Frank Herbert - A Dűne

Hirtelen, mintha rátalált volna a zárba illő kulcsra, Paul öntudata föllépett egy következő, magasabb szintre. Minden erejével megkapaszkodott ezen a szinten, nehogy elveszítse az ingatag fogást, és körülkémlelt. Olyan érzés volt, mintha egy gömb közepén állna, és minden irányban sugarasan szétágaznának az utak… de ez csak közelítő leírása volt az érzésnek.

Egyszer látott egy vékony selyemkendőt szállni a szélben. Most úgy látta a jövőt, mintha valami puha felszínen kígyózna végig, ugyanolyan hullámzó, változékony felszínen, mint a szélfútta kendőé.

Embereket látott.

Érezte a megszámlálatlan valószínűségek forróságát és jeges hidegét.

Nevek és helyek jutottak az eszébe; ismerte őket, átélt számtalan érzelmet, áttekintette megszámlálhatatlan titkos zug feltáratlan adatait. Volt ideje kutakodni, fürkészni, tapogatni, de nem volt idő körvonalazni.

Egyszerre látta a valószínűségek teljes spektrumát, a legtávolabbi múlttól a legtávolabbi jövőig, és a legvalószínűbbtől a legvalószínűtlenebbig. Látta a saját halálát számtalan változatban. Látott új bolygókat, új kultúrákat.

Látott embereket.

Embereket!

Olyan sokaságban, hogy számba sem lehetett venni őket, az agya mégis osztályozta mindannyiukat.

Még a Ligát és a tagjait is…

Paul arra gondolt: A Liga… boldogulhatnánk ott is! Az én „szokatlanságom” ott elfogadott, ismerős és értékes dolog lenne, és mindig biztosítva lenne a szükséges fűszer.

De taszította az a gondolat, hogy az egész életét abban a lehetséges jövők közötti tapogatózásban élje le, amelynek révén a száguldó csillaghajókat céljukhoz vezették. A lehetősége azonban megvolt. És amikor meglátta a lehetséges jövőt, amelyben ott volt a Liga, felismerte tulajdon különösségét is.

Az én látnoki képességem másféle. Én másik területet látok: az utakat, amelyeken el lehet indulni.

A tudat megnyugtató és riasztó is volt — olyan sok minden tűnt el a látóteréből, ami azon a másik fajta területen volt…

Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt az érzés, és Paul rádöbbent, hogy az egész élmény nem tartott tovább egy szívdobbanásnyinál.

Mégis a feje tetejére állt az egész tudata, minden új, ijesztő megvilágításba került. Körülnézett.

Még mindig éjszaka borult a cirkosátorra, a sziklák övezte menedékre. Még mindig hallatszott az anyja bánata.

Még mindig érezte magában azt az ürességet, a gyász hiányát, mindentől elkülönülve valahol. A gondolkodásának semmi köze nem volt hozzá, az csak ment előre a maga egyenletes ütemében, gyűjtötte, áttekintette, rendszerezte, értékelte az adatokat, megadta a válaszokat, valahogy úgy, mint a Mentátoké.

Paul most látta, hogy olyan bőséges adattömeg áll a rendelkezésére, amilyet eddig kevés ilyen elme birtokolt. Ez azonban nem tette könnyebben elviselhetővé az ürességet. Úgy érezte, valaminek szét kell törnie majd. Mintha egy bomba időzítő óraműve kezdett volna el ketyegni benne. Egyenletesen ketyegett, végezte a dolgát, függetlenül attól, hogy Paul mit akart. Regisztrálta a legapróbb, árnyalatnyi változásokat is maga körül — a páratartalom leheletnyi növekedését, a hőmérséklet szinte észrevehetetlen csökkenését, egy rovar lassú mászását a cirkosátor tetején, a pirkadat méltóságteljes közeledését a csillagfényes égboltnak azon a sávján, amely a sátor végén látszott.

Elviselhetetlen volt az az üresség! Paul hiába tudta, hogyan indult meg az óramű. Szemügyre vehette tulajdon múltját, megláthatta a kezdetét — hogyan képezték ki, hogyan csiszolták a tehetségét, hogyan gyakoroltak rá gondosan kiszámított nyomást fortélyos fegyelmezéssel, sőt hogyan ismertették meg vele az O. K. Bibliát a kritikus pillanatban… és végül mindezt betetézte az erős fűszerfogyasztás. És nemcsak maga mögé látott, hanem előre is — a legijesztőbb irányba —, láthatta, hová vezet az egész!

Szörnyeteg vagyok! Gondolta. Torzszülött!

— Nem — mondta. — Nem. Nem! NEM!

Azon vette észre magát, hogy a földet veri az öklével. (Az a bizonyos kérlelhetetlen része pedig regisztrálta ezt az érdekes érzelmi adatot, és figyelembe vette a további számításaiban.)

— Paul!

Az anyja ott termett mellette, megfogta a kezét, az arca szürke foltként meredt rá a félhomályban.

— Paul, mi a baj?

— Te! — fakadt ki a fiú.

— Itt vagyok, Paul — mondta Jessica. — Nyugodj meg!

— Mit tettél velem? — förmedt rá Paul.

Jessicában egy pillanatra világosság támadt, megérezte a kérdés egyik-másik gyökerét.

— A világra szültelek — felelte.

A választ egyaránt sugallták az ösztönei és kifinomult ismeretei is, és pontosan ez a válasz volt az, amely lecsillapította a fiút. Paul érezte anyja kezét a kezén, megnézte arca halvány körvonalait. (Kérlelhetetlenül dolgozó elméje a maga új módján regisztrált bizonyos genetikus nyomokat az anyja arcszerkezetében, összevetette őket egyéb adatokkal, és megadta a választ, a végső összegezést.)

— Engedj el — mondta Paul.

Jessica megérezte a keménységet a hangjában, engedelmeskedett.

— Nem akarod elmondani, mi a baj, Paul?

— Tudtad te, mit csinálsz, amikor kiképeztél? — kérdezte Paul.

Ez a hang már nem gyermeké, gondolta Jessica.

— Reménykedtem abban, amiben minden szülő reménykedik — válaszolta. — Hogy te… több leszel, más leszel.

— Más?

Jessica hallotta a fia hangjában csengő keserűséget.

— Paul, én…

— Neked nem fiú kellett! — mondta Paul. — Neked a Kwisatz Haderach kellett! Egy férfi Bene Gesseritet akartál!

Jessicát megdöbbentette ez a keserűség.

— De Paul…

— Megkérdezted-e valaha az apámat, hogy neki mi a szándéka?

Jessica gyöngéden válaszolt, még ott sajgott benne a friss fájdalom.

— Akármilyen vagy is, Paul, az örökségedben egyformán részes az apád és én.

— De a kiképzésben nem! — mondta Paul. — Abban nem, ami… ami fölébresztette… a szunnyadót.

— A szunnyadót?

— Idebenn. — Paul a fejére tette a kezét, aztán a mellére. — Bennem! És most már működik, megállás nélkül, szünet nélkül, folyton, folyton…

— Paul!

Jessica hallotta, hogy a fiú hangjában ott bujkál a hisztéria.

— Hallgass ide — mondta Paul. — Azt akartad, hogy a Tisztelendő Anya meghallgassa, miket álmodtam. Most te hallgatod meg helyette. Az előbb ébren álmodtam. Tudod, miért?

— Paul, csillapítsd le magad — mondta Jessica. — Ha valami…

— A fűszer — mondta Paul. — Itt benne van mindenben — a levegőben, a talajban, az ételben — az öregedés elleni fűszer. Olyan, mint az igazmondató szer. Méreg!

Jessica megdermedt.

Paul halkan megismételte:

— Méreg… fortélyos, csalóka… és nincs ellenszere! Meg sem öl, csak akkor, ha nem szeded tovább. Nem hagyhatjuk el az Arrakist, csak ha magunkkal viszünk egy részt az Arrakisból.

A hangjában csengő ijesztő bizonyossággal nem lehetett vitába szállni.

— Te és a fűszer… — mondta Paul. — A fűszer megváltoztat mindenkit, aki ekkora mennyiséget fogyaszt el belőle, de hála neked , én tudatosítani tudtam a változást. Én nem hagyhatom ott mélyen a tudatom alatt, ahol a zavaró hatása közömbösítődhet. Én látom , érted?

— Paul, te most.