Frank Herbert - A Dűne

Elhallgatott, megszakította a gondolatmenetét a mögötte levő folyosóról hallatszó lárma. A hajó alsó szintjeiről jövő lift ajtajánál az őrök útját akarták állni egy bashar ezredesnek, aki éppen kilépett a liftből.

A báró nem tudta hová tenni a bashar ezredes arcát: keskeny volt, a szája mintha csak hasíték lett volna a bőrön, a szeme két sötét pont.

— Vegyétek le rólam a kezeteket, dögevő csürhe! — förmedt rájuk, és félretaszította az őröket.

Hohó, egy sardaukar! gondolta a báró.

A bashar ezredes határozott léptekkel tartott a báró felé. A báró szeme résnyire szűkült össze, nyugtalanul nézte. A sardaukar tisztek jelenlétében mindig valami rossz érzés fogta el. Mind úgy festettek, mintha a herceg rokonai lettek volna… a néhai hercegé. És ahogy viselkedtek a báróval!

A bashar ezredes megállt féllépésnyire a báró előtt, csípőre tett kézzel. Az őr tétova idegességgel téblábolt mögötte.

A bárónak nem kerülte el a figyelmét a tisztelgés hiánya, a sardaukar megvető viselkedése, és fokozódott a rossz érzése. A sardaukaroknak mindössze egy légiójuk volt itt helyben — tíz dandár —, az támogatta a Harkonnen-légiókat, de a báró nem áltatta magát. Nagyon jól tudta, hogy az az egy légió könnyen a Harkonnenek ellen fordulhat, és ha ellenük fordul, le is győzheti őket.

— Szólj az embereidnek, báró, hogy ne akarják megakadályozni, ha fölkereslek — mondta metsző hangon a sardaukar. — Az embereim idehozták hozzád Leto Atreides herceget, mielőtt még megbeszéltem volna veled, hogy mi legyen a sorsa. Most beszéljük meg!

Nem szabad szégyenben maradnom az embereim előtt, gondolta a báró.

— Tessék. — Rideg, kiszámított szó volt, a báró büszke volt rá.

— Uralkodóm engem bízott meg azzal, hogy gondoskodjam róla, hogy császári unokatestvére gyorsan, szenvedés nélkül haljon meg — mondta a bashar ezredes.

— Én is ezt a császári parancsot kaptam — hazudta a báró. — Azt hitted, nem engedelmeskedem a parancsnak?

— Azt kell jelentenem a Császárnak, amit a tulajdon szememmel látok — mondta a sardaukar.

— A herceg már meghalt! — csattant föl a báró. Heves mozdulattal intett, hogy a sardaukar távozhat.

A bashar ezredes mozdulatlanul állt a báróval szemben, mintha a padlóba gyökerezett volna. Egy szemrebbenéssel, egy arcizomrándulással sem vette tudomásul, hogy elbocsátották.

— Hogyan? — kérdezte ugyanazon a metsző hangon.

Nahát! gondolta a báró. Ez már sok!

— Önkezétől, ha tudni akarod — mondta. — Mérget vett be.

— Most megnézem a tetemet — mondta a bashar ezredes.

A báró tettetett bosszankodással a mennyezetre emelte a tekintetét, miközben vadul száguldottak a gondolatai. A mindenségit! Ez az éles szemű sardaukar most fogja megnézni a szobát, mielőtt bármi megváltozott volna benne!

— Most — dörögte a sardaukar. — A saját szememmel akarom látni!

Nem lehet megakadályozni, döbbent rá a báró. A sardaukar mindent észre fog venni. Rá fog jönni, hogy a herceg megölt több Harkonnen-katonát… és arra is, hogy a báró alighanem csak egy hajszál híján úszta meg! Ott voltak még az asztalon a vacsora maradványai, az asztal túloldalán pedig a halott herceg, körös-körül a többiek holtan…

Semmiképpen sem lehet megakadályozni.

— Nem hagyom félrevezetni magam — mordult rá a bashar ezredes.

— Nem akarlak félrevezetni — mondta a báró, és belenézett a sardaukar obszidiánfekete szemébe. — Nincs titkolnivalóm a Császár előtt. — Odabiccentett Nefudnak. — Mutass meg mindent rögtön a bashar ezredesnek, Nefud! Azon az ajtón vidd be, ahol te álltál!

— Erre, uram — mondta Nefud.

A sardaukar lassan, pökhendi képpel megkerülte a bárót, átfurakodott az őrök között.

Elviselhetetlen, gondolta a báró. Most a Császár megtudja, hogy hibáztam! És a gyöngeség jelének fogja tekinteni!

Gyötrelmes volt a gondolat, mert a Császár és a sardaukarjai egyaránt megvetették a gyöngeséget. A báró beleharapott az ajkába. Csak azzal vigasztalta magát, hogy a Császár legalább nem értesült a Giedi Prime elleni Atreides-támadásról, az ottani fűszerkészletek megsemmisítéséről.

A mindenségit annak a fortélyos hercegnek!

A báró utána nézett a távolodó hátaknak — a pökhendi sardaukar és a zömök, gyakorlatias Nefud alakjának.

Alkalmazkodnunk kell, gondolta magában. Újra ide kell helyeznem Rabbant erre a nyavalyás bolygóra. Teljhatalommal… Harkonnen-vért kell áldoznom rá, hogy olyan helyzetbe kerüljön az Arrakis, amikor már örömmel fogadja Feyd-Rauthát. A fene egye meg azt a Pitert! Képes volt megöletni magát, amikor még hasznát vettem volna!

A báró mélyet sóhajtott.

És azonnal el kell küldetnem a Tleilaxra egy új Mentátért! Biztosan előkészítették már nekem az új példányt.

Mellette köhentett az egyik őr.

A báró feléje fordult.

— Éhes vagyok.

— Igenis, uram.

— És mulatságra vágyom, amíg kitakarítjátok azt a szobát, és kifürkészitek a titkait! — dörögte a báró.

Az őr lesütötte a szemét.

— Milyen mulatságot kívánsz, uram?

— A hálótermemben leszek — mondta a báró. — Hozzátok föl azt az ifjoncot, akit a Gamonton vásároltunk, azt a szép szeműt! De alaposan kábítsátok el. Nincs kedvem birkózni!

— Igenis, uram.

A báró elfordult, szökellő, szuszpenzoroktól könnyű lépéseivel megindult a hálóterem felé. Igen, gondolta, azt a szép szeműt, aki annyira emlékeztet az ifjú Paul Atreidesre.

Paul úgy érezte, hogy az egész múltja, minden, amit ez előtt az éjszaka előtt átélt, csak lepergett homok egy homokórában. Ott üldögélt az anyja mellett, átfogta felhúzott térdét, körülöttük-felettük a kis textilműanyag menedék, a cirkosátor, amelyet a topterban hagyott csomagban találtak, akárcsak a fremen öltözéket, amely most rajtuk volt.

Paul teljesen bizonyos volt benne, hogy ki helyezte el a topterban a frembatyut, ki határozta meg a foglyokat szállító gép útvonalát.

Yueh!

Az áruló orvos egyenesen Duncan Idaho kezébe adta őket. Paul kinézett a cirkosátor átlátszó végén a környező, holdfény sütötte sziklákra, amelyek árnyékában elrejtette őket Idaho.

Bujkálok, mint egy gyerek, amikor már én vagyok a herceg, gondolta Paul. Érezte, hogy ingerli a gondolat, de el kellett ismernie, hogy bölcsen tették, amit tettek.

Valami történt a tudatával ezen az éjszakán — sokkal élesebben, sokkal tisztábban látott maga körül minden eseményt, minden körülményt. Nem tudta befolyásolni az adatok beáramlását, sem a hűvös precizitást, amellyel mindegyik új tétel a helyére került az ismeretei szerkezetében, amellyel kiszámította az új egyensúlyt. Ez Mentát-tudat volt, és még sokkal több is…

Paul visszaemlékezett rá, milyen tehetetlen düh öntötte el abban a pillanatban, amikor az ismeretlen topter lecsapott rájuk a sötétség mélyéből, zúgott lefelé, mint valami óriás sivatagi sólyom, a szárnyain süvöltött a levegő. Akkor történt Paul agyában az a dolog. A topter földet ért, megugrott egy homokháton, csúszott, evickélt a szaladó alakok felé — Paul és az anyja felé. Paul szinte az orrában érezte a homokon horzsolódó csúszótalpakból feléjük szálló égett kénes szagot.