Frank Herbert - A Dűne

— Te vagy Yueh — szólalt meg a férfi. Tűnődő tekintettel megnézte a Suk Egyetem gyűrűjét az orvos hajában, egy pillantást vetett a rombusz alakú tetoválásra, aztán farkasszemet nézett Yueh-vel.

— Én vagyok Yueh — mondta az orvos.

— Megnyugodhatsz, Yueh — mondta a férfi. — Amikor kikapcsoltad a házpajzsokat, egyből bejöttünk. Mi vagyunk a helyzet urai. Ez itt a herceg?

— Igen, ez a herceg.

— Meghalt?

— Csak eszméletlen. Ajánlom, hogy kötözzétek meg.

— A többiekkel te bántál el? — Mapes teteme felé pillantott.

— Sajnos — mormogta Yueh.

— Sajnos! — visszhangozta gúnyosan a sardaukar. Közelebb lépett, lenézett Letóra. — Ez volna hát a nevezetes Vörös Herceg!

Ha eddig kételyeim lettek volna, hogy ki ez az ember, most már nincsenek, gondolta Yueh. Csak a Császár hívja Vörös Hercegeknek az Atreideseket!

A sardaukar lehajolt, levágta Leto egyenruhájáról a vörös sólymos címert.

— Egy kis emlék — mondta. — Hol van a hercegi pecsétgyűrű?

— Nincsen rajta — mondta Yueh.

— Azt látom! — csattant fel a másik.

Yueh megdermedt, nagyot nyelt. Ha most megszorongatnak, idehoznak egy Igazmondót, akkor kiderítik, mi lett a gyűrűvel, tudomást szereznek az előkészített topterről — és minden hiába volt!

— A herceg néha elküldte a gyűrűjét a küldöncével annak bizonyítékaként, hogy biztosan tőle származik az üzenet — mondta.

— Nem mondom, megbízott a küldöncében — dünnyögte a sardaukar.

— Nem kötözöd meg? — kérdezte bátortalanul Yueh.

— Meddig lesz eszméletlen?

— Körülbelül két óráig. Az ő adagját nem tudtam olyan pontosan beállítani, mint az asszonyét és a gyerekét.

A sardaukar megbökte a herceget a lábával.

— Ettől akkor se volt félnivalónk, amikor az eszénél volt! Az asszony meg a kölyök mikor tér magához?

— Úgy tíz perc múlva.

— Olyan hamar?

— Nekem azt mondták, hogy a báró rögtön megjön az emberei után.

— Így is van. Te várjál odakint, Yueh! — Szúrós pillantást vetett az orvosra. — Indulás!

Yueh a földön fekvő Letóra nézett.

— És mi lesz a…

— Őt feltálaljuk a bárónak, összekötözve, mint a sonkát. — A sardaukar újra szemügyre vette a rombusz alakú tetoválást Yueh homlokán. — Téged ismernek, nem esik semmi bántódásod odakint. Most már nincs időnk fecsegésre, áruló! Hallom, hogy jönnek a többiek.

Áruló, ismételte meg magában Yueh. Lesütötte a szemét, elsurrant a sardaukar mellett, érezte, hogy most kapott először kóstolót abból, ahogy a történelem fog emlékezni rá: Yueh, az áruló.

Kiment, s a főbejárat felé indult. Útközben újabb tetemek mellett haladt el, félve pillantott rájuk, nehogy Paul vagy Jessica legyen valamelyik. De mindegyik vagy a házi őrség tagja volt, vagy Harkonnen-egyenruhát viselt.

A Harkonnen-őrök ugrásra készen figyelték, ahogy kilépett a bejárati kapun a tűzfényes éjszakába. Az út menti pálmasort felgyújtották, hogy megvilágítsák a ház környékét. A felgyújtáshoz használt gyúlékony anyag fekete füstje gomolygott az ég felé a narancsszínű lángok között.

— Ez az áruló — mondta valaki.

— A báró hamarosan beszélni akar majd veled — vetette oda egy másik.

El kell jutnom a topterhez, gondolta Yueh. Oda kell tennem a hercegi pecsétgyűrűt, hogy Paul megtalálja! Belényilallt a félelem: Ha Idaho nem bízik bennem, vagy úrrá lesz rajta a türelmetlenség… ha nem pontosan ott várakozik, nem pontosan oda megy, ahová mondtam… akkor Jessica és Paul sem menekül meg a vérfürdőből! Akkor aztán semmi sem enyhíti, amit tettem!

A Harkonnen-őr elengedte a karját.

— Ne lábatlankodj itt — mondta. — Várjál ott, távolabb!

Yueh lelki szeme előtt csak azt látta, hogy itt végzi, ennek a pokolnak a közepén, és nem marad neki semmi, a legcsekélyebb vigasz sem. Idahónak nem szabad hibáznia!

Egy másik őr majdnem fellökte.

— Félre az útból!

Megvetnek, még ha a hasznomat vették is, gondolta Yueh. Ahogy félrelökték; kihúzta magát, egy pillanatra felrémlett a régi méltósága.

— Várd meg a bárót! — förmedt rá egy tiszt.

Yueh bólintott, erőltetett könnyedséggel elballagott az épület előtt, befordult a sarkon a sötétségbe, ahová már nem hatolt el az égő pálmafák fénye. Gyorsan, a félelemtől reszkető lábbal iparkodott a hátsó udvar felé, ahol a topter várakozott — a topter, amely azért állt ott, hogy elvigye Pault és az anyját.

Egy őrszem állt a nyitott hátsó kapuban, figyelmét lekötötte a fényárban úszó folyosó, a szobáról szobára vonuló, dühödten kutató katonák.

Milyen magabiztosak!

Yueh az árnyékba lapult, odasurrant a topterhez, óvatosan kinyitotta az ajtót az őrszemmel ellentétes oldalon. Kitapogatta az ülés alatt az elrejtett frembatyut, kinyitotta az egyik zsebet, becsúsztatta a hercegi pecsétgyűrűt. Érezte, hogy megzizzent odabent a fűszerpapír, az üzenet, amelyet ott hagyott. Melléje nyomta a gyűrűt, aztán kihúzta a kezét, visszacsukta a csomagot.

Halkan becsukta a topter ajtaját, visszaosont a ház sarkához, a tűzfény felé.

Megtörtént, gondolta.

Megint kilépett a lángoló pálmák fényébe. Összehúzta magán a köpenyt, belebámult a lángokba. Nemsokára megtudom majd. Nemsokára meglátom majd a bárót, és akkor megtudom. A báró pedig… ő pedig megismerkedik egy apró fog titkával.

Vladimir Harkonnen báró a leszállópályán álló, parancsnoki harcálláspontnak használt teherhajó ablakánál állt. Odakint lángok világították meg az arrakisi éjszakát. A báró figyelme a távoli Pajzsfalra irányult, ahol ebben a pillanatban a titkos fegyvere végezte munkáját.

Robbanólövedékek!

Az ágyúk a barlangokat lőtték, ahová a herceg harcosai bevették magukat, hogy ellenálljanak a végsőkig. Komótos egymásutánban egy-egy narancsszínű villanás mart bele a sziklákba.

Por és kő záporozott a rövid fényözönben. A herceg embereit lassan, de biztosan betemették, hogy ott pusztuljanak el éhen a kőtömeg mélyén, mint a föld alatti odújukban rekedt állatok.

A báró érezte a távoli dübörgést, mintha hatalmas dob döngése hatolt volna el hozzá a hajó fémjén át: dumm… dumm. Aztán: DRRRUM… dumm…

Kinek jutott volna az eszébe, hogy most, a pajzsok korában újra ágyúkat használjon? A báró hangtalanul kuncogott egyet. De hát előre lehetett sejteni, hogy a herceg emberei azokba a barlangokba fognak menekülni! És a Császár értékelni fogja a leleményességemet, hogy ily módon megkíméltem közös haderőnket.

Megigazította az egyik kis szuszpenzort, amely hájas testét védte a gravitáció erejétől. Mosoly jelent meg az arcán, árkot vágott a pufók húsba.

Milyen kár, hogy veszendőbe mennek ilyen harcosok, mint a hercegéi, gondolta. Szélesebb lett a mosolya, ahogy rögtön ki is nevette saját magát. Szánakozni is csak könyörtelenül szabad! Bólintott. A vesztes a definíció szerint fölösleges. Szabad préda az egész világegyetem, várja azt az embert, aki helyesen dönt. A tétova nyuszikat ki kell ugratni a bokorból, bekergetni őket az üregeikbe. Máskülönben hogyan lehetne kordában tartani és szaporítani őket? Lelki szeme előtt úgy jelentek meg a harcosai; mint dühödt méhek, ahogy űzik, hajszolják a nyulakat, s azt gondolta: Mézédes a világ, ha elég méhecske gyűjtöget az embernek!