Frank Herbert - A Dűne

— Vérdíjat tűztek ki a fejemre.

— Úgy… — A fremen elvette a kezét a fegyverről. — És azt hiszed, le lehet fizetni bennünket. Nem ismersz minket. A Harkonneneknek nincs annyi vizük, hogy a legkisebb fremen gyereket megvásárolják!

Pedig ki tudták fizetni a Ligának több mint kétezer hadihajó útját! gondolta Hawat.

Még mindig megrendítette, hogy mekkora ár volt az.

— Mindketten a Harkonnenek ellen harcolunk — mondta. — Nem volna-e jobb megosztania gondokat és a harci feladatokat?

— Megosztjuk őket — mondta a fremen. — Láttalak harcolni a Harkonnenekkel. Jó harcos vagy. Voltak idők, amikor nagyra értékeltem volna, ha mellettem küzd a karod.

— Mondd meg, hol segíthet neked a karom — mondta Hawat.

— Ki tudja? — felelte a fremen. — Mindenütt vannak Harkonnen-csapatok. De még mindig nem döntöttél a vízről, és a sebesültjeidet sem kérdezted meg róla.

Vigyáznom kell, gondolta Hawat. Van itt valami, amit nem sikerült megérteni.

— Megmutatod, merre vezet az utatok Arrakeen felé?

— Idegen gondolkodás… — mondta a fremen, és lenéző gúny volt a hangjában. A szikla fölött északnyugatra mutatott. — Figyeltük, ahogy az éjjel átjöttetek a homokon. — Leeresztette a karját. — A dűnék csuszamlós oldalán mentetek. Nem jó. Nincs cirkoruhátok, nincs vizetek. Nem maradtok meg sokáig.

— Az arrakisi ismeretekre lassan lehet szert tenni — mondta Hawat.

— Így igaz.

— Mit szoktatok tenni ti a sebesültjeitekkel? — csattant föl Hawat.

— Nem tudja-e az ember, hogy mikor érdemes megmenteni? — kérdezte a fremen. — A sebesültjeid tudják, hogy nincs vizetek. — Félrebillentette a fejét, úgy sandított fel Hawatra. — Nyilvánvalóan dönteni kell a vízről. Épnek és sebesültnek egyaránt a törzs jövőjére kell gondolnia.

A törzs jövőjére, gondolta Hawat. Az Atreides-törzsére. Ebben van valami. Rákényszerítette magát, hogy föltegye a kérdést, amelyet eddig került.

— Van valami híred a hercegről vagy a fiáról?

Kifürkészhetetlen, csupa kék szem bámult rá.

— Hírem?

— A sorsukról! — förmedt rá Hawat.

— A sorsa ugyanaz mindenkinek — mondta a fremen. — Úgy hírlik, hogy a hercegedet elérte a sorsa. Ami a fiát, a Lisan al-Gaibot illeti, az Liet kezében van. Liet még nem nyilatkozott.

Kérdés nélkül is tudtam a választ, gondolta Hawat.

Hátratekintett az embereire. Már mind ébren volt. Hallották. Mereven nézték a sivatagot, és a tekintetükben ott volt a felismerés: a Caladanra nem vezetett visszaút, és most már az Arrakis is elveszett.

Visszafordult a fremenhez.

— Hallottál valamit Duncan Idahóról? — kérdezte.

— A nagy házban volt, amikor a pajzs kikapcsolódott — mondta a fremen. — Ennyit hallottam… mást nem.

Az a nő kikapcsolta a pajzsot, és beengedte a Harkonneneket, gondolta Hawat. Én voltam az, aki háttal ült az ajtónak! Hogyan tehette meg ezt, amikor azt jelentette, hogy a tulajdon fia ellen kell fordulnia? De hát… ki tudja, hogyan gondolkodik egy Bene Gesserit-boszorkány… ha ugyan gondolkodásnak lehet nevezni.

Hawat kiszáradt torokkal nyelt egyet.

— Mikor fogsz megtudni valamit a fiúról?

— Keveset tudunk arról, hogy mi történik Arrakeenben — mondta a fremen. Vállat vont. — Ki tudja?

— Van rá módod, hogy megtudd?

— Talán. — A fremen megdörgölte az orra melletti sebhelyet. — Mondd csak, Thufir Hawat, van-e tudomásod azokról a nagy fegyverekről, amelyeket a Harkonnenek használtak?

A tüzérség, gondolta keserűen Hawat. Ki sejthette volna, hogy tüzérséget használnak ma, a pajzsok korában?

— A tüzérségre gondolsz, amellyel végeztek a barlangokba szorult embereinkkel — mondta. — Én… elméletben ismerem az olyan robbanó lövedékes fegyvereket.

— Aki olyan barlangba vonul vissza, amelynek csak egy nyílása van, megérdemli, hogy meghaljon — mondta a fremen.

— Miért kérdezel a fegyverekről?

— Liet óhaja.

Ezt akarja tehát tőlünk? töprengett Hawat. Megkérdezte:

— Azért jöttél ide, hogy információt kapjál a nagy ágyúkról?

— Liet maga szerette volna látni valamelyik fegyvert.

— Akkor a legegyszerűbb, ha odamentek és elhoztok egyet — mondta maró gúnnyal Hawat.

— Igen — mondta a fremen. — Elhoztunk egyet. Elrejtettük egy olyan helyen, ahol Stilgar megvizsgálhatja Lietnek, és Liet maga is megnézheti, ha kívánja. De szerintem nem fogja érdekelni: nem valami jó fegyver. Nem ér sokat az Arrakison.

— Ti… zsákmányoltatok egy fegyvert? — kérdezte Hawat.

— Jó küzdelem volt — mondta a fremen. — Csak két embert veszítettünk, de az övéik közül több mint száznak kiontottuk a vizét!

Sardaukarok álltak minden ágyú mellett! gondolta Hawat. Ez az őrült sivataglakó csak úgy könnyedén említi, hogy összesen két embert veszítettek a sardaukarok ellen!

— Azt a kettőt sem veszítettük volna el — folytatta a fremen —, ha nincsenek azok a másfélék, akik a Harkonnenek mellett küzdöttek. Vannak közöttük jó harcosok.

Hawat egyik embere odabicegett, lenézett a guggoló fremenre.

— A sardaukarokról beszélsz?

— A sardaukarokról beszél — mondta Hawat.

— Sardaukarok! — mondta a fremen, és mintha vidámság csengett volna a hangjában. — Á, szóval ők voltak azok! Hát ez csakugyan jó éjszaka volt. Melyik légió? Nem tudjátok?

— Nem… nem tudjuk — mondta Hawat.

— Sardaukarok… — ismételte meg eltűnődve a fremen. — De Harkonnen-ruha volt rajtuk. Nem különös?

— A Császár nem óhajtja, hogy kiderüljön, hogy hadba száll egy Nagy Ház ellen — mondta Hawat.

— De te tudod, hogy sardaukarok.

— És ki vagyok én? — kérdezte keserűen Hawat.

— Te Thufir Hawat vagy — mondta tárgyilagosan a másik. — Idővel persze mi is megtudtuk volna. Három foglyot elküldtünk, hogy Liet emberei kikérdezzék őket.

Hawat segédtisztje vontatottan szólalt meg, hitetlenség volt minden szavában:

— Ti… sardaukarokat… foglyul ejtettetek?

— Csak hármat — mondta a fremen. — Jól harcoltak.

Bárcsak lett volna időnk szövetkezni ezekkel a fremenekkel, gondolta Hawat. Keserű jajszó volt a gondolataiban. Bárcsak kiképezhettük, fölfegyverezhettük volna őket! Anyaisten, micsoda haderőnk lett volna!

— Talán azért halogatod a döntést, mert aggódsz a Lisan al-Gaib miatt — mondta a fremen. — Ha csakugyan ő a Lisan al-Gaib, akkor nem érheti bántódás. Ne pazarolj gondolatokat olyasmire, ami nem bizonyosodott be.

— Én a szolgálatában állok a… Lisan al-Gaibnak — mondta Hawat. — Gondoskodnom kell róla, hogy ne essék baja. Megfogadtam.

— Adott szavad köt a vizéhez?

Hawat a segédtisztjére pillantott, aki még mindig a frement bámulta, aztán visszakapta a tekintetét a guggoló alakra.

— A vizéhez…? Igen.

— És vissza akarsz térni Arrakeenbe, az ő vizének helyére?

— A… igen, a vizének helyére.

— Miért nem azzal kezdted, hogy vízügyről van szó? — A fremen fölállt, szorosan a helyére nyomta az orrdugóit.

Hawat intett a fejével a segédtisztjének, hogy menjen vissza a többiekhez. A másik rezignáltan megvonta a vállát, és engedelmeskedett. Hawat hallotta, hogy halk beszélgetés indul meg az emberei között.

— A vízhez mindig vezet út — mondta a fremen.

Hawat mögött valaki elkáromkodta magát.