Frank Herbert - A Dűne

Már a sátor ajakzára felől jött a hangja. Jessica Bene Gesserit-hallásával érezte, hogy Paulban valami feldolgozatlan keserűség van, ellene.

Egész életében arra tanították, hogy gyűlölje a Harkonneneket, gondolta. Most ráébredt, hogy ő is Harkonnen… miattam. Mennyire nem ismer engem! Én voltam a herceg egyetlen asszonya. Elfogadtam az ő életét és az ő értékrendjét, annyira, hogy még a Bene Gesserit parancsát is megtagadtam.

Paul keze mellett kigyulladt a sátor parázslapja, zöld derengés áradt szét. Paul az ajakzárnál guggolt, a cirkoruha csuklyája már a nyílt sivatagra beállítva: a homloka eltakarva, szájszűrő a helyén, az orrdugók behelyezve. Csak a szeme sötétlett az arcából kilátszó keskeny sávban. Egy pillantást vetett Jessicára, aztán elfordult.

— Készülj föl a nyílt terepre! — szólt oda az anyjának. A szűrő mögül tompán jött a hangja.

Jessica a szájára tette a szűrőt, elkezdte a fejére igazgatni a csuklyát, közben nézte, ahogy Paul kinyitja az ajakzárat.

Reszelős hanggal, kavarogva kezdett dőlni a homok a sátorba, mielőtt Paul megállította az elektrosztatikus tömörítővel. Lyuk nyílt a homokfalban, és egyre tágult, ahogy a tömörítő átrendezte a homokszemcséket. Paul kicsusszant a nyíláson, Jessica a fülével követte a felszín felé haladó neszezést.

Mit találunk majd odakint? tűnődött. Harkonnen-csapatokat és a sardaukarokat — ezeket a veszélyeket már ismerjük. És azok a veszélyek, amelyekről semmit sem tudunk…?

A tömörítőre gondolt, meg a csomagban rejtőző egyéb különös eszközökre. Most hirtelen mindegyik úgy jelent meg a gondolataiban, mint titokzatos veszélyek előjele.

A felszínről forró fuvallat csapta meg az arcát ott, ahol nem takarta el a szűrő.

— Add föl a csomagot! — Paul hangja volt, halkan, óvatosan beszélt.

Jessica engedelmeskedett, hallotta a vizes literkannák kotyogását, ahogy végighúzta a csomagot a padlón. Fölkémlelt, Paul alakját látta kirajzolódni a csillagok alatt.

— Jöhet — mondta Paul. Lenyúlt, fölhúzta a csomagot.

Jessica most csak a csillagos ég korongját látta. Mintha megannyi izzó fegyvercső meredt volna le rá. Meteorzuhatag villant át az égdarabkán. Mintha figyelmeztetés lett volna, mintha egy tigris csíkjait látta volna, vagy sírfedél résein jött volna be a fény, hogy megfagyott benne a vér. Eszébe jutott, hogy díj van kitűzve a fejükre, és megborzongott.

— Siess! — szólt le Paul. — Össze akarom csukni a sátrat.

Homok pergett le föntről, súrolta Jessica kezét. Mennyi homok fér el egy kézben? kérdezte magától.

— Segítsek? — érdeklődött Paul.

— Nem kell.

Száraz torkával nyelt egyet, kicsusszant a lyukba, az összetömörített homok csikorgott a keze alatt. Paul lenyúlt, megfogta a karját. Jessica megállt a fia mellett a sima, csillagfényben derengő sivatag homokján, körülnézett. A homok majdnem teljesen megtöltötte a kis medencét, a környező szikláknak csak a pereme állt ki. Jessica gyakorlott érzékeivel a távolabbi sötétséget fürkészte.

Apró élőlények nesze.

Madarak.

Beomló homokpergése, belőle halk; állati motozás.

Paul összecsukja a sátrat, felvonszolja a lyukon át. A csillagfény csak annyira oszlatta el a sötétséget, hogy minden árnyék ijesztővé vált. Jessica szemügyre vette a fekete foltokat.

A sötétség vak emlékezés, gondolta. Az ember fülel a falkahangokra, azoknak a lényeknek a rikoltásaira, amelyek oly réges-régen vadásztak az őseire, hogy csak a legkezdetlegesebb sejtekben él még az emlékük. A fül lát ilyenkor. Az orr lát.

Néhány pillanat múlva Paul ott állt mellette.

— Duncan azt mondta — szólt Paul —, hogy ha foglyul ejtik, akkor ennyi ideig… ki tud tartani. Most el kell mennünk innen. — A vállára vette a csomagot, elment a medence pereméig, fölhágott egy sziklára, amely mögött már a nyílt sivatag terült el.

Jessica gépiesen követte, miközben tudomásul vette, hogy úgy táncol, ahogy a fia fütyül.

Mert az én bánatom immár súlyosabb, mint a tenger minden homokja, gondolta. Ez a világ megfosztott mindentől, csak a legősibb célt hagyta meg: az eljövendő életét. Most már az ifjú hercegemért élek, és a születendő lányomért.

Ahogy fölkapaszkodott Paul mellé, érezte, hogy visszahúzza a lábát a homok.

Paul észak felé nézett a sziklák vonulata fölött, egy távoli szirtfalat kémlelt.

A messzi sziklataréj olyan volt, mintha egy ősi tengeri csatahajó körvonala rajzolódott volna ki a csillagos égre. Hosszú törzse mintha láthatatlan hullámon emelkedett volna a magasba, bumeráng formájú antennák tagolták, kéményei hátrahajlottak, a tatjánál p alakú kiszögellés.

Narancssárga fény lobbant a sziluett fölött, ragyogó vörös vonal csapott le rá fentről!

Újabb vörös vonal!

Megint egy narancssárga lobbanás!

Megkövülten nézték a látványt, mintha ősi tengeri csatát láttak volna, a régi tüzérségi tüzet.

— Tűzcsóvák… — suttogta Paul.

Vörös fénypontok köre emelkedett a távoli sziklataréj fölé. Vörös vonalak hálózták be az eget.

— Rakétafáklyák és lézerfegyverek — mondta Jessica.

Az Arrakis portól vörös fényű első holdja fölemelkedett a látóhatár fölé. Balra, a messzeségben még látszott az elvonuló vihar — mintha szalag vonaglott volna a sivatagon.

— Harkonnen-topterek lesznek, ránk vadásznak — mondta Paul. — Ahogy ütik-vágják, perzselik a sivatagot… mintha biztosak akarnának lenni benne, hogy akármi van is ott, eltapossák… ahogy az ember eltapos egy rovarfészket.

— Vagy egy Atreides-fészket — mondta Jessica.

— Fedezéket kell keresnünk — mondta Paul. — Elindulunk dél felé, és nem távolodunk el a szikláktól. Ha nyílt terepen fölfedeznek minket… — Megfordult, a vállára vetette a csomagot. — Mindent elpusztítanak, ami mozog.

Lépett egyet a sziklaperemen, és abban a pillanatban megütötte a fülét a lefelé sikló repülőgép suhogása, megpillantotta maguk fölött az ornitopterek sötét körvonalait.

— Mindig büszke voltam rá, hogy igazi valójukban látom a dolgokat — mondta Thufir Hawat. — Ez az átka annak, ha Mentát az ember. Nem tudja abbahagyni az adatok elemzését.

A cserzett, öreg arc nyugodtnak látszott a pirkadat előtti derengésben. Saphótól vörös szája egyenes vonalba feszült, fölfelé szaladtak belőle a ráncok.

Vele szemben egy köpenybe burkolt alak ült a homokon. Nem reagált Hawat szavaira.

Mind a ketten egy kiálló szikla alatt ültek, amely széles, sekély mélyedés fölé nyúlt ki. Lassan hajnalodott, a medence körüli sziklákat rózsaszín fény öntötte el. Hideg volt a sziklaeresz alatt, az éjjelről ott rekedt száraz, csontig hatoló hideg. Pirkadat előtt meleg szél támadt föl, de most megint fáztak. Hawat fogvacogást hallott maga mögül, ahol a néhány megmaradt katonája várakozott.

Vele szemben egy fremen ült, aki a pirkadat első fényében jött át a medencén, csusszanó léptekkel oldalazva a homokon, beleolvadva a dűnék árnyékába, hogy alig lehetett kivenni a mozgást.

A fremen az ujjával rajzolt valamit a homokra. Úgy festett, mint egy tál, amelyből egy nyíl ömlik ki.