Frank Herbert - A Dűne

— És te? — kérdezte Paul.

— Én másfelé próbálok menekülni. Ha elfognának… még akkor is én vagyok a Császári Planetológus. Azt mondhatom, hogy a foglyotok voltam.

Futunk, mint a gyáva nyulak, gondolta Paul. De másképp hogyan maradhatok életben, hogy bosszút álljak az apámért? Visszafordult az ajtó felé.

Jessica hallotta a mozdulatot.

— Duncan már meghalt, Paul — mondta. — Láttad a sebet. Nem tehetsz érte semmit.

— Egyszer még megfizetek mindenért — mondta Paul.

— Csak ha most sietsz — mondta Kynes.

Paul megérezte a másik kezét a vállán.

— Hol találkozunk, Kynes? — kérdezte.

— Fremeneket küldök majd a keresésetekre. A vihar útját ismerjük. Most iparkodjál, és az Anyaisten adjon szerencsét az utadon!

Hallották, ahogy elment, a motozást a sötétben.

Jessica megfogta Paul kezét, gyengéden magával húzta.

— Nem szabad különválnunk — mondta.

— Nem.

Paul követte az anyját az első nyílon át, látta, hogy kialszik, ahogy hozzáér a lábuk. Újabb nyíl villant fel előttük, hívogatón.

Áthaladtak rajta, látták, hogy kialszik, meglátták maguk előtt a következőt.

Most már futottak.

A tervek mélyén újabb tervek, azok mélyén újabb tervek, azok mélyén újabbak, gondolta Jessica. Most másvalaki tervének leszünk a részei?

A nyilak oldalfolyosókba vezették, elágazások mellett vitték el őket, épp csak érzékelték a halovány derengésben. Egy darabig lefelé vezetett az útjuk, aztán fölfelé, egyre csak fölfelé. Végül lépcsőre értek, kanyarodott velük egyet, és megtorpantak egy fényben derengő fal előtt. A közepén kilincs sötétlett.

Paul lenyomta.

A fal kifelé nyílt, kitárult. Vakító fény gyúlt ki, sziklába vájt barlangot világított meg, a közepén egy ornitopter állt. A túloldalon sima, szürke, magas fal, rajta kijárati jel.

— Hová ment Kynes? — kérdezte Jessica.

— Úgy cselekedett, ahogy minden jó gerillavezérnek cselekednie kell — mondta Paul. — Kétfelé szakadtunk, és gondoskodott róla, hogy akkor se tudja megmondani, hol vagyunk, ha foglyul ejtenék. Csakugyan sejtelme sem lesz róla!

Paul behúzta Jessicát a barlangba. Porfelhő szállt fel a lépéseik nyomán.

— Régóta nem járt itt senki — mondta Paul.

— Kynes szemlátomást biztosra vette, hogy a fremenek meg tudnak találni minket — mondta az anyja.

— Én is biztosra veszem.

Paul elengedte Jessica kezét, odament az ornitopter bal oldali ajtajához, kinyitotta, berakta hátra a csomagját.

— Ez a gép föl van szerelve detektorsemlegesítővel — mondta. — A világítást és az ajtót távirányítással lehet belőle vezérelni! A Harkonnenek alatt eltöltött nyolcvan év megtanította őket az óvatosságra…

Jessica nekitámaszkodott a gép másik oldalának, amíg kifújta magát.

— A Harkonnenek biztosan kiküldtek egy felderítő egységet e fölé a terület fölé is — mondta. — Nem hülyék. — Működésbe hozta csalhatatlan irányérzékét, jobbra mutatott. — Arra van a vihar, amelyet láttunk.

Paul bólintott, igyekezett erőt venni hirtelen dermedtségén. Tudta, mi az oka, de ez nem segített rajta. Valamikor az éjszaka során átlépett egy döntéshatáron, bele a mély ismeretlenbe. Ismerte az őket körülvevő időterületet, de az itt és most titokzatos ködbe burkolózott. Mintha a messzeségből látta volna magát, ahogy eltűnik a szem elől egy völgyben. A völgyből számtalan út vezetett ki, egyik-másik visszavezethette a látótérbe azt a bizonyos Paul Atreidest, de sok nem…

— Minél tovább várakozunk, annál jobban felkészülhetnek — mondta Jessica.

— Szállj be, kösd be magad — mondta Paul.

Beszállt ő is az ornitopterbe, de még mindig küzdött azzal a gondolattal, hogy ez itt valami vakfolt , amely nem tűnt fel egyetlen jövőlátásában sem. És hirtelen megdöbbenéssel ráébredt, hogy egyre jobban támaszkodott a jövőtátó emlékezetére, s ez erőtlenné tette a mostani veszélyhelyzetben.

„Ha csak a szemedre támaszkodol, elgyengül a többi érzéked.” Így szólt egy Bene Gesserit-alapelv. Paul most magára vette, és megfogadta, hogy soha többé nem esik bele ebbe a csapdába… ha életben marad.

Becsatolta a biztonsági övet, megnézte, hogy az anyja is be van-e csatolva, ellenőrizte a gépet. A szárnyak teljesen kiterjesztett, nyugalmi helyzetben voltak, finom fémlapjaik szétterültek. Paul meghúzta az állítókart, figyelte, ahogy a szárnyak megrövidülnek a rásegítéses fölszálláshoz, amelyre Gurney Halleck tanította meg egyszer. Az indítókapcsoló simán fordult el. A műszerfalon megelevenedtek a mutatók, ahogy a sugárhajtóművek gondoláiba élet költözött. Halkan fölszisszentek a turbinák.

— Mehetünk? — kérdezte.

— Igen.

Paul a világítás távkapcsolójához nyúlt.

Sötétség borult rájuk.

Paul keze csak sötét sziluett volt a világító számlapok előtt, ahogy lenyomta az ajtó távkapcsolóját. Csikorgás hallatszott szemből. Homokomlás sziszegett, aztán csend lett. Poros fuvallat csapta meg Paul arcát. Becsukta az ajtót, érezte, hogy hirtelen megemelkedett a nyomás.

Portól homályos csillagok széles sávja jelent meg a sötét, téglalap alakú keretben, ahol az ajtó volt. A csillagfényben kirajzolódott valamivel távolabb egy szikla- vagy homokpárkány; mintha homokfodrok látszottak volna rajta.

Paul lenyomta a világító startkapcsolót. A szárnyak meglendültek, erőteljeset csaptak hátrafelé, lefelé, kilódították a toptert a fészkéből, aztán megmerevedtek középső állásban, felszálló szögben, és felsüvöltöttek a sugárhajtóművek.

Jessica hagyta, hogy vigye a kezét az ikerkormány, érezte, milyen biztonsággal mozog a fia keze alatt. Félt, de jóleső izgalmat is érzett. Most Paul tudásában van minden reményünk, gondolta. A fiatalságában és a gyorsaságában.

Paul fokozta a teljesítményt. A topter orra megemelkedett, a gyorsulás belenyomta őket az ülésbe, és előttük sötét fal kezdett fölmagasodni a csillagok elé. Paul tovább fokozta a teljesítményt, egy pillanatra bekapcsolta a szárnyakat. A szárnyak hirtelen lecsaptak, a gép felszökkent a sziklafal fölé, a kőlapok, csúcsok ezüstösen megcsillantak a holdfényben. Tőlük jobbra feltűnt a poron át vöröslő második hold a látóhatár fölött, és kirajzolódott a vihar szalagnyomvonala is.

Paul keze szinte táncolt a karokon. A szárnyak behúzódtak, csak kis csonkok álltak ki belőlük, a gyorsulástól megfeszült az arcukon a hús, ahogy a gép kis ívben, élesen bekanyarodott.

— Rakétafáklyák mögöttünk! — mondta Jessica.

— Láttam.

Paul ütközésig nyomta előre a teljesítményszabályzót.

A topter előreszökkent, mint egy megriadt állat, délkelet felé süvöltött, a vihar felé, a sivatag távoli íve felé. A közelben jól látszott, hol ér véget a sziklavonulat, hol süllyed el a dűnék alatta barlangrendszer — azután már csak félhold alakú árnyékok sorjáztak a halvány fényben, az egymásba olvadó homokdombok.

A látóhatár fölött pedig egyre magasodott a vihar gigászi tömbje, mint a csillagok elé emelkedő hatalmas, sima fal.

Valami megrázta a toptert.

— Robbanás! — mondta levegő után kapkodva Jessica. — Valamiféle lövedék!

Paul arcán hirtelen farkasvigyor jelent meg.

— Úgy látszik, nincs kedvük használni a lézereiket — mondta.

— De hát nekünk nincs pajzsunk!

— Honnan tudnák?