Frank Herbert - A Dűne

— Miről beszélsz?

Stilgar egy pillantást vetett Paul felé, de Jessicára összpontosította a figyelmét.

— Akit kora gyermekségétől nem képeztek ki alaposan arra, hogy megéljen itt, pusztulást hozhat egy egész törzsre. Ez a törvény, és nem vihetünk magunkkal haszontalan…

Jessica mozdulata úgy indult, mintha megroggyant volna a lába, mintha össze akart volna esni. Nyilvánvaló reakció volt ez egy puhány idegentől, és ami nyilvánvaló, arra lassabban reagál az ellenfél. Beletelik egy pillanatba az ismert dolog átértelmezése, amikor kiviláglik róla, hogy mégiscsak ismeretlen. Jessica oldalt lendült, amikor látta, hogy a férfi jobb válla lefelé mozdul, hogy a ruhája redői között rejtőzködő fegyverrel kövesse… Egy fordulat, egy karcsapás, egymásba gabalyodó köpenyek kavargása, és Jessica már a szikla tövében lapult, előtte a magatehetetlen férfi.

Anyja első mozdulatával egy időben Paul két lépést hátrált. Amikor Jessica támadásba lendült, Paul megiramodott a sziklák sötétsége felé. Egy szakállas alak emelkedett föl előtte, előrehajolt, feléje lódult, a kezében fegyver… Paul egyenesen belebökött a szegycsontja alá, ellépett mellette, tarkón csapta, kikapta a kezéből estében a fegyvert.

Aztán már bent is volt az árnyékban, négykézláb iszkolt fölfelé a sziklák között, a fegyvert az övébe dugta. Ismeretlen formája volt, de annyit megállapított róla, hogy lőfegyver, és ez sok mindent elmondott erről a helyről, újabb jeleként annak, hogy itt nem használtak pajzsokat.

Az anyámra és arra a Stilgarra fognak összpontosítani. Az anyámat nem kell félteni, elbánik velük. Valami olyan helyet kell keresnem, ahonnan fenyegethetem őket, hogy időt adjak anyámnak a menekülésre…

Rugók éles hangú kattogása hallatszott a medencéből. Pengve pattantak le Paul körül a lövedékek a szikláról. Az egyik súrolta a köpenyét. Végigóvakodott egy sziklaperemen, szűk, függőleges hasadékban találta magát, a hátát nekivetette az egyik falának, a lábát a másiknak, és lassan, amilyen halkan csak tudott, araszolni kezdett fölfelé.

Stilgar bömbölése visszhangzott lentről:

— Vissza, ti féregfejű tetvek! Eltöri a nyakam, ha közelebb jöttök!

Egy másik hang szólalt meg:

— A fiú elszökött, Stil! Most mit…

— Hát persze hogy elszökött, ti homokagyú… Au! Óvatosabban, asszony!

— Szólj nekik, hogy ne üldözzék a fiamat! — mondta Jessica.

— Nem üldözik, asszony. Eliszkolt, épp úgy, ahogy akartad. Mélyben lakozó nagy istenek! Miért nem mondtad, hogy bűvtudásod van és harcos vagy?

— Szólj az embereidnek, hogy húzódjanak vissza — mondta Jessica. — Menjenek távolabb, a medencébe, ahol látom őket… és nyugodtan elhiheted, hogy tudom, hányan vannak!

Ez a kényes pillanat, gondolta Jessica, de ha ez a férfi olyan éles eszű, amilyennek gondolom, akkor van remény.

Paul addig araszolt fölfelé, amíg talált egy párkányt, ahol megpihenhetett. Lenézett a medencébe. Stilgar hangja szállt fel odalentről.

— És ha nem? Akkor hogyan… úúú! Hagyjál már, asszony! Nem akarunk most már bántani. Nagy istenek! Ha így el tudsz bánni a legerősebbikkel közülünk, tízszer annyit érsz, mint amennyi a súlyod vízben!

Most pedig a józan ész próbája, gondolta Jessica.

— A Lisan al-Gaib után érdeklődtél — mondta.

— Lehet, hogy ti vagytok azok, akikről a legenda szól — mondta a férfi —, de ezt akkor hiszem el, amikor megtörtént a próba. Most csak annyit tudok, hogy azzal az ostoba herceggel jöttetek ide, aki… aííí! Asszony! Az sem érdekel, ha megölsz! Becsületes és bátor ember volt, de ostobán kitette magát a Harkonnenek támadásának!

Csend lett.

Kisvártatva Jessica azt mondta:

— Nem volt más választása, de erről ne vitatkozzunk. Inkább szólj annak az emberednek ott, a bokor mögött, hogy ne próbálgassa rám emelni a fegyverét, mert különben megszabadítom tőled a világegyetemet, és aztán ő következik.

— Te, ott! — harsant föl Stilgar. — Tedd, amit mond!

— De Stil…

— Tedd, amit mond, te féregpofájú, csúszómászó, homokagyú gyíktrágya! Tedd, amit mond, különben én téplek szét! Nem érted, mennyit ér nekünk ez az asszony?

A bokor mögött rejtőzködő férfi fölegyenesedett, leeresztette a fegyverét.

— Engedelmeskedett — mondta Stilgar.

— Most pedig — mondta Jessica — magyarázd el érthetően az embereidnek, hogy mit óhajtasz tőlem. Nem akarom, hogy valamelyik forrófejű ifjonc meggondolatlanságra vetemedjék.

— Amikor beszivárgunk a falvakba, városokba, nem szabad meglátszania rajtunk, hogy honnan jövünk. El kell vegyülnünk a teknők, homorok népe között — mondta Stilgar. — Nem viszünk fegyvert magunkkal, mert a kriszkés szent. De te, asszony, te ismered a bűvharc fogásait. Eddig csak hallottunk róla, és sokan nem hittek benne, de az ember nem kételkedhet abban, amit a saját szemével látott. Te legyűrtél egy fegyveres frement. És ezt a fegyvert semmiféle motozás nem találhatja meg.

Mozgolódás hallatszott a medencéből, ahogy Stilgar szavait felfogták a többiek.

— És ha beleegyezem, hogy megtanítsalak titeket a… bűvharcra?

— A pártfogásom megillet téged és a fiadat is.

— Hogyan bízhatunk meg abban, hogy igazság van az ígéretedben?

Stilgar hangjából részben eltűnt a józan érvelés finom rezonanciája, fanyar élt kapott.:

— Idekint, asszony, nem papírra írjuk a szerződéseket. Nem teszünk este olyan ígéreteket, amelyeket reggel megszegünk. Ha valaki megmond valamit, az a szerződés. Itt én vagyok a vezér, ezért a szavam köti az embereimet is. Taníts meg minket erre a bűvharcra, és bántódás nélkül élhetsz köztünk, ameddig csak akarsz. A te vized egybevegyül a mi vizünkkel.

— Minden fremen nevében ígérheted ezt?

— Idővel talán igen. De egyelőre csak a testvérem, Liet szólhat minden fremen nevében. Itt most csak a titoktartásra tehetek ígéretet. Az én embereim nem fognak rólad említést tenni egyetlen másik sziecsnek sem. A Harkonnenek visszavették a hatalmat a Dűnén, és a te herceged meghalt. Elterjedt a hír, hogy ti ketten elpusztultatok az Anya egyik viharában. A vadász nem keresi a döglött vadat.

Ez valóban biztonságot adhat, gondolta Jessica. De ezeknek az embereknek jó a hírközlésük, könnyen küldhetnek üzenetet.

— Gondolom, jutalmat tűztek ki a fejünkre — mondta.

Stilgar hallgatott. Jessica szinte látta, ahogy a gondolatok megfordulnak a fejében, miközben a keze alatt meg-megrándultak az izomkötegek.

Néhány pillanat múlva a férfi megszólalt:

— Elmondom még egyszer: szavamat adom a törzs nevében. Az embereim most már tudják, mennyit érsz nekünk. Mit adhatnának nekünk a Harkonnenek? A szabadságunkat? Hah! Nem, te vagy az a taqva, amely nagyobb kincs lesz nekünk, mint a Harkonnenek kincstárának minden fűszere!

— Akkor megtanítom tinéktek az én harcom módszerét — mondta Jessica, és megérezte saját szavainak öntudatlanul rituális dallamát.

— Most már elengedsz?

— Legyen hát — mondta Jessica. Elengedte a férfit, oldalt lépett, hogy jól lássák a medencében lapulók. Ez most a masedpróba, gondolta. De Paulnak meg kell ismernie őket, még akkor is, ha az életemmel fizetek érte!

A feszült csöndben Paul előrearaszolt, hogy jobban oda lásson, ahol az anyja állt. Ahogy megmozdult, szuszogást hallott maga fölött a függőleges sziklahasadékban. A szuszogás hirtelen elhallgatott. Paul egy homályos árnyat látott a csillagok háttere előtt.