Frank Herbert - A Dűne

— Most nem szabad meginognod — mondta Tuek. — Eddig is követtek téged.

— Szükséged van rájuk, igaz?

— Mindig hasznát tudjuk venni a tapasztalt harcosoknak… az ilyen időkben jobban, mint bármikor.

— Elfogadtad a kardomat. Kívánod, hogy rábeszéljem őket?

— Azt hiszem, maguktól is követni fognak, Gurney Halleck.

— Reméljük.

— Reméljük bizony.

— Tehát magam dönthetek ebben?

— Magad dönthetsz.

Halleck feltápászkodott a kagylóülésből, érezte, hogy még ez a kis erőfeszítés is mennyit fölemésztett megmaradt energiájából.

— Most egyelőre megnézem a szállásukat, és hogy jól vannak-e — mondta.

— Beszélj a szállásmesteremmel — mondta Tuek. — Drisq a neve. Mondd meg neki, hogy az a kívánságom, bánjon jól velük. Nemsokára átmegyek hozzátok én is. Először intézkednem kell néhány induló fűszerszállítmány dolgában.

— A vagyon előtt nincsen zárt ajtó — jegyezte meg Halleck.

— Nincsen — mondta Tuek. — A zűrzavaros időszak ritka jó üzleti lehetőséget kínál nekünk.

Halleck biccentett, aztán hallotta a halk remegést, érezte az enyhe légáramlást, ahogy kinyílt mellette egy nehéz ajtó. Megfordult, lehajolt, hogy ne üsse be a fejét, és kibújt rajta.

A gyülekezőhelyiségben találta magát, amelyen előzőleg átvezették őt és az embereit Tuek társai. Hosszú, meglehetősen szűk barlangszakasz volt, amelyet emberi kéz vágott ki a kőzetből. A felület simasága arról árulkodott, hogy sugárvágókat használtak. A mennyezet elég magasra emelkedett ahhoz, hogy folytassa a szikla eredeti ívét, és fölszállhassanak a belső légáramlatok. Fegyverállványok és öltözőszekrények álltak a falak mentén.

Halleck némi büszkeséggel látta, hogy azok az emberei, akik még meg tudtak állni a lábukon, álltak — nem látszott rajtuk a kimerültség vagy a legyőzöttség lankadtsága. A csempészek egészségügyisei járkáltak közöttük, ellátták a sebesülteket. Balra egy részen a hordágyon fekvők sorakoztak, mindegyik sebesült mellett egy Atreides-egyenruhás bajtársa.

Az Atreides-hagyomány — „Mi gondját viseljük a mieinknek!” — sziklaszilárdan kitartott, gondolta Halleck.

Egyik hadnagya odajött hozzá, kezében Halleck kilenchúrú balisetje, tok nélkül. A férfi feszesen tisztelgett, és azt mondta:

— Uram, az itteni egészségügyisek azt mondják, Mattain nem tudnak segíteni! Nincs itt sem csont—, sem szervraktáruk, csak segélyfölszerelésük. Mattai a végét járja, és szeretne kérni valamit tőled.

— Mit?

A másik odanyújtotta a balisetet.

— Mattai szeretné, ha egy dallal könnyítenéd meg a távozását, uram. Azt mondja, tudod, melyik az… már épp elégszer kérte tőled. — Nagyot nyelt. — Az a címe: Kedvesem. Ha meg…

— Igen. — Halleck elvette a balisetet, kipattintotta a pengetőt a helyétől. Halkan megzendítette a hangszert, rájött, hogy valaki már fölhangolta. Valami égető érzés volt a szemében, de elhessegette a gondolataiból, ahogy hosszú lépteivel megindult bal felé, keze laza mozdulatokkal pengette a dal akkordjait, arcára könnyed mosolyt kényszerített.

Néhány embere és egy felcser hajolt az egyik hordágy fölé. Ahogy Halleck a közelükbe ért, az egyik halkan énekelni kezdett, könnyed biztonsággal szólalt meg az ismerős ellenszólam.

Az énekes elhallgatott, kinyúlt bekötözött karjával, lecsukta a hordágyon fekvő férfi szemét.

Halleck megpendített még egy utolsó akkordot a baliseten, és azt gondolta: Most már csak hetvenhárman vagyunk.

Paul a cirkosátor előtt állt. Késő délután volt. A sziklahasadékra, ahol fölverte reggel a sátrat, mély árnyék borult. Paul elnézett a sivatag fölött a távoli sziklafal felé, és azon töprengett, fölébressze-e a sátorban alvó anyját.

A szeme előtt egymást követte a dűnék végtelen sora. A lenyugvó nap lapos fényében sötét, éjfekete árnyékokat vetettek.

És ez a laposság…

Tudata valami magas után kutatott a tájban. De nem talált igazi magasságot a láthatáron, a hőségtől vibráló levegőben — sem virágot vagy más lágyan himbálózó dolgot, amely a szellő járását jelezte volna… csak a dűnéket látta, és azt a messzi sziklavonulatot az ezüstöskék égbolt alatt.

És ha nincs ott semmiféle elhagyott kísérleti állomás? tűnődött . Ha nincsenek ott fremenek sem, és azok a növények csak véletlenül nőttek ki?

A sátor mélyén Jessica fölébredt, a hátára fordult, az átlátszó végablakon kisandított Paulra. A fia háttal állt neki, és volt valami a tartásában, ami az apjára emlékeztetett. Jessica érezte, hogy feltolul benne a fájdalom, és elfordult.

Valamivel később megigazította a cirkoruháját, felfrissítette magát egy kis vízzel a sátor gyűjtőzsebéből, aztán kimászott, megállt, nagyot nyújtózkodott, hogy kikergesse az álmot az izmaiból.

Paul nem fordult hátra, úgy szólalt meg:

— Azon kapom magam, hogy élvezem ezt a nyugalmat.

Mennyire rááll az elme a környezetre, gondolta Jessica. Az eszébe jutott egy Bene Gesserit-gondolat: „Az elme, ha nagy nyomás nehezedik rá, egyaránt kitérhet pozitív és negatív irányba is: fölfelé vagy lefelé. Úgy képzeljétek el, mint egy spektrumot, amelynek a negatív végén az öntudatlanság van, a pozitív végén pedig a hipertudat. És azt, hogy nagy megterhelés esetén merre mozdul el az elme, erősen befolyásolja a kiképzése.”

— Egészen jól el lehetne élni itt — mondta Paul.

Jessica megpróbálta a fia szemével nézni a sivatagot, tudomásul venni mindazokat a veszélyeket, viszontagságokat, amelyeket ezen a bolygón magától értetődőnek fogadtak el, és azon tűnődött, miféle jövőt láthatott benne Paul. Az ember, egyedül lehetne itt, a sivatagban, gondolta, nem kellene lesnie, hogy kijár a nyomában, nem kellene rettegnie az üldözőitől.