Frank Herbert - A Dűne

— Thufir! — harsant föl a segédtiszt hangja. — Most halt meg Arkie!

A fremen a füléhez emelte az öklét.

— A víz köteléke! Ez a jele! — Átható tekintettel Hawatra nézett. — Van egy helyünk a közelben a víz átvételére. Hívjam az embereimet?

A segédtiszt visszament Hawat mellé.

— Thufir, pár embernek Arrakeenben maradt a felesége — mondta. — Ők most már… nézd, te is tudod, hogy van ez ilyenkor…

A fremen még mindig a füle mellett tartotta az öklét.

— Összeköt-e a víz köteléke, Thufir Hawat? — kérdezte követelőzőn.

Hawat gondolatai csak úgy száguldottak. Most már felfogta, mire célzott a fremen, de félt attól, hogy miként reagálnak a sziklaeresz alatt várakozó, holtfáradt emberei, amikor ők is megértik…

— Összeköt a víz köteléke — mondta.

— Egyesüljenek hát törzseink — mondta a fremen, és leeresztette az öklét.

Mintha ez lett volna a jel, négy ember csusszant-szökkent le a fölöttük levő sziklákról. Berontottak a sziklaeresz alá, lazán begöngyölték a halottat egy köpenybe, eliramodtak vele a sziklafal mentén jobbra. Futó lábuk nyomán kis porfelhők csaptak föl.

Már le is zajlott az egész, mire Hawat kimerült emberei észbe kaptak; a kis csoport eltűnt égy kiszögellés mögött, a tetem zsákként himbálózott köpenyburkában.

Hawat egyik embere fölkiáltott:

— Hová viszik Arkie-t? Ő volt a…

— Elviszik… eltemetni — mondta Hawat.

— A fremenek nem temetik el a halottjaikat! — csattant fel a katona. — Ne akarj átverni minket, Thufir! Tudjuk, mit szoktak csinálni! Arkie pedig közülünk va…

— Bizton a paradicsom vár arra az emberre, aki a Lisan al-Gaib szolgálatában hal meg — mondta a fremen. — Ha a Lisan al-Gaibot szolgáljátok, amint mondtad, akkor miért a gyászos kiáltozás? Annak az emléke, aki ekként halt meg, fennmarad mindaddig, amíg az emberi emlékezet fennmarad.

Hawat emberei azonban fenyegetőn nyomultak feléjük, az arcukon ádáz harag. Az egyikük korábban zsákmányolt egy lézerfegyvert. Most félig kihúzta a tokjából…

— Állj! Ott, ahol vagytok! — förmedt rájuk Hawat. Legyűrte magában az émelyítő fáradtságot, amely megbénította az izmait. — Ezek az emberek tiszteletben tartják a halottainkat. Itt mások a szokások, de a tartalmuk ugyanaz.

— Ki akarják préselni Arkie-ból a vizét! — hördült fel a lézerfegyveres.

— Mi az? Részt akarnak venni az embereid a szertartáson? — érdeklődött a fremen.

Még csak nem is érti a problémát, gondolta Hawat. Ijesztő volt a fremen naivitása.

— Aggódnak a bajtársukért, akit tiszteltek és szerettek — mondta Hawat.

— Ugyanolyan tisztelettel bánunk a társaddal, mint ahogy a mieinkkel szoktunk — mondta a fremen. — Ez a víz köteléke. Ismerjük a szertartás rendjét. Az ember húsa a sajátja; a vize a törzséé.

Hawat gyorsan megszólalt, ahogy a lézeres még egyet lépett előre:

— Most már segítetek a sebesültjeinken?

— A víz köteléke nem lehet kérdéses — mondta a fremen. — Megtesszük értetek ugyanazt, amit a törzs megtesz az övéiért. Először ruhát kell adnunk mindannyiótokra és gondoskodni arról, ami még szükséges.

A lézeres megtorpant, tétovázott.

Hawat segédtisztje szólalt meg:

— Megvásároljuk a segítségüket Arkie… vizével?

— Ez nem adásvétel — mondta Hawat. — Egyesültünk ezekkel az emberekkel.

— Mások a szokások… — mormogta valaki.

Hawat feszültsége oldódni kezdett.

— És segítenek, hogy eljussunk Arrakeenbe?

— Megöljük a Harkonneneket — mondta a fremen. Elvigyorodott. — Meg a sardaukarokat. — Hátralépett, behajtott tenyerét, a füléhez tartotta, hátrahajtotta a fejét, fülelt. Kisvártatva leeresztette a kezét. — Repülőgép jön — mondta. — Rejtőzzetek el a szikla alatt, és ne mozduljatok!

Hawat intett az embereinek, azok engedelmeskedtek.

A fremen megfogta Hawat karját, hátratolta a többiekhez.

— Harcolunk majd, ha eljön a harc ideje — mondta. Benyúlt a köpenye alá, előhúzott egy apró kalitkát, kivett belőle egy állatkát.

Hawat meglepetten látta, hogy egy kis denevér. A denevér feléje fordította a fejét, rávillantotta csupakék szemét.

A fremen megsimogatta a denevért, megnyugtatóan duruzsolt neki valamit. Felfelé fordította az állat fejét, egy csöpp nyálat cseppentett a nyelvéről a kinyílt szájba.

A denevér széttárta a szárnyát, de ott maradt a fremen nyitott tenyerén. A férfi előszedett egy piciny csövet, odatette a denevér feje mellé, és belekarattyolt valamit, aztán a magasba emelte a kis jószágot, és földobta.

A denevér fölszárnyalt a szikla mentén, aztán eltűnt a szemük elől.

A fremen összecsukta a kalitkát, eltette. Megint félrehajtotta a fejét, fülelt.

— Pásztáznak a nyílt vidék fölött — mondta. — Kérdés, hogy kit keresnek arrafelé.

— Tudják, hogy ebben az irányban vonultunk vissza — mondta Hawat.

— Az embernek sohasem szabad azt feltételeznie, hogy ő a hajsza egyetlen célpontja — mondta a fremen. — Figyeld a medence túlsó oldalát! Majd látsz ott valamit.

Lassan múlt az idő.

Néhány katona mocorogni kezdett, suttogás hallatszott.

— Hangtalanok legyetek, mint az ijedt állatok! — sziszegte a fremen.

Hawat valami mozgást vélt látni a szemközti sziklák mellett — bizonytalan, homokszínű rezdüléseket a homokszínű háttér előtt.

— Kis barátom elvitte az üzenetet — mondta a fremen. — Jó hírvivő, nappal is, éjjel is. Nem szívesen fogom elveszíteni.

A medence túloldalán megszűnt a mozgás. Az egész négy-öt kilométeres homoksávon nem látszott más, csak az egyre fokozódó nappali hőség nyomása, a felszálló levegőoszlopok ködös vibrálása.

— Most nagy csend legyen — lehelte a fremen.

A szemközti sziklafal hasadékából emberalakok bújtak elő, nehézkes léptekkel megindultak égyenesen át a medencén. Hawat úgy látta, fremenek, de furcsán idétlen társaság. Hat embert számolt meg, üggyel-bajjal gázoltak a dűnéken át.

Jobb felől, a magasból ornitopterszárnyak lüktető suhogása hallatszott. A sziklafal mögül előbukkant a gép — egy Atreides-topter, rajta a Harkonnenek harci színei. Meredeken ereszkedni kezdett a medencén át iparkodók felé.

Azok megálltak egy dűne tetején, és integettek.

A topter szűk kört írt le fölöttük, aztán visszakanyarodott, és porfelhő közepette leszállt a fremenek előtt. Öt alak pattant ki belőle, Hawat látta a pajzsok portaszító villózását, a mozgásukon látta, hogy sardaukarok.

— Aijjj! Használják a buta pajzsaikat! — sziszegte mellette a fremen. A medence nyitott, déli fala felé pillantott.

— Ezek sardaukarok — suttogta Hawat.

— Helyes.

A sardaukarok félkört alkotva közeledtek a fremenek várakozó csoportja felé. A nap megvillant a készenlétben tartott fegyverek pengéin. A fremenek tömör kis csoportban álltak, látszólag közönyösen.

Hirtelen a két csoport körül mintha fremenek nőttek volna ki a homokból. Ott termettek az ornitopternél, eltűntek benne. A dűne tetején, ahol a két csoport találkozott, csak porfelhő látszott, benne heves nyüzsgés.

Kisvártatva leszállt a por. Már csak a fremenek voltak talpon.

— Csak három emberüket hagyták a topterben — mondta Hawat mellett a fremen. — Szerencsésen alakult. Azt hiszem, nem esett baja a gépnek, amikor elfoglaltuk.

Hawat mellett az egyik embere azt suttogta: