Frank Herbert - A Dűne

— Ha valahogy rögzíteni tudnánk egy kis részt ott a lejtőn meg a homokba ásott lyuk felső oldalát… akkor talán le tudnánk ásni a csomaghoz… Megtenné a víz is, de nincs annyi vizünk, hogy… — Pár pillanatra elhallgatott, aztán: — Hab!

Jessica moccanni sem mert, nehogy megzavarja Paul agyának követhetetlen hiperrezdüléseit.

Paul elnézett a dűnék felé, az orrával is kutatott, nemcsak a szemével, megtalálta az irányt, aztán minden figyelme egy lenti, sötétebb homoksávra irányult.

— Fűszer — mondta. — Az alapvegyülete erősen lúgos. És itt a paratájoló. A telepe savas…

Jessica kis híján fölpattant ültéből.

Paul ügyet sem vetett rá, egy szempillantás alatt talpon termett, és leszáguldott a szél tömörítette lejtőn, amely a hasadék végétől levezetett a sivatagba.

Jessica nézte, milyen furcsán megy, megtöri a járását: lép… szünet, lép kettőt… csusszan… szünet…

Nem volt benne semmi ritmus, ami tudtára adhatta volna egy portyázó féregnek, hogy ami itt mozog, az nem a sivatag része.

Paul odaért a fűszerhomoksávhoz, egy kupacot belekotort a köpenye szélébe, visszament a hasadékhoz. Kiöntötte a fűszert Jessica elé a homokra. Leguggolt, elővette a kését, nekilátott szétszedni a paratájolót. Először lefeszítette a hátlapját. Levette magáról a széles övet, sorban kirakta rá a tájoló alkatrészeit, amíg kiemelte a telepet is. Utána már csak a kijelző következett. A műszerből az üres doboz maradt.

— Vízre lesz szükséged — mondta Jessica.

Paul kihúzta a vízcsövet a ruhája nyakrészéből, kiszívott egy nagy kortynyit, kiengedte a szájából a műszer dobozába.

Ha nem sikerül, kárba veszett a víz, gondolta Jessica. De akkor már úgyis mindegy lesz.

Paul a késével fölvágta a telepet, beleöntötte a kristályokat a vízbe. Egy kis pezsgés után feloldódtak.

Jessica a szeme sarkából valami mozgást észlelt a magasban. Felnézett. A hasadék peremén egy sor sólyom ült. Mozdulatlanul meredtek a földön csillogó vízre.

Anyaisten! gondolta Jessica. Olyan messziről észrevették a vizet!

Paul közben visszarakta a paratájoló hátlapját, de kihagyta a nullázógombot belőle. Kis lyuk látszott a helyén. Az egyik kezébe vette az átalakított műszert, a másikba egy maroknyi fűszert, és visszament a lejtő aljába, szemügyre vette a fekvését. A köpenye furcsán lobogott rajta most, hogy nem fogta össze a derekán az öv. Felkapaszkodott egy darabig a lejtőn, apró homokpatakok csörgedeztek a lába nyomán.

Kisvártatva megállt, betömködött egy csipetnyi fűszert a tájolóba, megrázta a fűszerdobozt.

Zöld hab fortyogott ki a lyukon, ahol a nullázógomb helye volt. Paul a lejtőre irányította, átáztatott vele egy kis szakaszt, aztán nekilátott kirugdosni az így keletkezett védőgát alól a homokot, miközben újabb habadagokkal rögzítette a szabaddá váló homokfalat.

Jessica odament alája, fölszólt:

— Segíthetek?

— Gyere és ássál! — mondta a fia. — Le kell mennünk vagy háromméternyit. Kockázatos lesz… — Miközben beszélt, elállt a habzás.

— Gyorsan — mondta Paul. — Nem lehet tudni, meddig tartja meg ez a hab a homokot! Ne vesztegessük az időt!

Jessica négykézláb fölevickélt Paul mellé. Paul egy újabb adag fűszert tömött a lyukba, megrázta a tájolót. Ismét buzogni kezdett belőle a hab.

Paul a habot irányította, Jessica a kezével ásott, csak úgy öntötte lefelé a homokot a lejtőn.

— Milyen mélyen van? — kérdezte lihegve.

— Körülbelül háromméternyire — mondta Paul. — De csak nagyjából sejtem, hol. Lehet, hogy ki kell majd tágítanunk ezt a lyukat. — Oldalt lépett, megcsúszott a laza homokban. — Ferdén ássál, hátrafelé, ne függőlegesen!

Jessica engedelmeskedett.

Lassan mélyült a lyuk, amíg végül leért egészen a hasadék fenekéig, de a csomagnak nyoma sem volt.

Lehet, hogy elszámítottam magam? töprengett Paul. Az egész bajt én csináltam azzal, hogy az elején pánikba estem. Lehet, hogy ez megbénította a képességeimet…?

Ránézett a paratájolóra. Alig maradt már egy kevés a savas töltetből.

Jessica fölegyenesedett a lyukban, megdörgölte az arcát habtól foltos kezével. A tekintete találkozott Pauléval.

— A felső oldalát — mondta Paul. — De nagyon óvatosan! — Belenyomott még egy csipet fűszert a dobozba, Jessica keze köré öntötte a fortyogó habot, miközben az anyja fokozatosan függőlegesre faragta a lyuk felső, lejtős falát. Amikor Jessica másodszor haladt végig a homokfalon, valami keménybe ütközött a keze. Lassan kiszabadította a heveder egy darabját, rajta a műanyag csattal.

— Ne húzz ki többet — mondta Paul szinte suttogóra fogott hangon.

— Kifogyott a hab.

Jessica a kezébe fogta a hevedert, fölnézett a fiára.

Paul ledobta az üres paratájolót, és azt mondta:

— Add ide a másik kezed! Most nagyon figyelj! Ki foglak húzni oldalt, lefelé. El ne engedd azt a hevedert! Odafentről már nem kapunk sokkal több homokot a nyakunkba. Ez a lejtő stabilizálódott. Én csak arra fogok ügyelni, hogy a fejedet ne temesse be t a homok. Ha megtelik a lyuk, akkor majd kiáshatunk téged, és kihúzhatjuk a csomagot.

— Értem — mondta az anyja.

— Lehet?

— Lehet. — Jessica keze összeszorult a hevederen. Paul egyetlen rugaszkodással félig kirántotta a lyukból, magasra húzta a fejét, miközben a habgát átszakadt, és leomlott a homok. Amikor elállt az omlás, Jessicának csak a felsőteste maradt szabadon, a bal karja, válla is a homokban volt, álla Paul köpenyén támaszkodott. Fájt a válla, úgy megfeszült.

— Még fogom a hevedert — mondta.

Paul lassan befúrta a kezét a homokba az övé mellett, megkereste a hevedert.

— Együtt — mondta. — Lassan, egyenletesen, nehogy elszakítsuk!

Újabb adagokban zúdult le a homok, ahogy egyre följebb húzták a csomagot. Amikor a heveder előbukkant, Paul elengedte, és kiszabadította az anyját a homokból. Aztán együtt kezdték el húzni a csomagot a lejtő irányába, ki a homok alól.

Néhány perc múlva a hasadék fenekén álltak egymás mellett, közöttük a csomag.

Paul ránézett az anyjára. Habfoltok éktelenkedtek az arcán, a köpenyén. Ahol megszáradt a hab, rászáradt a homok is. Úgy festett, mintha meghajigálták volna nedves, zöld homokgolyókkal.

— Ha látnád, hogy festesz! — mondta Paul.

— Te sem dicsekedhetsz — mondta Jessica.

Elnevették magukat, aztán gyorsan kijózanodtak.

— Ennek nem lett volna szabad megtörténnie — mondta Paul. — Gondatlan voltam.

Jessica megvonta a vállát, érezte, hogy lepereg a köpenyéről a rákeményedett homok.

— Fölállítom a sátrat — mondta a fia. — Szerintem vedd le azt a köpenyt és rázd ki! — Elfordult, fölemelte a csomagot.

Jessica bólintott, hirtelen úgy érezte, ahhoz is fáradt, hogy válaszoljon.

— Horgonylyukak vannak a kőben — szólt oda Paul. — Valaki már sátrazott itt!

Miért ne? gondolta Jessica, miközben leporolta a köpenyét. Kézenfekvő hely volt — mélyen bent a sziklafalak között, szemben a négy kilométernyire levő másik sziklacsoporttal, elég magasan a sivatag fölött ahhoz, hogy menedéket nyújtson a férgek elől, de elég közel a felszínhez, hogy útba lehessen ejteni fárasztó kitérő nélkül.

Jessica megfordult, látta, hogy Paul fölállította a sátrat. A bordázott félgömb beleolvadt a hasadék sziklafalainak hátterébe. Paul elment Jessica mellett, fölemelte a látcsövet. Egy gyors csavarintással beállította a belső nyomását, aztán az olajlencsék fókuszát a szemközti sziklafalra állította be, mely aranybarnán emelkedett ki a reggeli fényben a homoktengerből.