Frank Herbert - A Dűne

Stilgar hangja harsant föl a medencéből:

— Hé, te ott fent! Ne hajkurászd azt a fiút! Majd lejön magától!

Paul feje fölött, a sötétségben egy fiatal hang szólalt meg, nem lehetett tudni, fiúé-e vagy lányé:

— De Stil, nem lehet olyan…

— Hagyd békén, ha mondom, Csani, te gyíkporonty!

A magasból suttogó káromkodás hallatszott, és a hang halkan azt dünnyögte:

— Még hogy én gyíkporonty! — De az árnyék visszahúzódott, eltűnt Paul látóteréből.

Paul minden figyelme ismét a medencére irányult, Stilgar szürke árnyának mozgását leste az anyja mellett.

— Gyertek elő mindannyian! — kiáltotta Stilgar. Odafordult Jessicához. — És most én kérdezem meg tőled: mi honnan tudhatjuk biztosan, hogy te állod majd az alkut? Éppenséggel te vagy az, aki papírok és hazug szerződések között élte le az…

— A Bene Gesserit tagjai ugyanúgy tartják magukat az adott szóhoz, mint ti — mondta Jessica.

Hosszú másodpercekig néma csend lett, aztán mindenhonnan sziszegő suttogás csapta meg Paul fülét:

— Egy Bene Gesserit-boszorkány!

Paul előhúzta a zsákmányolt fegyvert az övéből, rászegezte Stilgar sötét alakjára, de a férfi és társai nem mozdultak, csak bámultak Jessicára.

— A legenda — mondta valaki.

— Eljutott hozzánk a hír, hogy a Shadout Mapes így nyilatkozott rólad — mondta Stilgar. — Az ilyen fontos dolgot azonban próbatétellel kell ellenőrizni. Ha te vagy az a legendás Bene Gesserit, akinek a fia elvezet majd bennünket a paradicsomba… — Nem fejezte be, csak vállat vont.

Jessica felsóhajtott, és azt gondolta: Eszerint a Missionaria Protectiva még vallási biztonsági szelepeket is elhelyezett mindenfelé ezen a pokoli helyen! Nem is baj… megkönnyíti majd a dolgunkat, elvégre arra is szánták…

Megszólalt:

— A prófétanő, aki elhozta közétek a legendát, megkötötte a karama és az ijaz , a csoda és a változtathatatlan prófécia erejével, ezt tudom. Jelet akartok-e látni?

Stilgar orrcimpái kitágultak.

— Nem fecsérelhetünk már időt szertartásokra — suttogta.

Jessica fölidézett magában egy térképet, amelyet Kynes mutatott neki, amikor a menekülési útvonalakat tervezgették. Milyen régen volt már! A térképen látott egy „Tabr sziecs” nevű helyet, amely mellé oda volt firkantva: „Stilgar”.

— Talán majd ha odaérünk Tabr sziecsbe — mondta.

Stilgar szemmel láthatóan megdöbbent, és Jessica azt gondolta: Ha tudná, miféle trükköket alkalmazunk! Érthette a dolgát az a Bene Gesserit, akit a Missionaria Protectiva küldött ide. Ezeket a fremeneket gyönyörűen fölkészítette rá, hogy higgyenek bennünk!

Stilgar láthatóan feszengett.

— Most már mennünk kell — mondta.

Jessica bólintott, így adva az értésére, hogy az ő engedélyével indulnak el.

Stilgar fölnézett a sziklára, majdnem pontosan oda, ahol Paul kuporgott a párkányon.

— Hé, fiú, most már te is lejöhetsz! — Jessicához fordult, bocsánatkérő hangon mondta: — Képtelen zajt csapott a fiad, ahogy fölmászott a sziklára! Sokat kell még tanulnia, nehogy veszélyt hozzon ránk, de hát fiatal még.

— Semmi kétség, sokat tanulhatunk még egymástól — mondta Jessica. — Addig is, nem ártana, ha magához térítenétek azt a társatokat ott, a szikla tövében.

Lehet, hogy a zajos fiam kissé gorombán tette harcképtelenné.

Stilgar felkapta a fejét, a csuklyája meglebbent.

— Hol?!

— Ott, a bokrok mögött. — Jessica odamutatott.

Stilgar megérintette két emberét.

— Nézzétek meg! — Végigtekintett a társain, számba vette őket. — Jamis hiányzik. — Jessicához fordult. — Még a kölyköd is ért a bűvharchoz — mondta.

— És figyeld meg, hogy egy lépést sem tett lefelé, hiába parancsoltad meg neki — mondta Jessica.

Visszajött a két ember, akiket Stilgar elküldött, maguk között támogatták a tántorgó, ziháló harmadikat. Stilgar csak egy futó pillantást vetett rájuk.

— A fiú tehát csak neked engedelmeskedik, mi? Helyes. Tudja, mi a fegyelem.

— Most már lejöhetsz, Paul! — szólt fel Jessica.

Paul felállt, kibukkant a holdfénybe a sziklapárkány rejtekéből, visszadugta a fremen fegyvert az övébe. Amikor megfordult, egy másik alak emelkedett föl vele szemben.

A holdfényben, a sziklákról visszaverődő szürke derengésben Paul egy fremen öltözékű kis alakot látott maga előtt, a csuklya alól árnyékba borult arc sandított rá, a köpeny redői közül az övéhez hasonló rugós lőfegyver meredt ki.

— Csani vagyok, Liet leánya — mondta a másik.

Dallamos volt a hangja, nevetés bujkált benne.

— Nem hagytam volna, hogy kárt tegyél a társaimban — mondta.

Paul nagyot nyelt. A másik most a holdfény felé fordult, Paul megpillantotta a pajkos kis arcot, a sötétlő szempárt. Mozdulatlanná dermedt a megdöbbenéstől, olyan ismerős volt ez az arc, annyiszor látta már ezeket a vonásokat számtalan jövőlátó víziójában. Eszébe jutott, milyen dacos indulattal írta le egyszer ezt az álombéli arcot Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyának: „Találkozni fogok vele.”

És itt volt az arc, de ilyen találkozásról nem álmodott soha.

— Olyan lármát csaptál, mint a megvadult shai-hulud — mondta a lány. — És a legnehezebb úton jöttél föl. Gyere utánam, mutatok egy könnyebbet lefelé.

Paul kievickélt a hasadékból, megindult a lány lobogó köpenye után a töredezett sziklán. A lány gazellakönnyedséggel szökellt a sziklákon. Paulnak az arcába tolult a vér, örült, hogy sötétség veszi körül őket.

Ez a lány! Mintha a végzet szele csapta volna meg, ahogy feltűnt. Paul úgy érezte, magával ragadta egy hullám, része lett valami áradatnak, amely lelket öntött bele.

Kisvártatva ott álltak a fremenek között lent, a medencében.

Jessica odavetett egy félmosolyt Paulnak, de Stilgarhoz intézte a szót:

— Kölcsönösen hasznunkra lesz, ha kitanítjuk egymást. Remélem, te és az embereid nem éreztek haragot azért, mert erőszakhoz folyamodtunk. Úgy láttuk, hogy… szükség volt rá, máskülönben… hibát követtetek volna el.

— Hibától megóvni valakit paradicsomi ajándék — jelentette ki Stilgar. Bal kezével megérintette az ajkát, a másik kezével kihúzta övéből a fegyvert, odalökte egy társának. — Majd kapsz saját maulapisztolyt, kölyök, amikor kiérdemelted.

Paul szóra nyitotta a száját, tétovázott, eszébe jutott, mire tanította az anyja: „A kezdet mindig nagyon kényes időszak.”

— Van a fiamnak annyi fegyvere, amennyire szüksége van — jegyezte meg Jessica. Farkasszemet nézett Stilgarral, kényszerítette, hogy végiggondolja, hogyan jutott Paul ahhoz a pisztolyhoz.

Stilgar odanézett a férfira, akit Paul leterített, a Jamis nevezetűre. Oldalt állt, lehorgasztotta a fejét, nehézkesen vette a levegőt.

— Nem könnyű veled, asszony — mondta Stilgar. Kinyújtotta a kezét az egyik társa felé, pattintott az ujjával. — Kusti bakka te!

Megint csakobszául, gondolta Jessica.

Az elővett két szögletes gézdarabot, Stilgar kezébe nyomta. Stilgar végigsimított rajtuk, aztán megkötötte az egyiket Jessica, a másikat Paul nyakán a csuklya alatt.

— Most már ti is viselitek a bakka kendőjét — mondta. — Ha különválnánk, erről fölismerik majd, hogy Stilgar sziecsébe tartozóak vagytok. A fegyverekről majd máskor beszélünk.

Végigment az emberei között, szemügyre vette őket, odaadta Paul frembatyuját az egyiknek, hogy hozza.