Frank Herbert - A Dűne

A topter megint megrázkódott.

Paul hátrafordult.

— Úgy látszik, csak az egyikük olyan gyors, hogy a nyomunkban tudjon maradni.

Visszafordult előre, nézte, ahogy egyre magasabbra mered föl előttük a viharfal. Úgy festett, mintha kemény, tömör tárgy lett volna.

— Rakétavetők, robbanó lövedékek, az ősi fegyverek… például ezt kapják meg tőlünk a fremenek — suttogta Paul.

— A vihar — szólalt meg Jessica. — Nem kellene már belefordulni?

— Mi van a másik géppel?

— Közeledik.

— Gyerünk!

Paul kijjebb nyomta a szárnyakat, élesen balra kanyarodott. Belemerült a viharfal megtévesztően lassú kavargásába, érezte, hogy hátrafeszül az arcán a hús a gyorsulástól.

Mintha egy lassan sűrűsödő porfelhőbe siklottak volna bele, amely egyre tömörült, míg végül kioltotta a holdat, eltakarta a sivatagot. A gép már csak hosszú, vízszintes suttogás volt a sötétségben, amelyben csak a műszerfal derengett zöldesen.

Jessica agyán átvillant mindaz a szörnyűség, amit az ilyen viharokról tudott — hogy úgy vágták át a fémet, mint a vajat, hogy lerágták a húst a csontról, aztán felőrölték a csontot is. Érezte a porral teli szél csapásait a gépen. Cibálta, forgatta őket, Paul a kormánnyal küzdött, Jessica látta, hogy csökkenti a hajtóművek teljesítményét, a gép megrándult, körülöttük sziszegett, remegett a fém.

— Homok! — kiáltott föl Jessica.

Paul tagadóan rázta a fejét.

— Ilyen magasan alig van már homok — mondta.

De Jessica érezte, hogy egyre mélyebben belemerülnek a kavargó örvénybe.

Paul teljes vitorlázó szélességre nyitotta ki a szárnyakat, hallotta, hogy meg-megcsikordulnak a megterheléstől. A szemét nem vette le a műszerekről, küzdött, hogy magasabbra kerüljenek.

A zaj csitulni kezdett.

A topter megdőlt balra. Paul a helyzetjelző közepén levő világító korongra szegezte a tekintetét, nagy nehezen egyenesbe vitte a gépet.

Jessicának az a valószínűtlen érzése támadt, hogy egy helyben állnak, hogy csak kint mozog minden. Az ablakok előtti homályos, sárgás hömpölygés, a dübörgés-sziszegés figyelmeztette, milyen erők tombolnak körülöttük.

A szél sebessége óránként hét-nyolcszáz kilométer, gondolta. Ideges feszültség marcangolta belülről. Nem szabad félnem, mondta magának, és szája hangtalanul formálni kezdte a Bene Gesserit-litánia szavait.

A félelem az elme gyilkosa…

Lassan felülkerekedett a sokéves kiképzés.

Visszatért a nyugalma.

— Tigrisen lovagolunk — suttogta Paul. — Nem mehetünk lejjebb, nem szállhatunk le… és azt hiszem, kiemelni sem tudom innen a gépet. Itt kell átvészelnünk.

Jessica nyugalma szétfoszlott. Érezte, hogy vacogni kezd a foga, összeszorította. Aztán meghallotta Paul halk, fojtott hangját:

— A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthatoljon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetem, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

— Meghaltak, báró — mondta Iakin Nefud, az őrség parancsnoka. — A nő is, a fiú is biztosan meghalt.

Vladimir Harkonnen báró fölült alvószuszpenzorai között a hálószobájában. Lakosztálya körül, mint valami sokhéjú tojás, ott terpeszkedett az űrfregatt, a báró hadiszállása az Arrakis földjén. Itt, a lakosztályban azonban a hajófalak rideg fémjét kárpitok, drapériák, kincset érő műalkotások feledtették.

— Nem férhet hozzá kétség.

A báró előrébb szuszakolta irdatlan testét a szuszpenzorok között, a szemközti falra meredt, ahol a kis falifülkében egy felszökkenő fiúcska ebolinból készült szobra állt. Kiment a szeméből az álom. Megigazította a kipárnázott szuszpenzort nyakának zsírhurkái alatt, aztán a hálószoba egyetlen parázsgömbje fölött az ajtó felé pillantott, ahol Nefud parancsnok állt a pentapajzs előtt.

— Biztos, hogy meghaltak — ismételte meg a férfi. A báró látta, hogy Nefud tekintetében még mindig ott van a szemutakábulat nyoma. Az őrparancsnok szemlátomást mélyen a szer mámorába volt merülve, amikor megkapta ezt a jelentést, és éppen csak bevette az ellenszert, mielőtt iderohant.

— Nálam van a részletes jelentés — mondta Nefud.

Hadd izzadjon egy kicsit, gondolta a báró. Az ember mindig tartsa élesen, készenlétben az uralkodás fegyvereit. Az erőt és a félelmet — élesen, készenlétben!

— Láttad a holttesteket?! — dördült rá Nefudra.

A másik habozott.

— Tessék?!

— Uram… látták őket, amint belerepültek egy homokviharba… nyolcszáz kilométeres ott a szélsebesség. Az olyan vihart nem éli túl semmi, uram. Semmi! A mi egyik gépünk követte őket, az is odaveszett.

A báró rámeredt Nefudra, figyelte az ideges izomrángást az állkapcsa szögletében, nézte, ahogy megrándul az álla, amint nagyot nyel.

— Láttad a holttesteket? — ismételte meg a kérdést.

— Uram…

— Akkor minek jössz ide ilyen nagy garral? — harsogta a báró. — Hogy biztosnak mondj valamit, ami nem biztos? Dicséretet vársz az ilyen hülyeségért? Újabb előléptetésben reménykedel?

Nefud arca elfehéredett.

Nézd a gyáva nyulat, gondolta a báró. Ilyen hasznavehetetlen állatokkal vagyok körülvéve. Ha odadobnék eléje egy követ, és azt mondanám, répa, rágcsálni kezdené!

— Szóval az az Idaho vezetett a nyomukra minket, mi? — kérdezte a báró.

— Igen, uram!

Milyen buzgalommal böki ki a választ, gondolta a báró.

— És azt mondod, a fremenekhez akartak elszökni?

— Igen, uram.

— És van még valami említésre méltó ebben a… jelentésben?

— A Császári Planetológusnak, annak a Kynesnak, valami köze van a dologhoz, uram. Idaho rejtélyes körülmények között csatlakozott Kyneshoz… mondhatni, gyanús körülményék között.

— Mégpedig?

— Ezek ketten, ööö… elszöktek együtt egy bizonyos helyre a sivatagba, ahol nyilvánvalóan a fiú és az anyja rejtőzködött. Az üldözés hevében sajnos több csoportunk belekerült egy lézerpajzsrobbanásba…

— Mekkora a veszteségünk?

— Azt… azt még nem tudom pontosan, uram.

Hazudik, gondolta a báró. Súlyos veszteségnek kellett lennie.

— Ez a császári talpnyaló, ez a Kynes… — mondta a báró —, eszerint kettős játékot játszott, mi?

— A jó híremet merném föltenni rá, uram.

Az ő jó hírét!

— Ölesd meg — mondta a báró.

— De uram! Kynes a Császári Planetológus, Őfelsége személyes…

— Akkor álcázzátok balesetnek!

— Uram, sardaukarok is csatlakoztak a csapatainkhoz, amikor kifüstöltük azt a fremenfészket. Ők tartják most fogva Kynest.

— Akkor szedd ki a kezük közül! Mondd, hogy én akarom kihallgatni.

— És ha akadékoskodnak?

— Nem fognak akadékoskodni, ha ügyesen intézed.

Nefud nyelt egyet.

— Értem, uram.

— Annak az embernek pusztulnia kell — dörögte a báró. — Az ellenségeimnek próbált segíteni!

Nefud zavartan toporgott.

— Mi az?

— Uram, a sardaukarok… őrizetében két ember van, akik talán érdekelnének téged. Elfogták a herceg Főorgyilkosát is.