Frank Herbert - A Dűne

— Hawatot? Thufir Hawatot?!

— Saját szememmel láttam a foglyot, uram. Hawat az.

— Sose hittem volna, hogy ez lehetséges!

— Állítólag tűvetővel kábították el, uram. A sivatagban, ahol nem használhatta a pajzsát. Jószerivel semmi bántódása nem esett. Ha a kezünk közé kaparinthatnánk, jól elszórakozhatnánk vele.

— Egy Mentátról beszélsz, ember! Mentátokat nem pocsékolunk el. Beszélt már? Mit mond a vereségükről? Tisztában lehet vajon azzal, hogy mekkora… de nem!

— Alig mondott valamit, uram, de annyi kiderült belőle, hogy azt hiszi, Lady Jessica volt az árulója.

— Ó-hohó…

A báró hátradőlt, elgondolkodott.

— Biztos vagy benne? — kérdezte egy idő múlva. — Lady Jessica ellen irányul a haragja?

— A fülem hallatára jelentette ki, uram.

— Akkor hadd higgye azt, hogy életben van az a nő!

— No de uram…

— Hallgass! Azt akarom, hogy bánjatok jól Hawattal. Egy szót sem szabad szólni neki a néhai Yueh doktorról, az igazi árulóról! Mondjátok azt, hogy Yueh doktor elesett a hercege védelmében. Bizonyos értelemben ebben lehet is némi igazság. Táplálni kell viszont a Lady Jessica elleni gyanakvását.

— Uram, nem egészen…

— Minden Mentátot, Nefud, a rendelkezésére bocsátott információ révén lehet kézben tartani és irányítani. Hamis információ hamis eredményeket szül.

— Értem, uram, de…

— Éhes Hawat? Vagy szomjas?

— Uram, Hawat még mindig a sardaukarok kezében van!

— Ó, igen. No igen… A sardaukarok azonban ugyanannyira szeretnének mindent kiszedni Hawatból, mint én. Tudod, Nefud, rájöttem én valamire: ezek a mi szövetségeseink nem valami agyafúrtak… politikai téren. Meggyőződésem, hogy ez nem is véletlen, hanem a Császár akarja így. Igen. Meggyőződésem. Tegyél néhány célzást a sardaukar parancsnoknak arra, hogy közismerten jól tudok információt kicsikarni vonakodó alanyokból.

Nefud szerencsétlen képet vágott.

— Igenis, uram.

— Mondd meg a sardaukar parancsnoknak, hogy egyszerre akarom kihallgatni Hawatot és azt a Kynest, hogy kijátszhassam őket egymás ellen. Ennyit, azt hiszem, még ő is fel tud fogni.

— Igenis, uram.

— És ha már a kezünkben vannak… — A báró csak bólintott egyet.

— Uram, a sardaukarok ragaszkodni fognak hozzá, hogy a megfigyelőjük ott legyen bármiféle… kihallgatáson.

— Bízom benne, hogy elő tudunk állítani valami rendkívüli eseményt, amely majd elvonja onnan a nemkívánatos megfigyelőket, Nefud!

— Értem, uram. És akkor történhet meg Kynesszal a baleset!

— Kynes és Hawat egyaránt baleset áldozata lesz, Nefud. De csak Kynes balesete lesz igazi. Hawat az, akire szükségem van. Őrá bizony. De még mennyire!

Nefud pislogott, nyelt egyet, úgy festett, mintha kérdezni akarna valamit, de csöndben maradt.

— Hawat kapjon enni-inni — mondta a báró. — Bánjatok vele barátságosan, együttérzőn. Az ivóvizében oldjátok föl azt a tartós mérget, amelyet a néhai Piter de Vries fejlesztett ki. És gondoskodj róla, hogy az ellenszer mostantól fogva rendszeresen belekerüljön Hawat ételébe… amíg nem parancsolok mást.

— Az ellenszert… értem — mondta Nefud. — De…

— Ne légy ostoba, Nefud! A herceg kis híján megölt engem azzal a mérgesgázfoggal. A gáz, amelyet kifújt a jelenlétemben, megfosztott a legértékesebb Mentátomtól, Pitertől. Kell valaki a helyébe!

— Hawat?

— Hawat bizony!

— No de…

— Azt akarod mondani, hogy Hawat rendületlen híve az Atreideseknek. Így igaz, ám az Atreidesek nincsenek többé. Majd udvarolunk neki egy kicsit. Meg kell győznünk róla, hogy nem ő tehet a herceg balvégzetéről, hanem mindennek az a Bene Gesserit-boszorkány az oka. Hawatnak középszerű gazdája volt, akinek a gondolkodását elködösítették az érzelmek. A Mentátok csodálják az érzelemmentes számítás képességét, Nefud! Majd a kedvében járunk a félelmetes Thufir Hawatnak!

— A kedvében járunk… Értem, uram.

— Hawatnak, sajnálatos módon, olyan gazdája volt eddig, aki nem rendelkezett kellő erőforrásokkal, aki nem tudta fölemelni a Mentátját a tiszta gondolkodásnak azokra a fennkölt csúcsaira, amelyek a Mentátot megilletik. Hawat belátja majd, hogy ebben van némi igazság. A herceg valóban nem tudta megfizetni a legjobb kémeket, hogy ellássa a Mentátját a szükséges információval. — A báró merően ránézett Nefudra. — Sohase áltassuk magunkat, Nefud! Az igazság nagy erejű fegyver: Tudjuk, mivel kerekedtünk fölébe az Atreideseknek. Tudja Hawat is: gazdagsággal!

— Gazdagsággal. Értem, uram.

— A kedvében járunk Hawatnak — folytatta a báró. — Elrejtjük a sardaukarok elől. És mindig meglesz az a végső lehetőségünk, hogy… megszüntessük az ellenszer adagolását. Hanem ezt Hawatnak sohasem szabad megsejtenie, Nefud! Az ellenszert nem érzékeli semmiféle méregdetektor. Hawat annyit analizálhatja az ételét, amennyit csak akarja, nyoma sem lesz benne méregnek!

Nefud szeme tágra nyílt, ahogy megértette.

— Valaminek a hiánya — mondta a báró — ugyanolyan halálos veszély lehet, mint valami jelenléte. A levegő hiánya, igaz? A víz hiánya. Bármi egyéb hiánya, aminek a rabjai vagyunk. Bizony, Nefud… — A báró bólogatott. — Értesz engem, ugye?

Nefud nagyot nyelt.

— Igen, uram.

— Akkor munkára fel! Keresd meg a sardaukar parancsnokot, és indítsd el a dolgot!

— Tüstént, uram. — Nefud meghajolt, sarkon fordult és elsietett.

Hawat az én oldalamon…! gondolta a báró. A sardaukarok a kezembe fogják adni. Ha egyáltalán gyanakszanak majd valamire, akkor is legfeljebb arra; hogy végezni akarok ezzel a Mentáttal. És én majd igazolom a gyanújukat! Az ostobák! A történelem egyik legfélelmetesebb Mentátja, egy gyilkolásra is kiképzett Mentát — és odavetik majd nekem, mint valami haszontalan játékszert, hogy törjem csak össze… Majd én megmutatom nekik, milyen hasznát lehet venni egy ilyen játékszernek!

A báró benyúlt egy függöny alá, megnyomott egy gombot, hogy magához rendelje az idősebbik unokaöccsét, Rabbant. Aztán hátradőlt és elmosolyodott.

Az Atreidesek pedig az utolsó szálig halottak!

Annak a barom őrparancsnoknak persze igaza volt. Az égvilágon semmi sem maradhatott épségben egy arrakisi homokförgeteg útjában. Különösen nem egy ornitopter… és az utasai. Az asszony és a fiú meghalt. A megfelelő helyeken odacsúsztatott pénzek, az elképzelhetetlen költség, amellyel a katonai túlerőt a bolygóra szállították… a csak a Császár fülének szánt alattomos jelentések, az egész gondosan felépített terv most meghozta a gyümölcsét.

Erő és félelem… félelem és erő!

A báró jól látta, milyen út nyílt meg előtte. Egy szép napon Harkonnen ül majd a császári trónra! Nem ő maga, nem is az ő ágyékának gyümölcse. De Harkonnen! Persze nem is ez a Rabban, akit most hívatott. Hanem Rabban öccse, az ifjú Feyd-Rautha. Volt valami keménység abban a fiúban, amit élvezett a báró… valami vadság.

Bájos fiú, gondolta a báró. Még egy-két év, és mondjuk, mire tizenhét éves lesz, már biztosan tudni fogom, ő-e az az eszköz, amely a Harkonnen-háznak kell ahhoz, hogy elnyerje a trónt.

— Báró uram…

A férfi, aki megállt a báró hálószobája ajtajának erőtere előtt, alacsony termetű volt, nagy fejű, hájas, az apai Harkonnen-örökségre jellemző közel ülő szemmel, vaskos vállal. A háj mögött még lapult valamennyi izom, de első pillantásra látni lehetett, hogy eljön az idő, amikor hordozható szuszpenzoroknak kell majd megtartaniuk a súlyfölöslegét.