Frank Herbert - A Dűne

— Nézd meg ezt a kiemelkedő személyiséget, aki tagadja, hogy neki is megvan az ára! — mondta. Nézd csak meg, Piter!

És a báró azt gondolta: Igen! Íme, itt áll előttünk ez az ember, aki azt hiszi, hogy nem lehet megvásárolni. Nézd, ahogy millió szállal tartja fogva önmaga megannyi apró része, melyeket egyenként adott el élete során! Ha fölemelnéd és megráznád, zörögne belül! Kiürült! Kiárusította magát! Mit számít már, hogyan hal meg?

A békaszerű háttérhangok elhallgattak.

A báróval szemben az ajtónyílásban Umman Kudu, az őrség parancsnoka jelent meg. Megrázta a fejét. A fogoly nem adta meg a kívánt tájékoztatást. Újabb kudarc! Ideje abbahagyni az időhúzást ezzel az ostoba herceggel, ezzel az esztelen, puhány bolonddal, aki nem képes fölfogni, milyen pokol várakozik a közelében — csak egy idegszálnyira tőle.

A gondolat lecsillapította a bárót, legyőzte azt az ódzkodást is, hogy császári vért nem kellene fájdalomnak kitenni. Most egyszeriben úgy látta magát, mint sebészt, aki finom metszések végtelen sorával eltávolítja az álarcokat a kis nyomorultakról, feltárja a mélyben lapuló poklot.

Nyuszik, egytől egyig.

És hogy meglapulnak, amikor meglátják a ragadozót!

Leto a báróra meredt az asztal fölött, maga sem értette, mire vár még. A fog gyorsan véget vet majd az egésznek. De azért… jó volt, nagyjában-egészében jó volt ez az élet! A szeme előtt hirtelen megjelent egy színes farkú sárkány, ahogy ott lebeg a magasban, a Caladan kagylókék ege alatt, és Paul nevető, boldog arca, ahogy nézi. És eszébe jutott az arrakisi napkelte, ahogy a porköd meglágyítja a Pajzsfal szurdokainak színorgiáját.

— Kár — mormogta a báró. Ellökte magát az asztaltól, könnyedén felállt szuszpenzorai tartásában, aztán egy pillanatra megtorpant, ahogy valami változást vett észre a hercegen. Látta, hogy Leto mély lélegzetet vesz, megfeszülnek az izmok az állkapcsán, megvonaglik az egész arca, ahogy összeharapja a fogát.

Hogy retteg tőlem! gondolta a báró.

Hirtelen riadalmában, hogy a báró elkerül a közeléből, Leto keményen ráharapott a műfogra, érezte, hogy szétroppan. Kinyitotta a száját, kifújta a maró párát, amelynek már a nyelvén érezte az ízét. A báró mintha összezsugorodott volna, mintha egy keskenyedő alagút végében álló alak lett volna. Leto egy hördülést hallott a füle mellett — azét a selymes hangú férfiét: Piterét.

Vele is végzett!

— Piter! Mi baj?

A dörgő hang nagyon messziről jött.

Leto agyában emlékképek kergetőztek, mint fogatlan, vén banyák motyogásai. A szoba, az asztal, a báró, egy rémült szempár — csupakék szempár —, minden összetömörült körülötte valami megtört szimmetriában.

Egy férfi, az álla mint a csizmaorr, játékkatona, ahogy elzuhan. A játékkatona törött orra balra ferdült: elromlott metronóm, örökre fönnakadt lendültében.

Leto hallotta az edénycsörömpölést, roppant messziről tompa dübörgést a fülében. Végeérhetetlen lárma tombolt a fejében, ott visszhangzott benne minden, ami valaha is volt: minden kiáltás, minden suttogás, minden… csend.

Egy gondolat maradt meg. Leto alaktalan fényben látta fekete sugarakon: A nap, melyen formát ölt a hús, és a hús, melynek formát ad a nap. A gondolat valami olyan teljességérzettel töltötte el, amelyről tudta, hogy sohasem lesz képes megmagyarázni.

Csend.

A báró csak állt, a hátát nekivetette az ajtónak, az asztal mögötti személyes vészkijárat ajtajának, amelyet néhány másodperccel korábban becsapott maga mögött, és most elválasztotta egy szobányi halottól. Csak most érzékelte, hogy nyüzsögnek körülötte az őrök. Én is belélegeztem? kérdezte magában. Akármi volt is odabenn, velem is végez?

Visszatértek a tudatába a hangok… és a józan ész. Hallotta, hogy valaki harsányan parancsokat osztogat — gázálarcokat… tartsátok csukva az ajtót… kapcsoljátok be az elszívókat!

A többiek azonnal összeestek, gondolta. Én még mindig talpon vagyok. Még mindig lélegzem. Könyörtelen pokol! Egy hajszál híja volt!

Most már át tudta gondolni. A pajzsa be volt kapcsolva, kis intenzitásúra ugyan, de arra elég volt, hogy lelassítsa a gázmolekulák átjutását az erőtér határán. És éppen ellökte magát az asztaltól… és a fülébe hatolt Piter döbbent hörgése, melynek hallatán az őrparancsnok is előreugrott, hogy ott lelje halálát…

A vak véletlen és egy haldokló figyelmeztető hördülése — ezek mentették meg.

A báró nem érezte úgy, hogy hálával tartozik Piternek. Megölette magát az ostoba! És az a barom őrparancsnok! Aki állítása szerint átvilágított mindenkit, mielőtt a báró színe elé kerülhetett volna az illető! Hogyan sikerülhetett a hercegnek…? Teljesen észrevétlenül… még az asztal fölötti méregdetektor sem jelezte — csak amikor már késő volt! Hogyan?

Hát most már nem számít, gondolta a báró, ahogy összeszedte magát. A következő őrparancsnoknak az lesz az első dolga, hogy megkeresi a választ ezekre a kérdésekre.

A folyosóról hangok, zajok hallatszottak — arról a részről, ahová a halálszoba másik ajtaja nyílt. A báró ellökte magát az ajtótól, szemügyre vette a körülötte tébláboló talpnyalókat. Azok megdermedtek, szó nélkül meredtek rá, várták, hogyan reagál a báró.

Haragudni fog a báró?

És a báró most jött rá, hogy csak néhány másodperc telt el azóta, hogy kimenekült abból a szörnyűséges szobából.

Néhány őr fegyvert szegezett az ajtóra. Mások a folyosóra irányították tehetetlen haragjukat, de a folyosó üresen tátongott, csak a sarkon túlról hallatszottak zajok.

Egy férfi fordult be gyors léptekkel a sarkon, a nyakában szíjon lógó gázálarc, a szeme a folyosó mennyezetén sorakozó méregdetektorokat fürkészte. Szőke volt, lapos arcú, zöld szemű. Duzzadt ajkáról feszes ráncok indultak hátrafelé. Úgy festett, mint valami. vízi teremtmény, amely tévedésből került a szárazföldiek közé.

A báró fürkészően végigmérte a közeledő férfit, eszébe jutott a neve: Nefud. Iakin Nefud. Káplár a személyi őrségben. Nefud rabja volt a szemutának, annak a kábítószer-muzsika kombinációnak, amely a tudat legmélyebb régióiban zengett. Hasznos információ az ilyesmi…

Nefud megállt a báró előtt, tisztelgett.

— A folyosó veszélytelen, uram! Kintről figyeltem, és láttam, hogy nem lehetett más, mint mérges gáz. A szobában levő ventilátorok a folyosóról szívják be a levegőt. — Fölpillantott a báró feje fölötti méregdetektorra. — Semmi sem szivárgott ki. Most tisztítják meg a szobát. Mik az utasításaid?

A báró felismerte a férfi hangját — ez harsogta a parancsokat. A helyén van az esze ennek a káplárnak, gondolta.

— Mind halottak odabent? — kérdezte.

— Igen, uram.

Hát akkor alkalmazkodnunk kell a tényekhez, gondolta a báró.

— Először is — mondta — fogadd jókívánságaimat, Nefud! Te vagy az őrség új parancsnoka. És remélem, tanulsz abból, hogy milyen véget ért az elődöd.

A báró figyelte, ahogy az újdonsült parancsnok fokozatosan tudatára ébred, mi történt. Nefud tudta, soha többé nem kell félnie, hogy nem lesz szemutája.

Nefud bólintott.

— Jól tudod, uram, hogy teljesen a te biztonságodnak áldozom magamat.

— Igen. Lássuk a továbbiakat! Azt gyanítom, hogy a hercegnek a szájában volt valami. Derítsd ki, mi volt az, hogyan használta, kinek a segítségével került a szájába. Tegyél meg minden óvóintézkedést, hogy…