Frank Herbert - A Dűne

Hájfejű tank, gondolta a báró. Nem éppen Mentát a kedves unokatestvérem… nem egy Piter de Vries, de talán még tökéletesebben megfelel a jelenlegi célnak. Ha szabad kezet adok neki, mindent eltipor, ami az útjába kerül. Ó, hogy fogják gyűlölni itt, az Arrakison!

— Kedves Rabbanom! — szólt a báró. Kikapcsolta az ajtó erőterét, de célzatosan meghagyta teljes intenzitáson a testpajzsát. Tudta, hogy a villózását jól lehet látni az ágy melletti parázsgömb halvány fényénél.

— Hívattál — mondta Rabban. Belépett, egy pillantást vetett a testpajzs körül vibráló levegőre, körülnézett, szemlátomást szuszpenzorszéket keresett, de nem talált.

— Gyere közelebb, hogy jobban lássalak — mondta a báró.

Rabban egyet lépett előre, és arra gondolt, hogy az átkozott vénember szántszándékkal vitetett ki minden széket, hogy a látogatói kénytelenek legyenek állva maradni.

— Az Atreidesek meghaltak — mondta a báró. — Mind egy szálig. Ezért hoztalak ide, az Arrakisra. Megint a tiéd ez a bolygó!

Rabban pislogott.

— De hát én azt hittem, Piter de Vriest akarod megtenni a…

— Meghalt Piter is.

— Piter?

— Piter.

A báró visszakapcsolta az ajtó erőterét, beállította úgy, hogy semmiféle energiát ne engedjen át.

— Végül ráuntál, mi? — kérdezte Rabban.

Színtelenül, élettelenül korgott a hangja az energiaelnyelő szobában.

— Mondok neked valamit, de csak most az egyszer — dörögte a báró. — Arra célzol, hogy végeztem Piterrel, mint ahogy az ember kidob valami haszontalan apróságot. — Csettintett egyet kövér ujjaival. — Csak így, igaz? Nem vagyok olyan ostoba, kedves unokaöcsém! És rossz néven fogom venni, ha még egyszer akár szóval, akár tettel érzékelteted velem, hogy ilyen ostobának tartasz!

Rabban a báróra sandított, félelem látszott a tekintetében. Bizonyos határok között tudta, meddig megy el az öreg báró a családtagjaival szemben. A halálukat ritkán akarta, hacsak nem volt belőle óriási haszna vagy óriási elégtétele. De a családi büntetések roppant fájdalmasak tudtak lenni…

— Bocsáss meg, uram — mondta Rabban. Lesütötte a szemét, részben, hogy elrejtse haragját, részben, hogy jelezze alázatosságát.

— Jegyezd meg egyszer és mindenkorra — mondta a báró —, hogy sohase végezz valakivel gondolkodás nélkül, ahogy néha egy egész közösség megteszi ilyen vagy amolyan törvényes eljárás során! Mindig csak valamilyen elsőrendű fontosságú cél érdekében tedd — és tudjad, hogy mi a célod!

Rabban válaszában harag csengett:

— De te végeztél azzal az árulóval, Yueh-vel! Amikor tegnap este megérkeztem, láttam, hogy elvitték a holttestét.

— Én nagyon óvatosan szoktam bánni a veszélyes fegyverekkel — mondta. — Yueh doktor áruló volt. Ő adta a kezembe a herceget. — Fölerősödött a hangja. — Bűncselekményre vettem rá a Suk Egyetem orvosát! A Belső Egyetemet végzett Yueh doktort! Hallod, fiú? De az ilyen megbízhatatlan fegyvert nem jó elöl hagyni. Nem véletlenül végeztem vele.

— A Császár tud róla, hogy megtörted egy Suk-orvos kondicionálását?

Ez éles elméjű kérdés volt, gondolta a báró. Alábecsültem volna ezt az unokaöcsémet?

— A Császár még nem tud róla — válaszolta. — A sardaukarjai azonban biztosan jelentést tesznek a dologról. De mielőtt arra sor kerül, már a kezében lesz az én jelentésem, amelyet a KHAFT csatornáin juttatok el hozzá. Abban el fogom magyarázni, hogy szerencsés módon rábukkantam egy orvosra, aki azt a látszatot keltette, hogy kondicionálva van. Egy szélhámos orvosra, érted? Mivel mindenki tudja , hogy a Suk Egyetem kondicionálását nem lehet megtörni, ennek hitelt fognak adni.

— Aha, így már értem — dünnyögte Rabban.

A báró magában azt gondolta: Hát remélem is, hogy érted. Remélem, érted, milyen létfontosságú, hogy ez titokban maradjon! A báró hirtelen értetlenül állt tulajdon viselkedése előtt. Miért csináltam ezt? Miért hetvenkedtem ennek a hájfejű unokaöcsémnek — akit csak föl kell használni, aztán megszabadulni tőle? A báró haragudott magára. Úgy érezte, árulás áldozata lett.

— Titokban kell tartani — mondta Rabban. — Értem.

A báró felsóhajtott.

— Ami az Arrakist illeti, kedves rokon, ezúttal másfélék lesznek az utasításaid. Amikor legutóbb uralkodtál itt, nem engedtelek szabadjára. Most viszont csak egyetlen dolgot kérek tőled.

— Éspedig, uram?

— Bevételt!

— Bevételt?

— Van neked fogalmad róla, Rabban, hogy mennyibe került nekünk ekkora katonai erő ideszállítása? Van valami halvány sejtelmed róla, hogy milyen árat kér a Liga a csapatszállításért?

— Költséges, mi?

— Még hogy költséges!

A báró vastag karjával Rabbanra mutatott.

— Ha hatvan éven át kipréseled az Arrakisból az utolsó kipréselhető garast is, akkor épp csak egyenesbe jövünk!

Rabban eltátotta a száját, aztán szó nélkül becsukta.

— Még hogy költséges! — ismételte meg fújtatva a báró. — A Liga nyomorult űrmonopóliuma már rég tönkretett volna bennünket, ha nem tartalékolok hosszú ideje erre a kiadásra. Jobb, ha megtudod, Rabban: minden költséget mi álltunk! Mi fizettük ki még a sardaukarok útját is!

A báró, immár sokadszor, eltűnődött rajta, hogy vajon elérkezik-e valaha az idő, amikor el lehet bánni a Ligával. Alattomosak voltak: először csak annyira vágták meg az ügyfelet, hogy éppen elviselje, amíg a markukba nem kaparintották — és akkor aztán megfizettettek vele mindent.

Hogy micsoda csillagászati felárakat követeltek a katonai vállalkozásokért! „Kockázati tarifák”, magyarázták a sima modorú Liga-ügynökök. És ha az ember valahogy nagy nehezen beépítette egy ügynökét kémnek a Ligabank hálózatába, ők kettőt építettek be az ember rendszerébe viszonzásul.

Elviselhetetlen banda!

— Tehát fő a bevétel — mondta Rabban.

A báró ökölbe szorította a kezét, Rabban felé mutatta.

— Kicsikarni belőlük!

— És ha kicsikarom belőlük, minden másban szabad kezet kapok?

— Igen. Minden másban.

— Azok az ágyúk… — mondta Rabban. — Itt lehetne…

— Elviszem őket — mondta a báró.

— De máshol semmi…

— Nincs szükségünk efféle játékszerekre: Ez az újítás egyvalamire kellett, arra jó volt, most már haszontalan. Szükségünk van a fémre. Az ágyúk nem érnek semmit a pajzs ellen, Rabban. Most csak a váratlanságukban volt az erejük. Előre lehetett látni, hogy ezen a förtelmes bolygón a herceg emberei a sziklabarlangokba fognak visszavonulni. Az ágyúink csak ott rekesztették őket.

— A fremenek nem használnak pajzsokat.

— Jó, megtarthatsz néhány lézerfegyvert, ha akarod.

— Igen, uram. És szabad kezem van?

— Amíg jön a bevétel, igen.

Rabban kéjesen elmosolyodott.

— Megértettelek, uram…

— Nem értettél meg te semmit! — mordult föl a báró. — Jó, ha ezt már most tisztázzuk. Amit értesz, az az, hogy hogyan hajtsd végre a parancsaimat! Mondd, kedves rokon, eszedbe jutott már, hogy legalább ötmillió ember él ezen a bolygón?

— Ne felejtsd el, uram, hogy én már voltam itt régens-sziridár. És megbocsáss, de lehet, hogy alábecsülöd a számukat. Nem könnyű megszámlálni az ilyen népességet, amelyik így szétszóródik a medencék, teknők között. És számolni kell azokkal a fremenekkel is, akik…