Frank Herbert - A Dűne

Emlékezett rá, ahogy az anyja megfordult, azt várta, hogy egy lézerfegyvert szegez rá valamelyik Harkonnen-zsoldos, de Duncan Idahót látta kihajolni a topter nyitott ajtajából, és Duncan teli torokból ordított:

— Siessetek! Féregnyom jön tőletek délre!

Paul azonban, amikor visszafordult, már tudta, ki vezeti a toptert.

Az apró részletek együttese, a repülés, a leszállás módja — olyan apró jelek, hogy még az anyja sem vette észre őket — pontosan elárulták Paulnak, hogy ki ül a pilótafülkében!

Jessica most megmozdult, aztán megszólalt:

— Csak egy magyarázat lehetséges. A Harkonnenek fogva tartották Yueh feleségét. Yueh gyűlölte a Harkonneneket! Ebben biztosan nem tévedek. Olvastad, mit írt… De miért kímélt meg bennünket a haláltól?

Csak most érti meg, és milyen rosszul, gondolta Paul. Megrendítette a gondolat. Ő maga már korábban, mintegy mellékesen rájött Yueh titkára, amikor elolvasta a hercegi pecsétgyűrű mellett, a csomagban talált levelet.

„Ne akarjatok majd megbocsátani nekem — írta Yueh. — Nem kérem a bocsánatotokat. Így is elég teher nyomja a vállam. Amit tettem, rosszindulat nélkül és mások megértésének reménye nélkül tettem. Ez az én saját tahaddi al-burhanom, az én végső próbatételem. Itt hagyom nektek az Atreides-pecsétgyűrűt annak jeleként, hogy nem áltatlak benneteket. Amikor ezt elolvassátok, Leto herceg már halott lesz. Merítsetek vigaszt abból, hogy nem egyedül halt meg, hogy vele pusztult valaki, akit mindenki másnál jobban gyűlölünk.”

Nem volt rajta sem címzés, sem aláírás, de nem lehetett összetéveszteni az ismerős, kusza írást — az orvosé volt.

Ahogy a levélre gondolt, Paul újra átélte annak a pillanatnak a kétségbeesett fájdalmát — valami éles, idegen dolgot, ami mintha az újdonsült szellemi fogékonyságán kívül történt volna. Elolvasta, hogy az apja meghalt, tudta, hogy igazak a szavak, de úgy érezte, mindez nem több újabb adatnál, amelyet el kell helyezni a tudatában, aztán felhasználni.

Szerettem az apámat, gondolta Paul, és tudta, hogy ez is igaz. Gyászolnom kellene. Éreznem kellene valamit.

De nem érzett semmit, csak ezt: Itt egy fontos tény.

Egy tény a sok más tény közül.

Közben az agya szüntelenül rendezgette az érzéki benyomásokat, extrapolált, számított.

Felidézte magában Halleck szavait: A hangulat szeretkezéshez való, vagy balisetmuzsikához. Az ember akkor harcol, amikor úgy hozza a szükség, hangulat ide vagy oda!

Talán erről van szó, gondolta Paul. Majd később gyászolom az apámat… amikor lesz rá idő.

De nem tapasztalt változást lénye újdonsült, hűvös precizitásában. Érezte, hogy ez az új tudatosság csak a kezdet, ez még fokozódni fog. Áthatotta annak a félelmetes célnak az érzete, amelyet először a próbatétele során tapasztalt, Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya előtt. A jobb keze — a fájdalomra emlékező kéz — bizsergett, lüktetett.

Ilyen lehet az ő Kwisatz Haderachuknak lenni? tűnődött magában.

— Egy darabig azt hittem, megint Hawat nézett el valamit — mondta Jessica. — Azt gondoltam, Yueh talán nem is Suk-orvos.

— Yueh az volt, aminek hittük… és sokkal több — mondta Paul. Közben azt gondolta: Miért ilyen lassan ért meg mindent? Fennhangon azt mondta: — Ha Idaho nem tud kapcsolatba lépni Kynesszal, akkor nekünk…

— Nem ő az egyetlen reménységünk — szólt közbe Jessica.

— Nem is azt akartam mondani — jegyezte meg Paul.

Az anyja fülét megütötte az acélkemény hang, a belőle kiérző, parancsoló magabiztosság. A cirkosátor szürke homályában rámeredt a fiára. Paul csak sötét sziluett volt a sátor átlátszó végén bevilágló ezüstös sziklaháttér előtt.

— Apád más emberei is elmenekültek! — mondta Jessica. — Össze kell szednünk őket, megkeresni a…

— Egyelőre boldogulunk magunk — mondta Paul. — A legsürgősebb dolgunk, hogy eljussunk a családi atombázisra, mielőtt a Harkonnenek fölkutatják.

— Aligha találják meg — mondta Jessica —, ahogy az el van rejtve!

— Nem szabad a véletlenre bízni.

Jessica közben arra gondolt: Az jár az eszében, hogy megzsarolja a Harkonneneket, atompusztulással fenyegeti a bolygót! De akkor a legtöbb, amiben reménykedhet, a menekülés a renegát névtelenségbe…

Az anyja szavai újabb gondolatsort indítottak el Paulban: immár hercegként bánkódott mindazok után, akiket elveszítettek ezen az éjszakán. Minden Nagy Háznak az emberek adják az igazi erejét, gondolta. És eszébe jutottak Hawat szavai: Emberektől elválni szomorúság; de egy hely, az csak egy hely.

— Sardaukarokat használnak — mondta Jessica. — Meg kell várnunk, amíg a sardaukarokat visszavonják.

— Azt hiszik, csapdába estünk a sivatag és a sardaukarok között — mondta Paul. — Az a szándékuk, hogy írmagja se maradjon az Atreideseknek — hogy teljesen kiirtsanak. Ne számíts rá, hogy bárki is megmenekül a mieinkből.

— A végtelenségig nem kockáztathatják, hogy fény derüljön a Császár szerepére ebben az ügyben!

— Nem?

— Néhány emberünk biztosan el tud majd menekülni!

— Biztosan?

Jessica fordult, megijesztette a fia hangjában csengő keserű határozottság, a lehetőségek pontos mérlegelése. Megérezte, hogy Paul gondolkodása nagy ugrásokkal lehagyta az övét, hogy immár bizonyos tekintetben többet megért, mint ő. Jessica is segített kialakítani azt az intelligenciát, amely most a fiúban működött, mégis azon kapta magát, hogy egy kicsit fél tőle. Aztán másfelé fordultak a gondolatai, a herceget keresték, mint valami elveszett menedéket; és Jessica szemét könnyek kezdték égetni.

Így kellett lennie, Leto, gondolta. „Ideje van a szeretésnek, ideje van a bánatnak.” A hasára tette a kezét, a magzatra összpontosította a tudatát. Bennem van az Atreides-lány, ahogy megparancsolták, de a Tisztelendő Anya tévedett; egy lány sem mentette volna meg a herceget! Ez a gyermek csak az élet, mely a jövő felé törekszik a pusztulás közepette. Az ösztöneim fogantatták, nem az engedelmesség.

— Próbálkozz meg újra a vevővel! — szólt oda Paul.

Az agy folyamatosan működik, hiába akarjuk visszatartani, gondolta Jessica.

Megkereste az apró vevőkészülékét, amelyet Idaho hagyott ott nekik, bekapcsolta. Zöld fény gyúlt ki az előlapján. Fémes sivítás hallatszott belőle. Jessica csökkentette a hangerőt, végigpásztázta a sávokat. Hirtelen egy Atreides harci nyelven beszélő hang szólalt meg a sátorban.

— …vissza, és átcsoportosulni a hídnál! Fedor jelentése szerint Carthagban nem maradt életben senki, és a Ligabankot kifosztották.

Carthag! Gondolta Jessica. Hiszen az Harkonnen-fészek volt!

— Sardaukarok! — folytatta a hang. — Vigyázzatok, Atreides-egyenruhás sardaukarok vannak a…

Ropogás hallatszott, aztán csend lett.

— Próbálkozz meg a többi sávokkal! — mondta Paul.

— Tisztában vagy vele, mit jelent ez? — kérdezte Jessica.

— Számítottam rá. Azt akarják, hogy a Liga bennünket okoljon a bankjuk elpusztításáért. Ha a Liga ellenünk fordul, itt rekedünk az Arrakison. Nézd meg a többi sávokat!

Jessica magában Paul szavait méregette: Számítottam rá. Mi történt Paullal?! A vevőre összpontosított; ahogy a keresőt mozgatta, a pusztulás hangjai csaptak a fülükbe a néhány kiáltásból, amely az Atreides harci nyelven hallatszott: