Frank Herbert - A Dűne

— …sszavonulni a… …átcsoportosíthat… …benn rekedtünk a barlangban a…

És félreérthetetlen volt a diadalmámor a többi sávokon, a Harkonnenek harci nyelvén! Harsány parancsok, hadijelentések. Kevés volt ahhoz, hogy Jessica regisztrálhassa és megfejthesse a nyelvet, de a hangnem egyértelmű volt.

Harkonnen-győzelem!

Paul megrázta a mellette levő csomagot, hallotta, hogy kotyog odabenn a két literkanna víz. Mélyet sóhajtott, kinézett a sátor átlátszó végén, a csillagos égboltra meredő sziklafalra. Bal kezével megérintette a sátor nyílásának ajakzárát.

— Nemsokára megvirrad — mondta. — Estig még várhatunk Idahóra, de a következő éjjel már nem. A sivatagban éjszaka kell haladni, nappal pedig pihenni az árnyékban.

Jessica agyában felvillant a belevésett tudás: Cirkoruha nélkül a sivatagban az árnyékban ülő embernek napi öt liter vízre van szüksége, hogy megőrizze a testsúlyát. Érezte a cirkoruha csúszós-puha tapintását a bőrén, és arra gondolt, hogy az életük függ ezektől az öltözékektől.

— Ha elmegyünk innen — mondta —, Idaho nem tud megtalálni bennünket.

— Megvan az útja-módja, hogy szóra bírjanak akárkit — mondta Paul. — Ha Idaho hajnalig nem ér vissza, számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy foglyul ejtették. Mit gondolsz, meddig tud kitartani?

Erre a kérdésre nem kellett válaszolni. Jessica szótlanul ült.

Paul kinyitotta a csomagot, kihúzta az apró mikrokézikönyvet a hozzávaló parázslappal és nagyítóval. Zöld és narancsszínű betűk villantak a szemébe a lapokról: „literkannák, cirkosátor, energiapatronok, cirkocsövek, homokpipák, távcsövek, cirkoruhajavító-készlet, jelzőpisztoly, homoktérkép, szűrődugók, paratájoló, mesterhorgok, dobolók, frembatyu, tűzcsóva…”

Annyi minden kell hozzá, hogy életben maradjon az ember a sivatagban!

Rövid idő múlva letette a kézikönyvet maga mellé, a sátor padlójára.

— Egyáltalán hová mehetünk? — kérdezte Jessica.

— Az apám a sivatagi erőről beszélt — mondta Paul. — A Harkonnenek sem uralkodhatnak ezen a bolygón nélküle. Eddig sem voltak igazi urai az Arrakisnak, ezután sem lesznek. Még akár tízlégiónyi sardaukarral sem!

— Paul, csak nem gondolod, hogy…

— Minden bizonyíték a kezünkben van — folytatta Paul. — Itt, ebben a sátorban — maga a sátor, ez a batyu és a tartalma, ezek a cirkoruhák. Tudjuk, hogy a Liga megfizethetetlen árat kér az időjárás-figyelő műholdakért. Tudjuk, hogy…

— Mi köze ehhez az időjárás-figyelő műholdaknak? — kérdezte Jessica. — Az lehetetlen, hogy… — Elhallgatott.

Paul érezte, ahogy hiperérzékeny elméje regisztrálja az anyja reakcióit, számításba veszi az apró részleteket…

— Most már érted — mondta. — A műholdak figyelik a lenti területet. A sivatag mélyén olyan dolgok rejtőznek, amelyeket nem akarnak kitenni a gyakori ellenőrzésnek.

— Azt akarod mondani, hogy maga a Liga tartja kézben ezt a bolygót?

Milyen lassú felfogású az anyám!

— Nem! — mondta Paul. — A fremenek! Megfizetnek a Ligának azért, hogy távol tartson tőlük mindenkit — olyan fizetőeszközzel, amelyhez könnyen hozzájuthat mindenki, aki rendelkezik sivatagi erővel: fűszerrel! Ez most nem második közelítés, ez az egyenes vonalú számítás. Megbízhatsz benne.

— Paul — mondta Jessica —, te még nem vagy Mentát! Még nem tudhatod biztosan, hogy mennyire…

— Soha nem is leszek Mentát! — mondta a fiú. — Másvalami vagyok… szörnyszülött!

— Paul, hogy mondhatsz ilyen…

— Hagyjál békén!

Paul elfordult, kibámult az éjszakába. Miért nem tudok gyászolni? töprengett. Úgy érezte, minden idegszála sóvárog erre a megkönnyebbülésre, de soha nem lehet része benne.

Jessica most hallotta először ilyen kétségbeesettnek a fiát. Szeretett volna közeledni hozzá, átölelni, megvigasztalni, segíteni rajta — de megérezte, hogy ő nem tehet semmit. Ezzel a dologgal Paulnak egyedül kell megbirkóznia.

Megakadt a szeme a sátor padlóján heverő frembatyu kézikönyvének világító parázslapján. Fölvette, rápillantott az előlapra, olvasni kezdte: „A Barátságos Sivatag, az élettel teli hely útmutatója. Itt van az élet ayatja és burhánja. Higgyél benne, hogy al-Lat tüze ne árthasson neked.”

Mintha az Azhar Könyvet olvasnám, gondolta Jessica, felidézve magában a Nagy Titkokról tanultakat. Egy Vallásmanipulátor járt volna az Arrakison?

Paul kivette a paratájolót a csomagból, aztán visszatette.

— Gondolj csak erre a sokféle, különleges célú fremen eszközre! — szólalt meg. — Páratlanul magas színvonalúak. El kell ismerned! Arról árulkodnak, hogy a készítőik kultúrája hatalmas, mindenki előtt ismeretlen tartalékokkal rendelkezik!

Jessica tétovázott, még mindig aggasztotta Paul feldúlt hangja. Megint belenézett a könyvbe, rámeredt az arrakisi égbolt egyik csillagképének rajzára: „Muad-Dib: az Ugróegér” — észrevette, hogy a farka északra mutat.

Paul belebámult a sátor félhomályába, alig tudta kivenni az anyja mozdulatait a kézikönyv parázslapjának derengésében. Itt az ideje, hogy teljesítsem apám kívánságát, gondolta. Most kell átadnom apám üzenetét, amíg van idő a bánatra, a sírásra. Később ez már a terhünkre lenne. Saját magát is megdöbbentette ez a precíz, hűvös logika.

— Anyám — szólalt meg.

— Tessék.

Jessica hallotta, hogy Paul hangja megváltozott, és jeges hidegséget érzett magában erre a hangra. Még soha nem hallotta ilyen ridegen kontrolláltnak a fiát.

— Az apám meghalt — mondta Paul.

Jessica módszeresen összekapcsolta magában a tényeket a tényekkel, aztán az újabb tényekkel — a Bene Gesserit adatelemző módszerével —, és megjelent előtte a maga teljességében az ijesztő veszteség.

Bólintott, képtelen volt szólni.

— Az apám megbízott azzal — folytatta Paul —, hogy ha bármi történne vele, adjak át neked egy üzenetet. Attól félt, esetleg azt hiszed, nem bízott meg benned.

Az az értelmetlen gyanú, gondolta Jessica.

— Azt akarta, hogy tudd meg, sohasem gyanakodott rád — mondta Paul, aztán elmagyarázta a megtévesztést, és hozzátette: — Azt akarta, hogy tudd meg, mindig teljesen megbízott benned, mindig szeretett és nagyra becsült. Azt mondta, előbb gyanakodott volna saját magára, és hogy csak egyvalamit sajnált, azt, hogy nem vett el hercegnőjéül.

Jessica letörölte az arcán lecsurgó könnyeket, és arra gondolt: Micsoda értelmetlen pocsékolása a nedvességnek! De jól tudta, mi ez a gondolat — suta kísérlet, hogy a bánatból a haragba meneküljön. Leto, ó, én Letóm, gondolta. Milyen szörnyűségeket teszünk azokkal, akiket szeretünk! Heves mozdulattal eloltotta a kis kézikönyv parázslapját.

Zokogás rázta meg.

Paul hallotta anyja kétségbeesett fájdalmát, de magában csak ürességet érzett. Nincs bennem bánat, nincs bennem gyász, gondolta. Miért? Miért? Ijesztő jellemhibának érezte, hogy képtelen megsiratni az apját.

Ideje van a szerzésnek és ideje az elveszítésnek, gondolta Jessica, magában idézve az O. K. Bibliából. Ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje a szeretetnek és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak és ideje a békének.

Paul gondolatai közben tovább haladtak előre a maguk jeges precizitásával. Látta, milyen utak állnak előttük ezen az ellenséges bolygón. Most már az álom biztonsági szelepe nélkül összpontosította jövőbe látását, amely nem volt más, mint a legvalószínűbb eljövendő lehetőségek meghatározása, de volt benne még valami, valami rejtélyes háttér — mintha az agya meríteni tudott volna valami időtlen mélységből, mintha mintát tudott volna venni a jövő levegőjéből.