Frank Herbert - A Dűne

A háta mögött kinyílt az ajtó. A báró először megnézte a tükörképet az ablakban, mielőtt hátrafordult.

Piter de Vries lépett be, a nyomában Umman Kudu, a báró személyi őrségének parancsnoka. Odakint is emberek álltak: az őrség, mint holmi nyáj, akik gondosan ügyeltek rá, hogy birkabuta képet vágjanak a báró jelenlétében.

A báró megfordult.

Piter színpadiasan, a maga ironikus módján tisztelgett.

— Jó hírt hozok, uram! A sardaukarok megjöttek a fogoly herceggel.

— Még jó — dörmögte a báró.

Szemügyre vette Piter nőies vonásait, az arcára kövült gonoszságot. És a tekintetét, a két csupakék hasítékot az álarcon.

Nemsokára el kell távolítanom, gondolta a báró. Már semmi hasznom nincs belőle, már szinte kifejezett veszélyt jelent. Először azonban meg kell gyűlöltetnie magát az Arrakis népével. Aztán pedig… aztán tárt karokkal fogadják megmentőjüket, az én drága kis Feyd-Rauthámat!

A báró most az őrség parancsnokára, Umman Kudura fordította a tekintetét: az álla, mint egy csizmaorr, az izmai, mint a kötelek — ebben az emberben meg lehetett bízni, mert a báró ismerte a titkos bűneit.

— Először látni akarom az árulót, aki a kezemre adta a herceget! — mondta a báró. — Meg kell kapnia illő jutalmát.

Piter sarkon fordult, intett a kint várakozó őrnek.

Valami fekete mozgás látszott az ajtó mögött, aztán belépett Yueh. Mereven, szinte rángatózva mozgott. Vöröslő ajka mellett petyhüdten lógott a bajusz. Csak az öreg szempár villogott elevenen. Három lépést tett befelé, aztán Piter intésére megtorpant, megállt a báróval szemben, farkasszemet nézett vele a kettőjüket elválasztó távolságon át.

— Á, dr. Yueh!

— Harkonnen nagyuram…

— Hallom, a kezünkre adtad a herceget!

— Én megtettem, amiben megállapodtunk.

A báró ránézett Piterre.

Piter bólintott.

A báró megint az orvosra pillantott.

— Megtartottad a megállapodást, igaz? Én pedig… — szinte odaköpte a szavakat: — … mit is ígértem viszonzásképpen?

— Nagyon jól emlékszel rá, nagyuram.

És Yueh most már megengedhette magának, hogy elgondolkodjék; csend lett a gondolataiban, szinte harsogó csend. Nyitott könyvként olvasott a báró árulkodó arcrezdüléseiben, hangsúlyaiban. Wanna csakugyan halott volt — most már senki sem férkőzhetett hozzá. Máskülönben még mindig lett volna mivel kordában tartani a gyönge orvost. A báró viselkedéséből azonban látszott, hogy már nincsen hatalma Yueh fölött. A játszma véget ért.

— Emlékszem? — visszhangozta a báró.

— Azt ígérted, hogy véget vetsz Wanna gyötrelmeinek.

A báró bólintott.

— Ó, csakugyan! Most már emlékszem. Valóban megígértem. Hiszen ezzel tudtuk áttörni a Birodalmi Kondicionálást! Nem tudtad elviselni a látványát, hogy a Bene Gesserit-boszorkád ott vergődjék Piter fájdalomerősítőjében! És Vladimir Harkonnen báró mindig tartja a szavát! Megígértem neked, hogy véget vetek a feleséged gyötrelmeinek, és lehetővé teszem, hogy együtt legyél vele. Úgy legyen tehát! — Intett Piternek.

Piter kék szeme elfátyolosodott. Macskaszerű, sima könnyedség volt a mozdulatában. Mintha a karma lett volna a kés, ahogy megvillant, aztán belemélyedt Yueh hátába.

Az öreg megdermedt, de nem vette le a szemét a báróról.

— Legyél vele együtt! — vetette oda a báró.

Yueh megingott, de állva maradt.

Lassan, gondosan formálta az ajka a hangokat, különös, egyenletes ritmusban buktak ki belőle a szavak:

— Azt… hi… szed… le… győz… tél… Azt… hi… szed… nem… tudtam… mit… vettem… meg… tő… led… Wannának.

Elzuhant. Nem csuklott össze, nem rogyott meg. Mintha egy fa dőlt volna ki.

— Legyél vele együtt — ismételte meg a báró. De mintha csak erőtlen visszhang lett volna a mondat.

Yueh valami baljós előérzetet keltett benne. Piterre pillantott, látta, hogy az éppen beletörli a kést egy rongyba, figyelte az álmatag, kielégült kifejezést a tekintetében.

Tehát így öl a saját kezével, gondolta a báró. Jó tudni.

— Valóban a kezünkre adta a herceget, ugye? — kérdezte.

— Ehhez nem fér kétség, uram — mondta Piter.

— Akkor hozzátok ide!

Piter az őrparancsnokra pillantott, az elviharzott.

A báró lenézett Yueh-re. Ahogy az előbb elzuhant, akár tölgyfából lehetett volna inkább, mint húsból-csontból.

— Sohasem voltam képes megbízni az árulókban — mondta a báró. — Még abban sem, akit én tettem árulóvá.

Kinézett az ablak mögötti sötétségbe. Az a néma feketeség odakint már az övé volt, jól tudta. A tüzérség pörölyei nem döngették tovább a Pajzsfal barlangjait; a kőcsapdák üregei bezárultak a herceg emberei mögött. A báró most hirtelen úgy érezte, elképzelni sem tud szebbet ennél a teljes feketeségnél. Hacsak nem valami fehéret látna a fekete háttéren. Fehér rátétet. Porcelánfehéret.

De még mindig ott motoszkált benne a kétely.

Mit akart mondani ez az ostoba vénember? Persze, valószínűleg csakugyan tudta, mi lesz végül a sorsa. De amit arról mondott, hogy csak hiszi, hogy legyőzte: Azt hiszed, legyőztél.

Mire gondolhatott?

Leto Atreides herceg jelent meg az ajtóban. A keze össze volt láncolva, éles arcvonásait sár borította. Egyenruhája elszakadt, ahogy valaki letépte a rangjelzését. Rongyos volt a csípőjén is, ahonnan úgy rántották le a pajzsövet, hogy nem kapcsolták le az egyenruháról. A herceg tekintete fátyolosan, tébolyult fénnyel izzott.

— No lám, no láááám… — mondta a báró. Elbizonytalanodott, mély lélegzetet vett. Érezte, hogy túl hangosan szólalt meg. Ez a régóta várt, sokszor megálmodott pillanat most valahogy veszített a varázsából.

Mindörökké átkozott legyen az a nyomorult orvos!

— Azt hiszem, a jó herceg el van kábítva — mondta Piter. — Úgy ejtette foglyul számunkra a derék Yueh. — Odafordult a herceghez. — Ugye el vagy kábítva, jó hercegem?

Messziről jött a hang. Leto érezte a kezén a láncot, érezte sajgó izmait, érezte, hogy cserepes az ajka, lángol az arca, a szomjúságtól érdes a szája. A hangok azonban csak tompán, valami vattapaplanon át hatoltak el hozzá. A vattán át látni is csak ködösen tudott.

— Mit tudsz az asszonyról és a fiúról, Piter? — kérdezte a báró. — Jött már hír róluk?

Piter gyors mozdulattal megnyalta az ajkát.

— Hallottál valamit! — csattant rá a báró. — Mit?!

Piter az őrparancsnokra pillantott, aztán megint a báróra nézett.

— Azokat az embereket, akiket megbíztunk a feladattal, uram… azokat… ööö… megtalálták.

— És? Minden rendben van?

— Halottak, uram.

— Persze hogy halottak! Én azt akarom tudni, hogy…

— Halottak voltak, amikor rájuk bukkantak, uram.

A báró arca céklavörös lett.

— És az asszony meg a kölyök?

— Semmi nyomuk, uram, de ott járt egy féreg. Akkor ért oda, amikor az embereink alaposabban át akarták vizsgálni a terepet. Lehet, hogy az történt, amit elképzeltünk magunknak… baleset. Lehetséges, hogy…

— Mi nem lehetőségekkel foglalkozunk, Piter! Mi van az eltűnt topterrel? Mire következtet mindebből az én bölcs Mentátom?

— A herceg valamelyik embere nyilvánvalóan megszökött a gépen, uram. Megölte a pilótánkat, és elmenekült.

— A herceg melyik embere?

— Az ölés tiszta, csöndes munka volt, uram. Talán Hawat vagy az a Halleck. Esetleg Idaho. Vagy akármelyik hadnagyuk.