

Rabban bólintott.

— Meglesz, uram.

A báró arca földerült.

— Nos, holnap reggel pedig összeszeded, ami megmaradt az itteni rendszerből, és bejelented nekik: „Fényes Padisah Császárunk megbízott, hogy vegyem birtokba ezt a bolygót, és vessek véget minden viszálynak.”

— Értelek, uram.

— Ezúttal elhiszem, hogy csakugyan értesz! A részleteket majd holnap megbeszéljük. Most hagyjál még aludni!

A báró kikapcsolta az ajtó erőterét, nézte, ahogy az unokaöccse eltűnik a szeme elől.

Tank, gondolta. Hájfejű tank. Mire itt végez, mészárszék lesz az Arrakisból. És amikor majd ideküldöm Feyd-Rauthát, hogy levegye a vállukról a terhet, ujjongva fogják köszönteni a megszabadítójukat! A szeretett Feyd-Rauthát! A jóságos, a megértő Feyd-Rauthát, aki megmenti őket ettől a vadállattól! Feyd-Rauthát, akit érdemes követni, akiért érdemes meghalni is. A fiú akkorra már megtanulja, hogyan lehet büntetlenül elnyomni a népet. Meggyőződésem, hogy őrá van szükségünk. Jó tanítvány. És olyan bájos teste van. Egészében remek fiúcska.

Miközben Paul küszködött a topter kormányával, ráébredt, hogy lassan kezdi megkülönböztetni az egyes elemeket a vihar erőinek szövevényében. Ahogy a Mentátnál is magasabb rendű tudata a töredékes részletek alapján összeállította a képet, Paul már érezte a porfalakat, a hullámokat, az egymásba fonódó turbulenciákat, néha egy-egy örvényt.

A fülke belsejét zöldes derengéssel világította meg a műszerfal fénye. A kinti sárgás porförgeteg egynemű masszának látszott, de Paul belső érzékelése már kezdett átlátni a porfüggönyön.