Frank Herbert - A Dűne

— Hmmmm…

— Hm bizony! Ha az a szándékod, hogy megkeresd a boszorkányt, és végezz vele, csak rajta! De figyelmeztetlek, valószínűleg elkéstél vele… és mi amúgy sem hisszük, hogy ő lett volna az áruló.

— Hawat ritkán tévedett.

— Hawat hagyta, hogy a Harkonnenek fogságba ejtsék.

— Azt hiszed, ő az áruló?!

Tuek vállat vont.

— Akadémikus kérdés. Szerintünk a boszorkány valószínűleg meghalt. Legalábbis a Harkonneneknek ez a véleménye.

— Úgy látom, elég sokat tudsz te a Harkonnenekről — jegyezte meg Halleck.

— Célzások, félmondatok… szóbeszéd, sejtések.

— Hetvennégyen vagyunk. Ha komolyan gondolod, hogy álljunk be közétek, akkor azt kell hinned, hogy a hercegünk is meghalt.

— Látták a holttestét.

— És a fiú is… Paul fiatalúr? — Halleck nyelni próbált, gombóc volt a torkában.

— A legutolsó értesülés szerint az anyjával együtt eltűnt egy sivatagi viharban. Még a csontjaik sem fognak előkerülni.

— Tehát a boszorkány is meghalt… mindenki meghalt!

Tuek bólintott.

— És azt mondják, hogy Vadállat Rabban ismét elfoglalja az uralkodói trónt a Dűnén.

— Lankiveili Rabban gróf?!

— Az.

Halleck csak néhány pillanat múlva tudta legyűrni a feltörő indulatot, amely a hatalmába kerítette. Akadozó hangon szólalt meg:

— Nekem személyes leszámolnivalóm van Rabbannal. A családom életéért… — megdörgölte a tintalián-sebhelyet — … meg ezért is…

— Az ember ne tegyen kockára mindent azért, hogy időnek előtte leszámolhasson valakivel — mondta Tuek. Összevonta a szemöldökét, nézte a Halleck állkapcsa körül vonagló izmok játékát, a félig lehunyt, húsos szempillák mögötti tekintet hirtelen elsötétedését.

— Tudom… tudom. — Halleck mély lélegzetet vett.

— Te és az embereid ledolgozhatjátok nálunk az Arrakisról való távozásotok útiköltségét — mondta a csempész. — Sok olyan hely van, ahová majd…

— Fölmentem az embereimet minden kötöttségük alól, amely hozzám fűzi őket — mondta Halleck. — Döntsenek kedvük szerint. Ha Rabban itt van — én is itt maradok!

— Ilyen állapotban nem vagyok biztos benne, hogy szívesen vennénk.

Halleck szúrós szemmel ránézett a csempészre.

— Kételkedsz a szavamban?

— Neeem…

— Megmentettél a Harkonnenektől: Leto hercegnek sem többért fogadtam hűséget annak idején. Itt maradok az Arrakison, veletek… vagy a fremenekkel.

— A gondolat, akár kimondják, akár nem, valóságos dolog, és ereje van — mondta Tuek. — Lehet, hogy a fremenek között nem volna ínyedre, hogy milyen: kevés választja el náluk az életet a haláltól, és milyen könnyű átjutni a határon…

Halleck egy pillanatra lehunyta a szemét, érezte, hogy megint szétárad benne a fáradtság.

— Hol van az Úr, aki kivezetett bennünket a sivatagok földjéről, a mélységekből? — kérdezte.

— Ha lassan haladsz, elérkezik a bosszúd napja — mondta Tuek. — A sietség a Shaitan eszköze. Hűtsd le a bánatodat — segíteni tudunk benne. Három dolog van, ami enyhíti a lélek fájdalmát — a víz, a zöld fű és az asszonyok szépsége.

Halleck ránézett.

— Nekem többet érne, ha Rabban Harkonnen vérében gázolhatnék — mondta. — Gondolod, hogy eljön még a napja?

— Kevés közöm van nekem ahhoz, hogy milyen holnap vár reád, Gurney Halleck. Én csak a mában segíthetek.

— Akkor elfogadom a segítséget, és itt maradok mindaddig, amíg azt nem mondod, hogy álljunk bosszút az apádért és mindazokért, akik…

— Ide hallgass, te harcos! — szólt rá Tuek. Előrehajolt az asztal fölött, fölhúzta a vállát, a szeme villogott. Hirtelen olyan lett az arca, mint a vihar faragta szikla. — Az apám vizéért megfizetek én magam, a tulajdon kezemmel!

Halleck farkasszemet nézett vele. Ebben a pillanatban a csempész Leto hercegre emlékeztette: látszott rajta, hogy ő a vezére az embereinek, rettenthetetlen, biztosan áll a helyén, és tudja, merre tart. Olyan volt, mint a herceg… az Arrakis előtt.

— Akarod, hogy melletted vívjon a pengém? — kérdezte Halleck.

Tuek visszaült, kényelembe helyezkedett, némán méregette Hallecket.

— Úgy gondolsz rám, mint harcosra? — kérdezte követelőzően Halleck.

— Te vagy a herceg egyetlen parancsnoka, aki megmenekült — mondta Tuek. — Túlerőben volt az ellenség, de te rugalmasan vonultál vissza. Úgy maradtál meg, ahogy mi megmaradunk az Arrakis ellenében.

— Tessék?

— Mi megtűrt lakók vagyunk itt, Gurney Halleck — mondta Tuek. — Az Arrakis az ellenségünk.

— És egyszerre egy ellenségünk legyen, erről van szó?

— Erről.

— Így boldogulnak a fremenek is?

— Talán.

— Azt mondtad, lehet, hogy túl keménynek találnám az életet a fremenek között. Azért, mert a sivatagban élnek, a nyílt sivatagban?

— Ki tudja, hol élnek a fremenek? A mi számunkra a Központi Fennsík a senki földje. De most beszéljünk inkább a…

— Azt mondják, a Liga nagyon ritkán vezeti el a fűszerszállító teherhajók útvonalát a sivatag fölött — mondta Halleck —, de a szóbeszéd szerint itt-ott láthat az ember zöld foltokat, ha tudja, hol keresse…

— Szóbeszéd! — ismételte meg fitymálóan Tuek. — Választani akarsz köztem és a fremenek között? Mi valamennyire védett körülmények között vagyunk, megvan a saját, sziklába vájt sziecsünk, a saját eldugott medencéink. Civilizált módon élünk. A fremenek csak néhány toprongyos bandát jelentenek, akiket éppen mi használunk fűszervadászoknak!

— De a Harkonnenekkel el tudnak bánni.

— És tudod, mi az eredmény? Ebben a pillanatban is folyik ellenük a hajsza, mint az állatok ellen — lézerfegyverekkel, hiszen nincsenek pajzsaik. Egyszerűen kiirtják őket. És miért? Mert elbántak néhány Harkonnennel!

— Harkonnenek voltak, akiket megöltek? — kérdezte Halleck.

— Ezt hogy érted?

— Te nem hallottál róla, hogy állítólag sardaukarok is jöttek a Harkonnen-csapatokkal?

— Annyi mendemonda terjeng!

— De hát egy irtóhadjárat… ez nem vall a Harkonnenekre! Az irtóhadjárat pazarlás.

— Azt hiszem, amit látok — mondta Tuek. — Határozd el magad, harcos barátom! Én vagy a fremenek? Én menedéket ígérek neked, és lehetőséget arra, hogy leszámolj azokkal, akikkel mind a ketten le akarunk számolni. Ebben bizonyos lehetsz. A fremenek között csak űzött vadként élhetsz.

Halleck tétovázott. Rokonszenvet és bölcsességet érzett Tuek szavaiban, de valami megmagyarázhatatlan okból bizonytalankodott.

— Bízzál meg a tulajdon képességeidben — mondta Tuek. — Kinek a döntései vezették ki épségben a tieidet a harcból? A te döntéseid. Dönts hát!

— Meg kell lennie — mondta Halleck. — A herceg és a fia meghalt?

— A Harkonnenek biztosra veszik. Ha ilyesmiről van szó, én általában megbízom a Harkonnenekben. — Zord mosoly villant át Tuek arcán. — Ha másban nem is.

— Akkor hát legyen. — Halleck előrenyújtotta a kezét, tenyérrel fölfelé, ráhajtott hüvelykujjal, a hagyományos gesztussal. — Neked adom a kardomat.

— Elfogadom.

— Akarod, hogy rábeszéljem az embereimet is?

— Megengeded, hogy önállóan határozzanak?

— Eddig követtek engem, de a legtöbbjük a Caladanra való, és az Arrakis nem az, aminek képzelték. Mindenüket elveszítették itt, csak az életük maradt meg. Úgy gondolom, hogy most már határozzanak ők maguk.