Frank Herbert - A Dűne

— Szálka vagyok a Császár szemében — mondta Paul. — Szálka vagyok mindenki szemében, aki osztozkodni akarna az arrakisi zsákmányon. Amíg élek, nemcsak a szemükben leszek szálka, hanem a torkukon is akadok majd, de úgy, hogy előbb-utóbb megfulladnak!

— Szavak — jegyezte meg Kynes.

Paul néhány pillanatig szótlanul nézte, aztán azt mondta:

— Van itt egy legenda a Lisan al-Gaibról, a Külvilágból Szóló Hangról, aki majd elvezeti a fremeneket a paradicsomba. Az embereid már…

— Babonaság! — mondta Kynes.

— Lehet — hagyta rá Paul. — De lehet, hogy nem. A babonáknak olykor különös gyökereik vannak, és még különösebb hajtásaik.

— Van valami elképzelésed — mondta Kynes. Ennyi már világos… Sire.

— Egyértelmű bizonyítékot tudnának szolgáltatni a fremenjeid arra, hogy Harkonnen-egyenruhába öltöztetett sardaukarok vannak az Arrakison?

— Hogyne.

— A Császár megint egy Harkonnent fog hatalomra juttatni itt — mondta Paul. — Talán éppen Vadállat Rabbant. Csak tegye! Mihelyt annyira belekeveredett, hogy már nem tagadhatja a cinkosságát, lássuk, mit szól majd a Császár ahhoz az ötlethez, hogy Vádlevelet terjesztek a Landsraad elé! Hogy ott kelljen számot adnia, ahol…

— Paul! — szólt közbe Jessica.

— Feltéve, hogy a Landsraad Nagytanácsa elfogadja az indítványt — mondta Kynes —, ez csak egyvalamit eredményezhet: általános háborút a Császárság és a Házak között.

— Káoszt — tette hozzá Jessica.

— Én azonban először a Császárnak fejteném ki az álláspontomat — mondta Paul —, és egy másik lehetőséget kínálnék a kosz helyett.

Jessica fanyar hangon szólt közbe:

— Zsarolás…?

— Az uralkodás egyik eszköze, amint te magad említetted — mondta Paul, és Jessica hallotta a keserűséget a hangjában. — A Császárnak nincsen fiúgyermeke, csak leányai.

— A trónra pályáznál? — kérdezte Jessica.

— A Császár nem kockáztatná meg, hogy totális háború zilálja szét az Impériumot — mondta Paul. — Elpusztított bolygók, zűrzavar mindenütt… ezt nem kockáztatná meg.

— A te elképzelésed is öngyilkos hazárdjáték — mondta Kynes.

— Mi az, amitől a legjobban félnek a Landsraad Nagy Házai? — kérdezte Paul. — Attól félnek a legjobban, ami ebben a pillanatban történik az Arrakison — hogy egyenként elbánnak velük a sardaukarok. Ez az, amiért létezik a Landsraad. Ez a Nagy Egyezmény kötőanyaga! Csak együttesen tudnak szembe szállni a Császárság erőivel!

— De most éppen hogy…

Ez az, amitől félnek — mondta Paul. — Az Arrakis lenne a csatakiáltás! Mindegyikük az apám helyében látná magát — ahogy elkerítik a többitől, és végeznek vele.

Kynes Jessicához fordult.

— Beválna ez a terv?

— Nem vagyok Mentát — mondta Jessica.

— De Bene Gesserit vagy.

Jessica kutató pillantást vetett rá, aztán azt mondta:

— Paul elképzelésének vannak előnyei és hátrányai is… mint minden elképzelésnek ebben a stádiumban. A tervek sorsa ugyanannyira függ a végrehajtástól, mint az elképzeléstől.

— „A jog a végső tudomány” — idézte Paul. — Ez áll a Császár ajtaja fölött. Majd én megmutatom neki; mi a jog!

— Én pedig nem tudom, megbízhatnék-e abban, aki ilyen tervet fundált ki — mondta Kynes. — Az Arrakisnak megvan a saját terve, amelyet mi…

— A császári trónról — mondta Paul — egy intésemmel paradicsommá varázsolhatnám az Arrakist. Ez a fizetség, amit fölkínálok a támogatásodért.

Kynes kihúzta magát.

— Az én hűségem nem eladó, Sire!

Pául rámeredt az asztal fölött, tekintete összeakadt a csupakék szempár fagyos tekintetével, szemügyre vette a szakállas arcot, a tiszteletet parancsoló megjelenést. Paul ajka mosolyra rándult:

— Jól beszélsz — mondta. — Bocsánatodat kérem.

Kynes farkasszemet nézett vele. Rövid hallgatás után azt mondta:

— Egyetlen Harkonnen sem ismerte be soha, hogy tévedett. Talán te nem olyan vagy, mint ők, Paul Atreides.

— A neveltetésükben lehet a hiba — mondta Paul. — Azt mondod, nem vagy eladó, de azt hiszem, tudom, mi az a fizetség, amelyet el fogsz fogadni. A hűségedért cserébe felajánlom az én hűségemet neked… teljes hűségemet.

A fiamban megvan az Atreidesek őszintesége, gondolta Jessica. Megvan benne a megrendítő, szinte naiv becsület — és milyen hatalmas erő az!

Látta, hogy Paul szavai megrendítették Kynest.

— Képtelenség — mondta Kynes. — Félig gyerek vagy még, és…

— Én vagyok a herceg — mondta Paul. — Atreides vagyok. Soha egyetlen Atreides sem szegett meg ilyen ígéretet.

Kynes szó nélkül nyelt egyet.

— Teljes hűséget mondtam — folytatta Paul —, vagyis fenntartások nélkülit. Ha kell, az életemet áldozom érted.

— Sire! — szakadt ki Kynesból. Jessica látta, hogy most nem a tizenöt éves fiúhoz szólt, hanem a férfihoz, aki fölötte állt. És most őszintén gondolta a megszólítást.

Ebben a pillanatban az életét adná Paulért, gondolta Jessica. Hogy csinálják az Atreidesék ezt ilyen gyorsan, ilyen könnyen?

— Tudom, hogy komolyan beszélsz — mondta Kynes. — De a Harkon…

Paul mögött kivágódott az ajtó. Paul odakapta a fejét — kavargást látott, pengék csattogása hatolt a fülébe, vicsorgó, merev arcok tűntek föl pár lépésnyire az ajtón túl.

Paul az anyjával együtt odaugrott az ajtóhoz, látta, hogy Idaho állja el az utat, vérben úszó szeme kivillant a pajzs villózó fátyla mögül, karmos kezek, acélívek kaszabolták hiába a pajzsot. Tűzgömb nyílt ki, mint egy narancsszínű száj, ahogy a pajzs megakasztott egy tűvetőlövést. És mindenütt Idaho pengéi, ide-oda villanva, vértől csepegve!

Aztán Kynes is ott termett mellettük, és nekifeszültek az ajtónak.

Paul még egy pillanatig látta Idahót, ahogy állja a Harkonnen-egyenruhás áradat rohamát — merev, rángatózó mozdulatait, göndör, fekete hajában a halál vörös virágát. Aztán becsukódott az ajtó, kattanás hallatszott, ahogy Kynes bezárta.

— Úgy látszik, már döntöttem — mondta Kynes.

— Valakinek a detektora érzékelte a gépezeteidet, mielőtt kikapcsolták — mondta Paul. Elhúzta az anyját az ajtótól, a szemébe nézett, látta benne a kétségbeesést.

— Gyanút kellett volna fognom, hogy baj van, amikor nem hozták a kávét — mondta Kynes.

— Van itt egy vészkijárat — mondta Paul. — Használjuk?

Kynes mélyet lélegzett, aztán válaszolt:

— Ez az ajtó mindennek ellenáll legalább húsz percig, kivéve a lézert.

— Nem fognak lézert használni, hátha pajzs van rajtunk idebenn — mondta Paul.

— Ezek sardaukarok, Harkonnen-egyenruhában — suttogta Jessica.

Zajok hallatszottak az ajtó felől, ütések ritmikus hangja.

Kynes a fal melletti kartotékszekrényekre mutatott.

— Erre! — mondta. Odament az első szekrényhez, kihúzott egy fiókot, valamit matatott benne. Az egész szekrény elfordult, föltárult mögötte egy alagút fekete szája. — Ez az ajtó is plasztacélból van — mondta Kynes.

— Jól felkészültél — jegyezte meg Jessica.

— Nyolcvan évig éltünk a Harkonnenek alatt — mondta Kynes. Beterelte őket a sötétségbe, aztán becsukta az ajtót.

A hirtelen feketeségben Jessica egy világító nyilat látott maga előtt a padlón.

Mögöttük megszólalt Kynes hangja:

— Itt elválunk. Ez a fal erősebb. Kitart legalább egy óráig. Kövessétek ezeket a nyilakat! Ahogy elmentek fölöttük, kialszanak. Egy labirintuson át elvezetnek a másik kijáratig, ahol egy toptert rejtettem el. Ma vihar vonul át a sivatagon. Az egyetlen lehetőségetek az, hogy oda menekültök, belevetitek magatokat felülről, együtt haladtok vele! Az enyémek is megteszik, amikor toptert lopnak. Ha magasan maradtok a vihar közepén, átvészelitek.