Frank Herbert - A Dűne

És közben azt gondolta: Mag vagyok.

Hirtelen rájött, mennyire termékeny a talaj, amelybe belehullott, és ezzel a felismeréssel együtt eltöltötte a félelmetes cél érzete is, beleáradt abba az ürességbe a bensejében, és kis híján megfojtotta a bánat.

Két nagy utat látott elágazni maga előtt. Az egyiken szembekerült egy gonosz öreg báróval, és azt mondta: „Megjöttem, nagyapa!” Felkavarodott a gyomra attól az úttól és ami rajta várta volna.

A másik út hosszú szakaszokon szürke ködbe burkolózott, csak az erőszak csúcsai látszottak itt-ott. Egy harcos vallást látott, a világegyetemben terjedő futótüzet, fűszertől megrészegült, fanatikus légiókat, előttük a lobogó zöld-fekete Atreides-zászlót. Közöttük volt Gurney Halleck és még néhányan az apja emberei közül — szánalmasan kevesen —, mindnyájukon ott díszelgett a sólyom jele, ugyanaz, ami az apja koponyáját rejtő szentélyen…

— Azon az úton sem mehetek — mormogta. — Az az, amit az iskoláitok vén boszorkái szeretnének…

— Nem értelek, Paul — mondta az anyja.

Paul nem szólt, csak gondolkodott, új módon, magként gondolkodott, azzal a faji öntudattal, amelyet először félelmetes célként érzékelt. Rájött, hogy már nem tudja gyűlölni a Bene Gesseritet, a Császárt, de még a Harkonneneket sem. Mindannyiukat magával ragadta a faj szükséglete, hogy felújítsa szétszórt örökségét, hogy egy hatalmas, új génkeveredésben keresztezze, elegyítse, ömlessze át vérvonalait. És a faj egyetlen biztos módját ismerte ennek — az ősi módszert, a kipróbált, bevált módszert, ami átsöpört mindenen, ami az útjába került: a dzsihadot.

Azon az úton semmiképpen sem indulhatok el, gondolta.

De a lelki szeme előtt megint felrémlett apja koponyájának szentélye és az erőszak tengere fölött lengő zöld-fekete zászló.

Jessica megköszörülte a torkát, nyugtalanította a hallgatás.

— Eszerint… — szólalt meg — eszerint a fremenek menedéket adnak nekünk?

Paul fölnézett, a zöldes fényben rámeredt Jessica beltenyésztésű, arisztokratikus arcvonásaira.

— Igen — mondta. — Az az egyik út… — Bólintott. — Igen. Úgy fognak hívni engem, hogy… Muad-Dib, „Aki Utat Mutat”. Igen… úgy fognak hívni.

Lehunyta a szemét. És most, apám, már gyászolhatlak, gondolta. Érezte, hogy végigfolynak a könnyek az arcán.

— Most majd Harkonnen támad a Harkonnen ellen — suttogta Paul.

Kevéssel napszállta előtt ébredt föl, felült a lezárt, elsötétített cirkosátorban. Ahogy megszólalt, hallotta anyja bizonytalan mocorgását a sátor túlsó falánál, ahol Jessica aludt.

Paul rápillantott a padlón heverő közelségi detektorra, megnézte a foszforeszkáló csövek megvilágította számlapokat.

— Nemsokára sötét lesz, azt hiszem — mondta az anyja. — Miért nem húzod föl a sötétítőket?

Paul most idézte föl magában, hogy Jessica légzése már egy ideje más volt, hogy csöndben feküdt a sötétben, amíg megbizonyosodott róla, hogy a fia fölébredt már.

— Hiába húznám — mondta Paul. — Vihar volt. Homok borítja a sátrat. Nemsokára kiásom magunkat.

— Duncannek semmi jele?

— Semmi.

Paul szórakozottan megdörgölte a hüvelykujján a hercegi pecsétgyűrűt, és hirtelen olyan harag öntötte el ez ellen az egész bolygó ellen, amelynek része volt az apja halálában, hogy beleremegett.

— Hallottam, amikor elkezdődött a vihar.

Szavainak igénytelen üressége valamennyire lecsillapította Pault. Fölidézte magában a vihart, ő is látta a kezdetét a cirkosátor átlátszó végén át — először hideg homokfátylak söpörtek át a kis medencén, aztán homokpatakok, homokcsóvák barázdálták az eget. Paul fölpillantott egy sziklatűre, látta, ahogy alakot változtat a csapások alatt, és alacsony, sárgás ék lesz belőle. A medencébe bezúduló homok tompa mustárszínűre festette az eget, aztán kioltott minden fényt, ahogy betemette a sátrat.

A sátor tartói egyet nyikordultak, ahogy fölvették a terhelést, aztán csend lett. Csak a homokpipa tompa fújtatása hallatszott, ahogy szuszogva szivattyúzta a levegőt a felszínről.

— Kapcsold be újra a vevőt! — mondta Jessica.

— Nincs értelme.

Paul kitapogatta a nyakánál a cirkoruha vízcsövét, kiszívott belőle egy langyos kortyot. Arra gondolt, hogy itt veszi kezdetét igazában az arrakisi élet, amikor a tulajdon leheletéből, testéből visszanyert vízen él. Állott, íztelen volt a víz, de jólesett kiszáradt torkának.

Jessica hallotta, hogy Paul ivott, testén érezte a cirkoruha csúszós tapintását, de nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy szomjas. Ha tudomásul veszi, akkor teljes mértékben tudomásul kellett volna vennie az Arrakis ijesztő szükségszerűségeit is, ahol féltő gonddal kell vigyázniuk a legapróbb nedvességnyomokra is, cseppenként kell felfogni a sátor gyűjtőzsebeiben, sajnálni kell minden leheletet, amelyet a szabad levegőn pocsékolnak el…

Sokkal egyszerűbb lett volna visszaszenderedni.

De napközben volt egy álma, és ha eszébe jutott, a hideg futott végig a hátán. Álmában a kezét tartotta a leömlő homok alá, ahol kőbe vésve állt a név: Leto Atreides herceg . A homok elfedte a nevet, és Jessica tisztára akarta söpörni, de hiába, mire az utolsó betűt kitisztogatta, az első már újra megtelt.

És a homok nem állt el.

Álmában jajgatást hallott, egyre hangosabb jajgatást. Valahol a tudata mélyén rájött, hogy az a nevetséges jajgatás a saját hangja egészen kicsiny korából, amikor szinte még csecsemő volt. Tudta, hogy azért jajveszékel, mert elment egy nő, valaki, akit az emlékezete nem tudott pontosan fölidézni.

Az ismeretlen anyám, gondolta Jessica. A Bene Gesserit, aki megszült, aztán átadott a Nővéreknek, mert ezt a parancsot kapta.

Vajon örült, hogy megszabadul egy Harkonnen-csecsemőtől?

— A fűszer a legérzékenyebb pontjuk, ott kell megtámadni őket — szólalt meg Paul.

Hogy tud ilyenkor a támadásra gondolni? kérdezte magában Jessica.

— Az egész bolygó tele van a fűszerrel — mondta. — Hogy tudod ezzel megfogni őket?

Hallotta, hogy Paul fölkel, végighúzza a sátor padlóján a csomagjukat.

— A Caladanon a tengeri és a légierő volt a döntő — mondta Paul. — Itt a sivatagi erő . A fremenek jelentik a kulcsot hozzá.