Frank Herbert - A Dűne

Paul az arcába húzta a csuklyáját, hallgatta az éjszaka bogárlábú neszeit. Egész benseje néma nyugalomba süppedt. Viszketni kezdett az orra. Megtörölte, kivette a dugót, hirtelen megcsapta a fahéjillat.

— Fűszerhomok van a közelben — mondta.

Simogató fuvallat érintette meg Paul arcát; meglebbentette burnusza redőit. Ez a szél azonban nem hozta vihar ígéretét; Paul már érzékelni tudta a különbséget.

— Nemsokára hajnalodik — jegyezte meg Jessica.

— Valahogy pedig át lehet jutni veszélytelenül az ilyen homoksávokon — mondta Paul. — A fremeneknek nem okoz gondot.

— És a férgek?

— Ha mondjuk elhelyezünk mögöttünk, a sziklák között egy dobolót a frembatyunkból — mondta Paul —, azzal a féreg ellesz egy jó darabig.

Jessica a holdsütötte sivatagra pillantott, amely elválasztotta őket a következő sziklás menedéktől.

— Amíg megteszünk négy kilométert?

— Talán. És ha járás közben csak természetes zajokat keltünk, hogy ne vonzzuk oda a férget…

Paul nézte, nézte a sivatagot, kutatott jövőlátó emlékezetében, tűnődött a titokzatos utalásokon, amelyeket a frembatyujukban talált kézikönyv tett a dobolókra meg az úgynevezett mesterhorgokra. Tudta, mintha ott lappangott volna valahol a tudata peremén, hogy a férgeket tiszteletben kell tartani, de félni nem kell tőlük, ha… ha…

Megrázta a fejét.

— Ritmus nélküli zajokat — mondta Jessica.

— Tessék? Aha. Értem. Igen, ha úgy tagoljuk a lépéseinket… hiszen a homok is meg-megcsusszan időnként. A férgek nem nézhetnek utána minden apró nesznek. De teljesen kipihenten szabad csak megpróbálkoznunk vele.

Elnézett a másik meredek sziklafal felé, hogy megállapítsa az időt a függőleges holdárnyékokból.

— Egy órán belül pirkad — mondta.

— Hol töltjük a napot? — kérdezte Jessica.

Paul balra fordult, odamutatott.

— A szikla visszakanyarodik azon a részen észak felé. Látszik a bemaródásokon, hogy az a szél felőli oldal. Ott biztosan lesznek hasadékok, mély hasadékok is.

— Akkor nem ártana elindulni — mondta Jessica.

Paul fölállt, fölsegítette az anyját.

— Eléggé kipihented magad, le tudsz mászni? A lehető legközelebb akarok jutni a homokszinthez, mielőtt letanyázunk.

— Eléggé — mondta Jessica. A fejével intett a fiának, hogy menjen előre.

Paul egy pillanatig tétovázott, aztán fölemelte a csomagot, felcsatolta, és megindult a sziklafal mentén.

Bárcsak volnának szuszpenzoraink! gondolta Jessica. Pofonegyszerű volna leugrani oda! De lehet, hogy a szuszpenzorokat sem ajánlatos használni a sivatagban. Lehet, hogy ugyanúgy vonzzák a férgeket, mint a pajzs.

Most lépcsősen ereszkedni kezdett a szikla. Lejjebb hasadék futott végig a kövön, a peremét kiemelte a holdvilág.

Paul mutatta az utat lefelé, óvatosan, de fürgén mozgott, mert szemlátomást a vége felé járt már az éjszaka. Kanyargós úton haladtak lefelé, egyre sötétebb árnyékok közé. Már alig kivehetően nyúltak föl körülöttük a sziklaalakzatok az égbe, takarták el szemük elől a csillagokat. A hasadék körülbelül tíz méter szélességűre szűkült össze egy homályba burkolózó homoklejtő peremén, amelynek az alja eltűnt a sötétségben.

— Le tudunk menni rajta? — suttogta Jessica.

— Azt hiszem…

Paul a lábával óvatosan kipróbálta a felszínt.

— Lecsúszunk — mondta. — Én megyek előre. Várj, amíg meghallod, hogy megálltam!

— Csak óvatosan — mondta Jessica.

Paul rálépett a lejtőre, aztán csak csúszott, csúszott a puha felszínen, amíg meg nem állapodott egy majdnem vízszintes, tömörebb részen, mélyen a sziklafalak között.

Maga mögött leomló homok surrogását hallotta. Megpróbált fölkémlelni a lejtőn a sötétben, de kis híján ledöntötte a lábáról a homokzuhatag. Aztán elcsendesedett minden.

— Anyám…?

Nem jött válasz.

— Anyám?

Ledobta a csomagot, nekilódult a lejtőnek, kézzel-lábbal iparkodott fölfelé, kotort, szórta szanaszét a homokot, mint akinek elment az esze.

— Anyám! — zihálta. — Anyám, hol vagy?

Újabb homoktömeg zúdult le rá, derékig betemette. Nagy nehezen kievickélt belőle.

Ráomlott, gondolta. Betemette a homok. Nyugalom! Ezt higgadtan kell megoldanom. Nem fog rögtön megfulladni. Bindu-nyugalomba fogja helyezni magát, hogy csökkentse az oxigénszükségletét. Tudja, hogy kiásom.

A Bene Gesserit-módszerrel, ahogy az anyjától tanulta, Paul lecsillapította szíve vad lüktetését, kiürítette az agyát, míg tiszta lap nem lett, ahová felíródhatott az elmúlt pár pillanat. Emlékezetében újra lejátszódott az omlás minden egyes kis mozzanata, méltóságteljes belső lassúsággal, pedig a valóságos időnek csak egy töredék másodpercét vette igénybe a történtek maradéktalan visszajátszása.

Néhány pillanat múlva Paul átlósan átóvakodott a lejtőn, előrenyújtott kézzel, amíg elérte a hasadék kidomborodó falát. Ásni kezdett, finom mozdulatokkal tolta odébb a homokot, nehogy újabb omlást indítson el. Valami szövetben akadt meg a keze. Követte, kitapintott egy kart. Végighaladt a kar mentén, gyengéd mozdulattal kiszabadította az anyja arcát.

— Hallasz? — suttogta.

Nem kapott választ.

Gyorsabban kezdett ásni, kiszabadította Jessica vállát is. Ernyedt volt a test a keze alatt, de érezte a lassú szívdobogást.

Bindu-nyugalom, mondta magában.

Egészen Jessica derekáig eltisztogatta a homokot, aztán vállon ragadta és húzni kezdte lefelé a lejtőn, először csak lassan, aztán amilyen gyorsan csak bírta, mert érezte, hogy odafönt megindul a homok. Egyre sebesebben vonszolta az ernyedt testet, zihált az erőlködéstől, küszködött, hogy talpon maradjon. Amint a lába alatt érezte a hasadék tömörebb fenekét, a vállára lendítette a testet, és nehézkes léptekkel, rogyadozva futásnak indult. Abban a pillanatban az egész homoklejtő bezúdult a hasadékba, hangos szisszenéssel, amely felerősödve visszhangzott a sziklafalak között.

Paul megállt a hasadék végénél, ahol a sziklarepedés lenézett a harminc méterrel lejjebb sorakozó homokdűnékre. Gyengéden letette az anyját, aztán kimondta a szót; amellyel föl kellett ébreszteni a katalepsziából.

Jessica lassan tért magához, egyre mélyebb lélegzeteket vett.

— Tudtam, hogy megkeresel — suttogta.

Paul visszanézett a hasadék sötétlő mélyébe.

— Talán jobb lett volna, ha nem teszem.

— Paul!

— Elhagytam a csomagot — mondta Paul. — Ott van vagy száztonnányi homok alatt…

— Minden benne volt?

— A tartalék vizünk, a cirkosátor — minden, ami fontos. — Megtapogatta a zsebét. — A paratájoló megvan. — Kitapogatta a derekán az övzsebet. — Itt a kés meg a látcső is. Legalább jól megnézhetjük, hol halunk meg.

Ebben a pillanatban valahol a látóhatáron, a hasadék nyílásán túl balra, fölkelt a nap. A nyílt sivatag homoktengerén színek villantak fel. A sziklák közötti rejtekhelyeikről madarak kórusa hangzott föl.

Jessica azonban csak Paul kétségbeesett arcát látta. Maró gúnyt vitt a hangjába, úgy kérdezte:

— Erre tanítottalak?

— Hát nem érted? — mondta a fia. — Minden, ami ahhoz kell, hogy életben tudjunk maradni, ott van a homok alatt!

— De engem megtaláltál — mondta Jessica, és most gyengéd, higgadt volt a hangja.

Paul leguggolt, nem szólt semmit.

Kis idő múlva fölnézett az újonnan keletkezett lejtőre, vizsgálgatta, fürkészte, milyen laza a homok.