Frank Herbert - A Dűne

— Lehetőségek… — mormogta a báró. Ránézett az előtte tántorgó, kába hercegre.

— Urai vagyunk a helyzetnek, báró — mondta Piter.

— Dehogy vagyunk! Hol az a nyavalyás planetológus? Hol az a Kynes nevű alak?!

— Tudunk róla, hogy hol lehet megtalálni, és már érte küldtünk, uram.

— Nem valami kedvemre való ez a mód, ahogy a Császár szolgája támogat bennünket — dünnyögte a báró.

Vattapaplanon át érkeztek a szavak, de néhány szó beleégett Leto agyába.

Asszony, kölyök — semmi nyomuk. Paul és Jessica elmenekült. Hawat, Halleck és Idaho sorsa pedig ismeretlen. Van még remény.

— Hol van a hercegi pecsétgyűrű? — csattant föl a báró.

— A sardaukarok azt mondják; nem volt rajta, uram — mondta az őrparancsnok.

— Túl hamar ölted meg az orvost — mondta a báró. — Ez hiba volt. Figyelmeztetned kellett volna előtte engem, Piter! Elhamarkodottan cselekedtél, nem a vállalkozásunk sikerét tartottad szem előtt. — Elsötétült az arca. — Még hogy lehetőségek!

Leto agyában állóhullámként rezgett-lengett a gondolat: Paul és Jessica elszökött! És ott volt még valami az emlékezetében: egy alku. Mi is volt az?

A fog!

Lassan kezdett visszaemlékezni rá: egy műfogat formázó mérgesgáz-kapszula!

Valaki azt mondta neki, ne feledkezzék el a fogról. A fog ott volt a szájában. A nyelvével ki tudta tapintani. Nem volt más dolga, mint erősen ráharapni.

Még nem!

Az a valaki azt mondta, várjon, amíg a báró közelébe kerül. Ki volt az? Ki mondta? Nem jutott az eszébe.

— Meddig marad ilyen kába? — kérdezte a báró.

— Talán még egy óráig, uram.

— Talán — mormogta a báró. Megint odafordult az éjsötét ablakhoz. — Éhes vagyok.

Az ott a báró, az a homályos szürke tömeg, gondolta Leto. A szürke tömeg előre-hátra táncolt, imbolygott, és vele imbolygott a szoba is. Sőt tágult és szűkült, aztán feketeségbe borult és eltűnt.

Az idő megannyi egymáson szoruló réteg lett most a herceg számára. Fölevickélt rajtuk keresztül. Várnom kell.

Egy asztal állt ott. Leto egészen tisztán kivette az asztalt. A túloldalán hatalmas, hájas férfi ült, előtte az étkezés maradványai. Leto megérezte, hogy egy széken ül, szemben a kövér férfival, megérezte magán a láncokat, a szíjakat, melyek a székbe szorították ocsúdó, zsibongó testét. Tudatában volt, hogy idő telt el közben, de sejtelme sem volt róla, hogy mennyi.

— Azt hiszem, kezd magához térni, báró!

Selymes hang. Ez volt Piter.

— Látom magam is, Piter.

Dübörgő basszus: a báró.

Leto egyre határozottabban kezdte érzékelni a környezetét. A szék mintha megkeményedett volna alatta, a kötelékei mintha jobban belevágtak volna a húsába.

Most már tisztán látta a bárót is. Leto figyelte; hogy mozog a keze: kényszeresen tapogatott — a tányér szélét, a kanál nyelét, a tokáját.

Leto megbűvölten nézte a mozgó kezet.

— Hallod, amit mondok, Leto herceg — szólalt meg a basszus hang. — Tudom, hogy hallod! Azt akarjuk megtudni tőled, hogy hol van az ágyasod és a gyermek, akit te nemzettél neki.

Leto nem adta jelét, de a szavak hallatán nyugalom áradt szét egész lényében. Tehát igaz: Paul és Jessica nem került a kezük közé!

— Nem holmi gyermekjátékot játszunk — dörgött tovább a báró hangja. — Ezt bizonyára tudod. — Leto felé hajolt, szemügyre vette az arcát. A báró sajnálta, hogy ezt nem intézhetik négyszemközt, csak ők ketten. Hogy ilyen alantas helyzetben lássák a többiek a királyi vért… rossz példa.

Leto érezte, hogy lassan visszatér az ereje. És most annak a műfognak a tudata úgy magasodott az elméjében, mint templomtorony a síkságon. És a fogon belül a kapszula, és benne a mérgesgáz… most már emlékezett rá, ki helyezte el a halálos fegyvert a szájában.

Yueh!

Mint valami párafelhő, lebegett Leto kábítószertől ködös emlékezetében a kép, ahogy egy tetemet vonszolnak el mellette itt, ebben a szobában. Tudta, hogy Yueh volt az.

— Hallod azt a hangot, Leto herceg? — kérdezte a báró.

Leto csak most figyelt föl arra a békaszerű hangra, egy halálos kínok között vergődő ember rekedt nyöszörgésére.

— Elfogtuk az egyik fremennek álcázott emberedet — mondta a báró. — Könnyen átláttunk rajta — a szeme, tudod… Makacsul azt állítja, hogy azért küldtétek a fremenek közé, hogy kikémlelje őket. Itt éltem én is egy ideig ezen a bolygón, kedves kuzinom. Nem szokás csak úgy kikémlelni azt a toprongyos sivatagi csürhét! Mondd csak, megvásároltad őket? Hozzájuk küldted el az asszonyodat és a fiadat?

Letónak összeszorult a félelemtől a szíve. Ha Yueh a sivatagiak közé küldte őket… akkor nem hagynak fel a kutatással, amíg meg nem találják őket!

— Ugyan, ne makacskodj! — mondta a báró. — Nincs sok időnk, és a fájdalom gyorsan megoldja a nyelvet. Ne hagyd, hogy oda fajuljon a dolog, kedves hercegem! — A báró fölnézett a Leto válla mögött álló Piterre. — Piternek nincs itt minden műszere, de bízom benne, hogy rögtönözni is tud.

— Néha a rögtönzés a legjobb, báró…

Az a selymes, behízelgő hang!

— Volt egy terved veszély esetére — folytatta a báró. — Hová küldted a nőt és a fiút? — Leto kezére nézett. — És hol a gyűrűd? A fiúnál?

Fölpillantott, farkasszemet nézett a herceggel.

— Nem akarsz válaszolni — állapította meg. — Rá akarsz kényszeríteni valamire, amit nem szeretnék megtenni? Piter egyszerű, közvetlen módszerekhez fog folyamodni. Elismerem, néha azok a legjobbak, de nem helyes, hogy éppen téged tegyünk ki ilyesminek.

— Forró faggyú a hátára vagy esetleg a szemhéjára — szólalt meg Piter. — Talán egyéb testrészeire is. Különösen akkor hatásos, ha az alany nem tudja, hová csöppen legközelebb. Jó módszer, és van valami szép a gennyfehér hólyagok mintázatában a csupasz bőrön, nem, báró?

— Páratlan — mondta a báró savanyú hangon.

Azok a matató ujjak! Leto figyelte a kövér kezet, a csillogó ékszereket az óriáscsecsemő-ujjakon, a kényszeres tapogatózást.

A mögötte levő ajtón át beszűrődő gyötrelmes hangok tépázták a herceg idegeit. Kit kaptak el? tűnődött. Lehetséges volna, hogy Idahót?

— Hidd el nekem, kedves kuzin — mondta a báró —, nem akarom, hogy oda jussunk!

— A lelki szemed előtt csupa ideg futárok nyargalnak a segítségért, amely nem jöhet — mondta Piter. — Van ebben valami művészi szépség.

— Te nagy művész vagy — mordult rá a báró. — Most tegyél meg annyit, hogy csöndben maradsz!

Letónak hirtelen eszébe jutott valami, amit Gurney Halleck mondott egyszer, amikor meglátta a báró képét: „És megálltam a tengernek homokján, és láttam, hogy egy vadállat emelkedik ki a tengerből… és fejein istenkáromló nevek.”

— Vesztegetjük az időt, báró — mondta Piter.

— Lehet.

A báró bólintott.

— Tudod, kedves Letóm, a végén úgyis megmondod majd, hol vannak! Téged is meg lehet vásárolni — van olyan szintű fájdalom, amelyért már te is eladó vagy.

Minden valószínűség szerint igaza van, gondolta Leto. Ha nem volna ez a fog… és az, hogy csakugyan nem tudom, hol vannak…

A báró fölvett a tányérjáról egy húsdarabkát, bekapta, lassan elrágcsálta, lenyelte. Máshonnan kell próbálkoznunk, gondolta.